Emóciók nyitott szemmel

Lehet, hogy férfiatlan dolog, de én érzelmes pali vagyok. Fontosak nekem az érzelmek. Fontos a család, a bizalom, a szeretet. És alapvetően nyitott ember vagyok, aki a másikhoz, ha idegen is, jóindulatúan közelít. Istenem hányszor ráfáztam erre...! De én én vagyok. Képes vagyok megszeretni egy tárgyat is. Gyengéd szálak fűznek néhány gitáromhoz....és sokszor az autóim iránt is képes vagyok emóciókat táplálni, nem említve a karperecet, amit feleségem huszonévvel ezelőtt vásárolt nekem a szentendrei korzón, és aminek pengeélesre koptak a szélei, és ha leveszem, belevág a csuklómba....éjjel-nappal hordom... Lehet ezt aposztrofálni sokféleképp, én ilyen vagyok.

Amikor meglátok egy kövér embert...egy nagyon kövér, elhízott.....súlyosan elhízott embert, akkor első körben olyan érzések jönnek, hogy együttérzés, sajnálat és segíteni akarás. Hazudnék, ha azt mondanám, amikor én is olyan voltam, és láttam hasonlót, vagy esetleg nálam is elhízottabb embert, nem éreztem valami megfoghatatlan kellemes elégtételt, hogy háhá, nemcsak én vagyok ilyen elcseszett, hanem más is, sőt. Ember vagyok, nekem is vannak hibáim. De ma már más a helyzet. Alapvetően a segíteniakarás jön elő bennem, hiszen ezt a blogot is ezért csinálom. Az viszont kifejezetten nem tetszik, amikor szalonkövér emberek undorkodva, gúnyolódva, elszörnyedve, és kiröhögve viszonyulnak azokhoz, akik náluk jobban el vannak hízva....ilyenkor mindig az egyik roma ismerősöm, a 'Csoki' szövege jut eszembe, mikor magyarázott valakiről, aki az ellensége volt: "jójó, én cigány vagyok...de ő oláhcigány!" Ez nem a Toldi-féle faragatlanság...ez más. Nem erő, nem forma és nem durva kéreg. Szűk látókörűség, és elvakultság. Más szempontok ignorálása.

Sokszor érzem azt, hogy értelmetlen fenntartani ezt a blogot, mert elmondtam/leírtam már mindent, amit tudok, amit gondolok és amit érzek. Csak ismételem magam állandóan, és csak az eddig unásig  mantrázott   okosságokat hajtogatom. Továbbá egy lefogyás sokkal tevékenyebb, izgalmasabb, érdekesebb, mint egy súly-megtartási folyamat, ami ugye jó esetben "életfogytig" tart :) De mivel megfogadtam anno, hogy nem fogom abbahagyni a blogolást, akkor sem, ha elértem a célom, és mivel azt látom, hogy elég sokan olvasnak, és van, akiknek tudok segíteni a bloggal, akik tudnak bármiféle hasznot, értékes információt felhasználni az itt leírt tapasztalataimból, ezért nem hagytam abba eddig, és eztán sem áll szándékomban. Ez is érzelem talán...makacsság...mert makacs is vagyok.

Visszakanyarodva: nem állítom, hogy ha az elhízott illető megszólal, és váltunk pár szót, akkor nem száll el sokszor a sajnálat belőlem. De ilyen esetekben is inkább dühös vagyok, hogy az emberek miért ellenségeik saját maguknak, illetve miért nem látják meg azt, amit én megláttam? Miért kell elromolnia valaminek, hogy észbe kapjanak...már jó esetben. De tudok olyat is, akinél az sem segít, ha elromlik valami. Ha az orvos azt mondja, baj van, akkor sem lép rá a megfelelő útra.

Az a jó, ha még azelőtt lépünk, amíg nincs baj. Egy jóbarátom mondta egy cukorprobléma kapcsán, hogy addig kell lépni, amíg van mivel. Nagyon találó. Minden csak megközelítés kérdése. A múltkor viccesen azt mondtam a legkisebb fiamnak, hogy képes vagyok megmondani a jövőt. elkerekedett szemmel nézett rám, majd azt mondtam neki, hogy most meg fogom simogatni a fejét, majd odanyúltam, és megsimogattam. Nevettünk. De nem hazudtam. A jelenben elkövetett tetteink határozzák meg a jövőnket. Nagyrészt. Legalábbis azt a részt biztosan, amiért felelősek vagyunk.