Lassú haladás, avagy túlélési mechanizmusom a gyakorlatban

Nyilván sokan csinálják így, ahogy én....az életem két részre osztható: amikor épp haladok egy cél felé, és amikor lazítok. A kettő között még nem sikerült élhető átmenetet találnom, ahogy erről már sokat írtam ezen a blogon. Próbáltam, de nem ment. Úgy tűnik számomra ez a két alapvető létezésforma van, ezt kell szeretni. A lazítós szakaszok különösebben nem bonyolultak, bár azért ott is kell némi mentáls ráhangolódás, hiszen időről időre felmerül bennem, hogy megéri-e a nagy nemtörődömség a későbbi munkát....de mindg oda lyukadok ki, hogy igen, meg.

Most viszont a másik szakaszról írnék: arról, amikor kitűzök egy célt, és haladok. Már jó esetben. Mert ha így van, nincs is miről agyalni, megy minden ahogy köll. Az agyalós rész ideje akkor jön el, amikor a haladás megáll, vagy lassul. Ilyenkor sarkalatos, hogy hogyan reagálunk. Például egy megadott ritmusú egyenletes fogyás egyszercsak megáll, vagy oly mértékben lelassul, hogy egy palack víz megivása, vagy egy nagydolog már elbillentheti a tendencia irányát. Ilyenkor óriási a kísértés, hogy vagy hagyjuk a francba az egészet, hiszen úgysincs értelme....vagy átessünk a paci túlfelire, és sanyargassuk a testünket....vagy nekiálljunk kifogásokat gyártani, hogy ránk miért nem vonatkoznak az Univerzum törvényei.

Nos, szerintem a helyes út, ahogy általában lenni szokott, az a legnehezebb: a kitartás. A túlélés. Ehhez az kell, hogy először is az ember higgyen magában. Higgyen a céljában, higgyen a módszereiben, és végső soron higgyen a sikereiben. Mert úgy könnyű hinni a sikerben, hogy benne élsz. Akkor nehéz hinni benne, ha a közelében sem vagy. A hit ha megvan, akkor az már fél siker.

A siker másik fele az állhatatos, bulldog-szerű menetelés. Ehhez bizony legalább annyira makacsnak kell lenni, mint egy ír autókereskedőnek....tehát nagyon. Végletesen, irracionálisan, és nevetségesen (ugyeugye petkonolli :)). Makacsul rgaszkodni a már egyébként bevált, bizonyított módszernek, miszerint a számok nem hazudnak...és egyszercsak, ahogy a viharfelhők eloszlanak, és kisüt a nap, egyszercsak meg fog indulni a fogyás megint.

Ezek az én tapasztalataim. Többször átestem már ezen, és nyilván sokszor is át fogok még. Egészen addig, míg valahogy ez is rutinná válik. Egy olyan "lelkigyakorlattá", amit a megfelelő időben elő kell húzni, és bemutatni. 

Tudtam én, hogy nem könnyű ez.  Most már hatodik éve vagyok benne, hogy az elért eredményt meg is kell tartani, és bizony igaz a mondás, miszerint lefogyni sem könnyű, de annak maradni még nehezebb. Az én tanácsom ebben a témában ez: sose kételkedj magadban! Tarts ki a végsőkig, az eredmény nem marad el!

Cím nélkül

Az emberiség komoly hányada túlsúlyos. Legalábbis szűkebb pátriámban, Európában mindenképp. Hála az internetnek, a médiának, töméntelen mennyiségű információ áramlik felénk, Világos, egyértelmű eredményeink vannak azzal kapcsolatban, hogy mi okozza a túlsúlyt, és hogyan lehet tenni ellene. Mindezek mellett egyáltalán nem úgy tűnik, hogy javulna a helyzet.

Amikor én voltam gyerek, nagyjából fele ennyire sem volt téma sem a helyes életmód, sem a mozgás. A fiatalok nem jártak terembe, ismeretlenek voltak a körünkben azok a kifejezések, hogy pl. kardió, vagy HIIT, vagy GI, vagy kettlebell, vagy akár kalória, meg glikogén tartalék. Átlagosan egy általános iskolai osztályból egy, legfeljebb két túlsúlyos gyerek volt. Gimnáziumban dettó. A mai helyzetet én a fiataloknál úgy látom, hogy az osztályonkénti 1-2 túlsúlyos gyerekhez képest ma minimum háromszor annyian vannak, de előfordul, hogy az osztály fele kövér. Van viszont egy olyan réteg is, akik trendszerűen sportolnak, edzenek, és igyekeznek tudatosan étkezni is. Egyre több a vega, a vegán, és egyre többen akarják az anyagcseréjüket tudatosan irányítani.

