Okkeresés már megint

Újra meg újra visszatérő kérdés az életemben, hogy vajon mi vezetett oda, hogy annyira elhíztam. Persze első körben az ember a szokásos indokokkal megelégszik: rossz táplálkozási szokások, kevés mozgás. Rendben van, de a rossz táplálkozási szokás hogyan alakul ki? Akaratlanul is a kisgyermekkor merül fel bennem, amikoris a táplálkozási szokások valójában kialakulnak. Kezdődik természetesen a szoptatássa...Nem fér kétség hozzá, hogy az anyatej a legjobb, amit egy újszülött kaphat. Azonban a szoptatás után jönnek a hagyományos ételek.

Én sok kisgyerekes családot ismerek, ahol szinte tömik a gyerekeket, és általános téma, ki milyen trükköt vet be, hogy minél több ételt erőltessen a gyerekbe. Mert az rossz, ha a gyerek nem eszik eleget. Ugyanakkor minden tudományos munka arról beszél, hogy az az ideális, ha a szülő biztosítja azt, hogy mikor, hol, és mit egyen a gyerek, de a gyereknek hagyjuk meg a döntést, hogy mennyit egyen belőle.

Mert ösztönösen tudni fogja, mikor elég. Mert mindenkiben benne van ez a tulajdonság, de ha folyamatosan megtömjük a gyerekeket, akkor ez a képesség eltompul, és nem fog működni a későbbiek során. És szükségtelenül fog többet enni annál a mennyiségnél, amennyi ideális lenne. Általában a "toddler" időszakban van, mikor előjön a gyerekeknél a válogatós időszak. Ilyenkor sokan pánikolnak, és mindenféle ravasz trükkel etetik meg a gyerekekkel az ételeket, abban a hitben, hogy jót tesznek. De bennem ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy a szülők mitől félnek? Hogy a gyerek éhen hal végül? Nyilván nem fog. Ha éhes lesz, majd eszik. Hiszen mindannyiunkban benne van az ösztön. Szerintem még nem volt olyan, hogy egy tipikus "rossz evő" gyerek végül éhenhalt volna.

Állítólag ez egy régi dolog....evolúciós...mert amíg egy csecsemő nem tud önálló helyvltoztatásra, addig az anyukája meg tudja ítélni, melyik étel a biztonságos, és melyik nem. Azonban mikor elkezd mászni, járni, totyogni (toddler korszak), akkor sokszor kerülhet olyan ételekkel, amik mérgezőek vagy károsak lehetnek.Így tehát szükség van a szelekcióra, az óvatosságra, a "válogatásra"....de ez a korszak elmúlik, és nem jelent majd gondot egyáltalán. De hitem szerint addig sem fog egy gyerek sem éhen halni, ha hagyjuk, hogy annyit egyen, amennyit akar.

Persze ez csak az én véleményem, és nem tudom, engem például hogyan etettek kisgyerek koromban, de simán el tudom képzelni, hogy az én étkezési problémáim is nagy részben ide vezethetők vissza, ahogy sokan mások is talán itt találják meg a válaszokat a kérdésekre.

Alan-féle horgonyológia

Ha csak az üres semmiben megyünk előre, akkor is van ellenállás. Valamennyi. Ha vízben megyünk, akkor nagyobb. Ha az életben akarunk haladni, akkor meg még nagyobb. Mindig van, ami képes nemcsakhogy meggátolni a haladást, de vissza is húzni. Igen, a siker is, igen, a kudarc is. Egy társadalom összetett rendszer, és mi magunk is összetett rendszer vagyunk a társadalmon belül. Ezért aztán elég bonyolult lehet kielemezni és megérteni azt, ami körülöttünk, velünk, és bennünk történik.

