Mi visz tovább?

Kérdezték tőlem, hogy éltem meg amikor elkezdtem fogyni, és sok munka volt mögöttem, de eredmények még ha voltak is, de nemhogy látványosnak nem voltak látványosak, de észrevehetőek sem....És mi kellett hogy tovább tudjak menni az úton. Mi volt képes motiválni, hogy tovább harcoljak, mindamellett, hogy pozitív viszacsatolás egyáltalán nem volt.

Azt mondtam az illetőnek, hogy ez nagyon fontos kérdés. Azért gondolom fontosnak, mert úgy vélem, nagyon sokan véreznek el ezen a ponton. Sokszor gondolok arra, hogy ténylegesen mi az oka annak, hogy valaki képes lefogyni, mások meg nem. Túl az elkoptatott kliséken, meg a szavakon, mi lehet a valóságos oka? ÉS talán itt van az egyik sarokpont, ebben a kérdésben.

Saját példámból indulok ki, mint általában. Amikor elkezdtem a fogyókúrámat, közel kétszáz kilósan indultam el, ami extrém sok. És amikor már lement 30 kiló, nagyon büszke voltam magamra. Úgy éreztem, most végre sikerülni fog, hiszen harminc kiló! Gondoljunk csak bele...harminc csomag egykilós kristálycukor! Amitől megszabadultam. Boldog voltam. Egy boldog, vidám kövér :)...mert még mindig 166 kilót nyomott a mérlegen a súlyom. Én senkinek nem harangoztam be, hogy figyelem, én most fogyózni kezdek, majd tessék nyomon követni. Nem ez a típus vagyok. Én magamban határoztam el, és csak a feleségem, és a gyerekeim tudtak róla. Más nem.

Közben ugye az ember éli az életét, természetesen. Barátainknál voltunk vendégségben, ülünk a nappaliban, a házigazda kedvesen kínál a süteménnyel, én udvariasan visszautasítom, mondván, hogy köszönöm nem. Megütközve nézett rám, hogy miért nem? Mondom, hogy fogyózom....

itt álljunk meg egy pillanatra...

Mindannyian láttunk már kövér embert, aki csak salátát eszik. Láttunk olyat, aki súlyosan elhízva a hamburgere mellé zérókólát kér. Utálom, amikor az emberek ilyenkor gúnyosan felnevetnek, hogy nézdmá...mit játsza meg magát! Nem mindegy már neki? Hát nem. Nem mindegy. Mert valahol el kell kezdeni, és ha a cukros kólát lecseréli a cukratlanra, akkor már egy bizonyos mennyiséggel kevesebb felesleges energiát fog elfogyasztani, ami jó, és fontos lépés. Nem röhej tárgya. Szerintem.

..no haladjak tovább a történetben. Házigazdán látom, hogy nem tudja először hovatenni a hallott információt tán viccelek? Ott ül előtte egy kopasz, szakállas, 163 kilós állat, aki alig fér bele a kanapéba, és aszongya, fogyózik. Gondolom nem akart megbántani azzal, hogy felröhög, így mindössze annyit kérdezett, a szemében a szánalom csillogásával: "- És van értelme? "

Nyilvánvalóan egy normális, avagy egy "szalonkövér" ember számára nincs különbség a 163 kilós, meg a 193 kilós megjelenés között, tehát adott esetben szíve szerint azt kérdezné, hogy: "Ez most komoly? Fogyózol? Balettozni véletlenül nem iratkoztál be?" A másik oldalról viszont - az én oldalamról- mi is játszódik le? Hát kábé az, hogy az addig is gyereklábakon álló önbizalom, hit, és erő kap egy pofont. Egy olyan negatív megerősítést, hogy rögtön az válik világossá, hogy naugyehogyugye...úgysincs értelme, hiszen én vastagcsontú-pajzsmirigyes-örökölt hajlamú-reménytelenül kövér- genetikailag bekódolt krokodilbálna vagyok. Amivel ugye az ember  nap mint nap megküzd, hiszen a változáshoz le kell nyúlni a mélyre, és az addig felhalmozott összes komplexust, rossz szokást, beidegződést, hamis elveket le kell rázni magunkról, ami nem könnyű, és azt igényli, hogy folyamatosan életben tartsuk azt a tüzet, ami lelkesíteni tud. És amikor valaki ilyet kérdez, akármilyen indíttatásból, akkor az olyan, mintha egy vödör vizet öntene az épphogycsak lángra kapott tüzünkre.

És ilyenkor biztos vagyok benne, hogy sok ember azt mondja, hogy hát, mittudomén, vagy mindegy, azért néha muszáj megpróbálni, vagy valami hasonlót eldünnyög, és csendesen összeomlik. Én a magam részéről a kérdésre azt válaszoltam, hogy hát, már 30 kiló lement. Láttam az illető szemében a kérdést meg a kételyt. Aha, ja persze....értem én, nem látszik. Hogyan is látszana? Viszont a kérdés, amitől indultam itt merül fel igazán, hogy:

Mi visz tovább?

Ha nagy nehezen tüzet rakok, és valaki egy vödör vizet ráönt, mit teszünk? Helyesebben megfogalmazva: mit teszünk, hogy a tűz újra égjen? Mindenki gondoljon csak bele. De hogy egy másik példát is írjak: felmostam a konyhát, ragyog az egész, mint a visegrádi torony Salamon tökeitől.....és ahogy megfordulok, véletlenül leverek egy nagy üveg baracklekvárt, ami leeseik, ezer darabra robban, és még a falról is a lekvár csöpög. Mit teszünk? Oké, kidühöngöm magam, de aztán? Gondolkozzunk gyakorlatiasan: tűzrakásnál várok egy keveset, szerzek száraz fát, meg valami jól éghető segédanyagot, és lassan újra gyújtom a tüzet. Felmosásnál: balettmozdulatokkal szerzek egy papucsot hogy ne vágjam szét a talpam, és nekiesek...söprűvel a nagyja szilánkokat egy helyre húzom, lapátra teszem, papírtörlővel felszedem a nagyja cuccot, utána felmosom a helyet, aztán kiporszívózom, felkutatva az elpattant kis szilánkokat, és jó esetben lecserélem a felmosófejet, amiben szintén lehet megbújva szilánk. Ezután lemosom a falat, és ha kell, le is festem. Egyik sem könnyű. Se a tűzgyújtás, se a felmosás.

De aki praktikusan tud gondolkodni, akinek mondjuk van gyereke, aki reménykedve ott áll, és várja, hogy legyen tűz, vagy aki majd hazajön a suliból, és nekiáll mezítláb szaladgálni a konyhában....szóval azok az emberek tudják, hogy bizony ezt akkor is meg kell csinálni, ha nem könnyű.

De mégis mi visz tovább, hogy képes legyek rá? Megint csak a saját a példámmal jövök. Az én esetemben ez a dac. Az az érzés, hogy azért is megmutatom, hogy majd nem fogja senki azt kérdezgetni, hogy ugyanmár, van értelme? Hanem majd inkább azt, hogy basszus hogy csináltad? Nyilván nem vagyunk egyformák, de biztos vagyok abban, hogy ez sokaknál működőképes. Lehet, hogy nem a legpozitívabb energia, de kit érdekel? A lényeg, hogy működik. Nálam legalábbis :)