A felnőtt embereknél is hasonló kétfelé válást látok....sokan követnek valamiféle irányt, sokan sportolnak, járnak edzeni, dobják el maguktól a fehérlisztet, a cukrot, a feldolgozott és a junk ételeket, és válogatják meg, mit esznek. De még mindig elképesztően sok olyan ember van, aki bizony egészségtelen mértékben túlsúlyos, és bár felismeri a problémát, és még tudja, tudhatja is a választ, hogy mit kellene csinálni, de mégsem.

Miért nem? Jó kérdés....Persze itt nem lehet odalépni az utcán a kövér emberhez, és letámadni, hogy "tefigyeljémá, te miért nem fogysz le?".....nyilván nem. Viszont az ismeretségi körünkben megfigyelhetjük a viselkedésformákat. Én alapvetően két fontos sarokpontban látom a probléma gyökerét. Az egyik, hogy nagyon sokan hárítják a problémát a hatókörükön kívülre. Tehát abba az irányba mennek, hogy ők áldozatok, és nem tehetnek semmit, mert a genetika, a pajzsmirigyük, a felborult endokrin rendszerük, és az egyéb egészségügyi körülményeik gátolják őket a lefogyásban. A másik nagy tábor szerintem azok, akik tipikusan az akadályt bár felismerik, de nem átugrani akarják azt, hanem megkerülni. Látják, hogy fogyni kéne, tudják, hogy ez így nem jó, de pont abból nem engednek, amiből kellene. Nekiállnak sportolni, mozgatni a testüket, ezzel sokszor indokolatlan terhelésnek téve ki a szervezetüket, kínozzák magukat a végletekig, harcolnak, küzdenek, izzadnak....megtesznek egészen elképesztő dolgokat akár - de az evésből nem hajlandóak visszavenni. Ők azt mondják, hogy a mozgással akarnak fogyni. Pedig szerintem azzal nem lehet. Úgy biztosan nem, hogy közben továbbra is a berögzült és helytelen étkezési szokásainknál dekkolunk. Tudom, mert ezen is átmentem.

Értem én, nyilván nem könnyű megvonni magunktól a falatot. Ha valaki tudja, én igen. De biztos vagyok abban, hogy a mozgás, az edzés az elsősorban a fittség elérése és a már leadott súlyfelesleg megtartása terén hasznos. Egy jelentős túlsúllyal rendelkezőnek viszont fogyni nem lehet vele. Igen, kézenfekvőnek tűnik, hiszen van értelme tenni valamit, szemben a nem tennivel. Egyszerűbb csinálni valamit, valami pluszt, valami kézzelfoghatót, amit mindenki láthat, tapasztalhat. Könnyebb kivívni az elismerést, és könnyebb elbújni a kifogások mögé is, hiszen mindenki láthatja, hogy mennyit hajtok, mennyit küzdök, és mégse megy...ergo nyilvánvalóan csakis genetikai vagy szervi akadálya van, máris áldozatként hátradőlhetek, és van mentségem a kövérségre.

Az igazi harc nem kifelé zajlik, hanem befelé. Az igazi harcot nem mások előtt, másoknak vívjuk, hanem önmagunkban, önmagunkkal. Az igazi győzelem bennünk megy végbe, tanúk nélkül. És igen, a fogyáshoz elsősorban éppenhogy nem a "tenni" kell, hanem a "nem tenni". Nem megenni az ételt. Ilyen egyszerű. Sajnos az egyáltalán nem látványos, sőt. Ha valaki ezen az ösvényen jár, akkor a többi ember felé (család, barátok, kollégák, stb) nem pozitív jeleket küld, mint egy látványos 'leizzadás a teremben' esetén, hanem negatívat, mint: ingerlékenység, rosszkedv, a közös evéseknél a renitenskedés, stb. Egy társaságban nem kellemes valakinek a savanyú arcát nézni, miközben mindenki tolja be a pizzát vagy a sütit, és nézni valakit, aki bár ott van, de tüntetőleg nem eszik. Akkor, ott abban a pillanatban a nem fogyasztó ember kétfelé is harcol: egyszer önmagában, hiszen ellenáll a kísértésnek, másszor kifelé, hiszen ő az ünneprontó, aki kilóg a sorból, és (nem biztos, hogy szándékosan) gonoszul nézi a társait, akik gondtalanul zabálnak körülötte. 