Ezért kellenek a támpontok. A horgony, ami a hullámverés ellenére helyén tartja a bárkát. A biztos pont, amihez vissza tudunk kötni, mert mozdulatlan és rendíthetetlen. Persze a legbiztosabb az, ha mi magunk vagyunk a horgony. Ha mi magunk vagyunk az, ami elmozdíthatatlan. De szerintem ez nagyon nagy ritkaság. Inkább valószínű, hogy a szeretetünk, az elkötelelezettségünk, a kitartásunk, az erőnk....az valaki más számára lesz képes horgonnyá válni.

És ugyanígy nekünk is lehet horgonyunk olyasmi, ami nem bennünk van, hanem másban. A szerelmünkben, a gyerekünkben, a szüleinkben, a barátainkban. Az éleben sokszor jön jól, ha képesek vagyunk felemelni a fejünket, és körbenézni, hogy észrevegyük, mi az, ami kapaszkodóként szolgál, és mi az, ami csak visszanyom a mélybe. Tudni kell szelektálni, ami nem mindig egyszerű, sőt, szinte sosem egyszerű.

A helyes életmód fenntartása nem gyerekjáték. Kicsit valahol mindennap újra kell kezdeni az egész harcot, ami tény, hogy unalmassá tud válni. Tény, hogy fárasztó, kimerítő, kemény munka ez, elsősorban lelki, és agyi munka természetesen. Az ember van, hogy elvéti a helyes irányt, amikor a kötél után nyúlna, és csak levegőt markol. De ha minden nap "újrakezdi", akkor nincs nagy baj ilyenkor sem, csak tudni kell elengedni a rossz láncot, és átfogni a megfelelő horgony láncára/kötelére. Ennyi. Ez sem egyszerű, hiszen elengedni valamit, amiről eddig azt hittük, hogy biztos pont, az nehéz lehet, mert ha már egyszer utána nyúltunk a kötélnek, nyilván valamikor úgy gondoltuk, az a helyes, tehát ha elengedem, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy rossz döntést hoztam. És ha egyszer rossz döntést hozok, akkor hozhatok többször is rossz döntést, és ha sokszor hozok rossz döntést, akkor  sorozatosan mellényúlok, ami kudarchoz vezet, tehát elbuktam.

Ugye milyen könnyű egy hibából pillanatok alatt lehúzni magam? A gyerekeimnek is mindig azt mondom, hogy mindenki hibázik, olyan ember nincs, aki sosem. Ami igazán megkülönbözteti az embereket egymástól az az, hogy ki hogyan viszonyul a hibáihoz. Hogy tanul-e belőle, vagy hárít. Sok olyan ember van, aki ha hibázik, akkor vég nélkül tudja sorolni azokat a körülményeet, embereket, tárgyakat, eseményeket, stb....amik mind hibásak. egedül  ő a hibátlan tökéletes láncszem a folyamatban. 

Erőre van szükség, mégpedig folyamatos, megingathatatlan erőre, ami képes arra, hogy tovább vigyen. Bele kell kapaszkodni mindabba, ami pozitív, és el kell engedni mindazt, ami negatív. Erőt, energiát magunkévá tenni sok csatornán lehet, ahogy az elektromos energia is jöhet az atommagtól kezdve a napsütésen át a vízen keresztül a szélig sokfelől. Ha a fejünket felemeljük, és "széjjeltekintünk", akkor látni fogunk erőforrásokat, és horgonyokban végződő köteleket is.

Mi visz tovább?

Kérdezték tőlem, hogy éltem meg amikor elkezdtem fogyni, és sok munka volt mögöttem, de eredmények még ha voltak is, de nemhogy látványosnak nem voltak látványosak, de észrevehetőek sem....És mi kellett hogy tovább tudjak menni az úton. Mi volt képes motiválni, hogy tovább harcoljak, mindamellett, hogy pozitív viszacsatolás egyáltalán nem volt.

Azt mondtam az illetőnek, hogy ez nagyon fontos kérdés. Azért gondolom fontosnak, mert úgy vélem, nagyon sokan véreznek el ezen a ponton. Sokszor gondolok arra, hogy ténylegesen mi az oka annak, hogy valaki képes lefogyni, mások meg nem. Túl az elkoptatott kliséken, meg a szavakon, mi lehet a valóságos oka? ÉS talán itt van az egyik sarokpont, ebben a kérdésben.

Saját példámból indulok ki, mint általában. Amikor elkezdtem a fogyókúrámat, közel kétszáz kilósan indultam el, ami extrém sok. És amikor már lement 30 kiló, nagyon büszke voltam magamra. Úgy éreztem, most végre sikerülni fog, hiszen harminc kiló! Gondoljunk csak bele...harminc csomag egykilós kristálycukor! Amitől megszabadultam. Boldog voltam. Egy boldog, vidám kövér :)...mert még mindig 166 kilót nyomott a mérlegen a súlyom. Én senkinek nem harangoztam be, hogy figyelem, én most fogyózni kezdek, majd tessék nyomon követni. Nem ez a típus vagyok. Én magamban határoztam el, és csak a feleségem, és a gyerekeim tudtak róla. Más nem.

Közben ugye az ember éli az életét, természetesen. Barátainknál voltunk vendégségben, ülünk a nappaliban, a házigazda kedvesen kínál a süteménnyel, én udvariasan visszautasítom, mondván, hogy köszönöm nem. Megütközve nézett rám, hogy miért nem? Mondom, hogy fogyózom....

itt álljunk meg egy pillanatra...

Mindannyian láttunk már kövér embert, aki csak salátát eszik. Láttunk olyat, aki súlyosan elhízva a hamburgere mellé zérókólát kér. Utálom, amikor az emberek ilyenkor gúnyosan felnevetnek, hogy nézdmá...mit játsza meg magát! Nem mindegy már neki? Hát nem. Nem mindegy. Mert valahol el kell kezdeni, és ha a cukros kólát lecseréli a cukratlanra, akkor már egy bizonyos mennyiséggel kevesebb felesleges energiát fog elfogyasztani, ami jó, és fontos lépés. Nem röhej tárgya. Szerintem.

..no haladjak tovább a történetben. Házigazdán látom, hogy nem tudja először hovatenni a hallott információt tán viccelek? Ott ül előtte egy kopasz, szakállas, 163 kilós állat, aki alig fér bele a kanapéba, és aszongya, fogyózik. Gondolom nem akart megbántani azzal, hogy felröhög, így mindössze annyit kérdezett, a szemében a szánalom csillogásával: "- És van értelme? "

Nyilvánvalóan egy normális, avagy egy "szalonkövér" ember számára nincs különbség a 163 kilós, meg a 193 kilós megjelenés között, tehát adott esetben szíve szerint azt kérdezné, hogy: "Ez most komoly? Fogyózol? Balettozni véletlenül nem iratkoztál be?" A másik oldalról viszont - az én oldalamról- mi is játszódik le? Hát kábé az, hogy az addig is gyereklábakon álló önbizalom, hit, és erő kap egy pofont. Egy olyan negatív megerősítést, hogy rögtön az válik világossá, hogy naugyehogyugye...úgysincs értelme, hiszen én vastagcsontú-pajzsmirigyes-örökölt hajlamú-reménytelenül kövér- genetikailag bekódolt krokodilbálna vagyok. Amivel ugye az ember  nap mint nap megküzd, hiszen a változáshoz le kell nyúlni a mélyre, és az addig felhalmozott összes komplexust, rossz szokást, beidegződést, hamis elveket le kell rázni magunkról, ami nem könnyű, és azt igényli, hogy folyamatosan életben tartsuk azt a tüzet, ami lelkesíteni tud. És amikor valaki ilyet kérdez, akármilyen indíttatásból, akkor az olyan, mintha egy vödör vizet öntene az épphogycsak lángra kapott tüzünkre.

És ilyenkor biztos vagyok benne, hogy sok ember azt mondja, hogy hát, mittudomén, vagy mindegy, azért néha muszáj megpróbálni, vagy valami hasonlót eldünnyög, és csendesen összeomlik. Én a magam részéről a kérdésre azt válaszoltam, hogy hát, már 30 kiló lement. Láttam az illető szemében a kérdést meg a kételyt. Aha, ja persze....értem én, nem látszik. Hogyan is látszana? Viszont a kérdés, amitől indultam itt merül fel igazán, hogy:

Mi visz tovább?