Nem könnyű dolog. Azért nem, mert úgy kell harcolni, hogy azt a legtöbb ember általában nemhogy nem méltányolja, de sokszor még neheztel is. Úgy kell erősnek lenni befelé, hogy kifelé is "dolgozni" kell. El kell adni a tényt, hogy én kilógok a sorból, többet kell tenni....ha úgy tetszik, kicsit meg kell játszani magunkat, és mosolyogni, lazának lenni, jókedvűnek és kiegyensúlyozottnak tűnni....megtenni mindent, hogy kellemes társaság legyünk, akkor is ha belül kőkemény harc folyik.

Hát igen. Ez bizony egyáltalán nem látványos dolog. Mindenestre kevésbe látványos, mint szombat délután a főutcán lucskosra izzadni egy 15 perces futásnak csúfolt ízületek elleni merénylet során.

Kötéltánc

Lassan belecammogtunk a Márciusba is. Sajnos az időjárás kritikán aluli, gyakorlatilag két hete nem tudtam biciklizni semmit sem odakint, csak a szobabringán. Folyamatosan esik az eső, és hideg szelek fújnak. És reggel jeges a kocsi lol. 

A rossz idő bezárja az embert a lakásba, és depresszív hangulatot gerjeszt. Ilyenkor a hétvégeken is maximum filmnézés, zenélgetés, kártya, társasjáték jöhet szóba, mint családi közös idő-együtt-töltés....mármint ha nem a főzés-sütés-evés tengely a meghatározó. Sajnos ilyenkor még nehezebb küzdeni az ellen az alapvető ösztön ellen, hogy az ember általában a legtöbb dolgot az élelem megszerzéséért teszi, és az elkészítés-elfogyasztás téma körül forog minden.

A Karácsonyi tobzódás két hete alatt felszaladt tíz kilóból már több mint nyolcat sikerült visszadolgozni, de ilyenkor mindig azon tűnődöm, hogy vajon megéri....? Két hét lazulásért cserébe már a harmadik hónapja nyüstölöm magam, és még mindig nem vagyok ott, mint december közepén. 

Most azt mondanám, nem éri meg a több havi szenvedés két hét dőzsölésért....de közben ez egy nagy dilemma, mert hát mitől ünnep az ünnep? Mitől más mondjuk egy Karácsony, mint a hétköznapok? Szabadság, iskolaszünet, család, örömszerzés, evés-ivás. Ha nem indokolt a dolog, akkor ebben az időszakban felesleges széttrollkodni a dolgot, és tompítani az ünnep fényét egy erőltetett fogyókúrával. Persze ha muszáj, akkor muszáj. De most a súlytartásra gondolok....

Azért a nagycsalád gondoskodik arról, hogy ne unatkozzunk, mindig kihívás a hétvégi ebéd....Kapásból kerüljük a tésztát, a lisztet, a cukrot. De közben olyat kell főzni, amit meg is esznek a srácok, és amit esetleg mi is megehetünk, akik mondjuk diétázunk. Mert az egészséges étkezés önmagában nem minden, hiszen attól, mert egészséges, attól még lehet hizlaló is. Viszont nekünk van olyan gyerekünk is, akinek híznia kéne, mert túl sovány, és olyan is, akinek inkább fogynia, mert van egy kis feleslege. Tehát vagy főzünk ötfélét, vagy próbálunk kiegyensúlyozottan, olyan ételeket csinálni, ami minden szempont szerint jó, de legalábbis kisebb kompromisszumokkal elmegy....

Ma például csirkemellet csináltunk, egyben lesütve, beirdalva, és megtöltve két féle töltelékkel: egy fokhagymás-spenótos-sajtkrémessel, és egy sonkás-paprikás-sajtkrémessel. Természetesen light sajtkrémmel, és az itt kapható legalacsonyabb kalóriájú reszelt sajttal beborítva. Volt köretnek vegyes párolt zöldség, rizibizi, és a merészebbeknek sült krumpli. Ez egy tipikusan jó megoldás volt, viszont mindennap nem lehet ilyet csinálni, mert egyrészt unalmas lenne, másrészt drága :)....szóval kellenek a zöldsaláták is, meg a párolt okosságok is, meg a saját magukkal besűrített főzelékek....

Szóval visszatérve a nagy kérdésre, hogy megéri-e....megintcsak kérdés van, válaszom nincs, csak szempontok vannak, meg irányok, meg szándék....akár elég, akár nem.