Ha nagy nehezen tüzet rakok, és valaki egy vödör vizet ráönt, mit teszünk? Helyesebben megfogalmazva: mit teszünk, hogy a tűz újra égjen? Mindenki gondoljon csak bele. De hogy egy másik példát is írjak: felmostam a konyhát, ragyog az egész, mint a visegrádi torony Salamon tökeitől.....és ahogy megfordulok, véletlenül leverek egy nagy üveg baracklekvárt, ami leeseik, ezer darabra robban, és még a falról is a lekvár csöpög. Mit teszünk? Oké, kidühöngöm magam, de aztán? Gondolkozzunk gyakorlatiasan: tűzrakásnál várok egy keveset, szerzek száraz fát, meg valami jól éghető segédanyagot, és lassan újra gyújtom a tüzet. Felmosásnál: balettmozdulatokkal szerzek egy papucsot hogy ne vágjam szét a talpam, és nekiesek...söprűvel a nagyja szilánkokat egy helyre húzom, lapátra teszem, papírtörlővel felszedem a nagyja cuccot, utána felmosom a helyet, aztán kiporszívózom, felkutatva az elpattant kis szilánkokat, és jó esetben lecserélem a felmosófejet, amiben szintén lehet megbújva szilánk. Ezután lemosom a falat, és ha kell, le is festem. Egyik sem könnyű. Se a tűzgyújtás, se a felmosás.

De aki praktikusan tud gondolkodni, akinek mondjuk van gyereke, aki reménykedve ott áll, és várja, hogy legyen tűz, vagy aki majd hazajön a suliból, és nekiáll mezítláb szaladgálni a konyhában....szóval azok az emberek tudják, hogy bizony ezt akkor is meg kell csinálni, ha nem könnyű.

De mégis mi visz tovább, hogy képes legyek rá? Megint csak a saját a példámmal jövök. Az én esetemben ez a dac. Az az érzés, hogy azért is megmutatom, hogy majd nem fogja senki azt kérdezgetni, hogy ugyanmár, van értelme? Hanem majd inkább azt, hogy basszus hogy csináltad? Nyilván nem vagyunk egyformák, de biztos vagyok abban, hogy ez sokaknál működőképes. Lehet, hogy nem a legpozitívabb energia, de kit érdekel? A lényeg, hogy működik. Nálam legalábbis :)

Django és az abilitás

Több életmodell létezik, és nincs sok közünk hozzá, melyik a miénk. Van egy része az életünknek, ami rajtunk múlik, és van egy olyan rész, ami nem. Ami a génjeinkbe van beleégetve. A hajunk színe, a szemünk színe, a magasságunk, a személyiségünk...felsorolhatatlanul sokminden, úgy gondolom, köztük az anyagcserénk is. MI következik ebből? Az, hogy nem lehet mindenkinek egyformán jó egy bizonyos motivációs tréning. Nincs egy személyre húzható tuti módszer.

Tudom, sokszor mondogatom, hogy mindenki egy külön világ...de ez nem csak frázis puffogtatás a részemről, hanem komolyan is gondolom. Az életmód megváltoztatásának mindig vannak olyan nagyon mély vetületei, amik a felszínről egyáltalán nem látszanak. Ha valaki változtatni akar azon a képen, ami hosszú idő alatt kialakult, akkor le kell nyúlni egészen mélyre. Fel kell ismernie, hogy mi az, amink tud változtatni, és mi az amin nem. El kell fogadnia azt, hogy a genetikába nem lehet belepiszkáni. Legalábbis  mindennapi szinten biztosan nem.

Az életünk végéig tartó viselkedés irányítása nem kis feladat. Folyamatos kontroll kell hozzá, és a folyamatos tényleg megállás nélküli tevékenységet jelent. Van aki képes rá..? Ez olyasmi, ami sosem derül ki....ez olyasmi, ami csak elvi szinten létezik.

De miért kell filozofálni az életmódváltáshoz? Ha meg akarjuk változtatni magunkat, akkor az első lépés mindig az kell hogy legyen, hogy megismerjük magunkat. Hogy tudjuk, mit és hogyan akarunk  megváltoztatni. És amikor megismerjük magunkat nem arra gondolok, hogy felismerjük a tükörképünket....hanem a mélyebbről induló dolgokat. Például az egyértelmű, hogy speciel én nem szeretem a pacalt. Ezt világosan tudom magamról. Azt viszont már nem, hogy amikor éhes vagyok, akkor miért leszek az? Mi az a megfoghatatlan biológiai parancs, ami azt súgja, hogy enned kell? És mitől függ vajon az, hogy ellen tudok-e állni? Mitől függ, hogy az akaratom meddig bírja?

Tudjuk, hogy a hormonok komoly befolyással vannak az éhségérzet kialakulására, illetve arra is, hogy mikor mit kívánunk, és őszintén szólva elég félelmetes arra gondolni, hogy egy kis mirigy működése dönti el, hogy valaki kövér lesz-e vagy sem. Még ha áttételesen is...

Hogy van az, hogy van, aki képes motiválni magát ugyanazzal, amivel más nem? Hol kapható el a személyiségnek azon területe, amin ez múlik? Van aki képes lefogyni, van aki képtelen. Ugyanolyan emberekről van szó, mégis mi a különbség? Meg lehet-e változtatni ezt a "képességet", vagy ez is genetikailag kódolt? Le kell csupaszítani a külvilág apró és kevésbé apró nyomait, és a végére kell járni, hol van az a pont, amin képes eldőlni egy ilyen dolog.

Visszatérve az életmodellre: az sem rajtunk múlik, hogy hova születünk, milyen környezetben vagyunk felnevelve, milyen útravalót kapunk a szülőktől....nyilván a testfelépítés-anyagcsere-neuro endokrin rendszer milyensége sem szándékfüggő. Mindenkinek olyan, amilyen jutott. Ebből kell kihozni mindenkinek, amit tud. Ahogyan ki lehet törni a mélyszegénységből is.....és ahogyan Django Reinhardt annak idején két ujjal leiskolázta a világot a gitárjátékával. Két ujjal!...

Szóval van egy hozott anyag, és van egy akaratunk. Ezeket kell összehangolni, vagy inkább alárendelni egyiket a másiknak. Soha nem könnyű. De bizonyosan segít, ha tisztában vagyunk azzal, hogy képesek vagyunk rá. A képesség adott, csak valahogy elő kell bányászni. Kinél innen, kinél onnan, az már megint az egyéntől függ. Szerintem.

Viszonylagosan

Tegnap a Baló műsorát hallgattam elalvás előtt a tévében. Egy amerikában befutott magyar sráccal beszélgetett, aki a bostoni egyetemen tanít, és akinek most jelent meg könyve a sikerről. A beszélgetés éppen arról folyt, hogy mi is a siker. Hogy mi van a szó mögött....milyen jelentés. A srác arról beszélt, hogy a siker elsősorban a teljesítményt jelenti, és azt, hogy az a hálózaton keresztül hogyan értelmeződik. Tehát hogy amikor a teljesítmény önmagáért beszél, mert mondjuk egy sportoló X időn belül teljesít egy távot, akkor egyértelmű a siker ténye. De minél inkább relatív vagy szubjektív a teljesítmény, annál inkább függvénye a siker annak, hogy azt az adott hálózat (társadalom) hogyan ítéli meg, és hogyan értelmezi. Legalábbis számomra valami ilyesmi jött le, amíg el nem aludtam....

És azt gondolom, hogy ez baromira így van. Olvastam ma egy érdekes kommentet, valaki keresett egy embert, trainert, módszert, mert le akar dobni 20 kilót...de olyat ajánljanak neki, aki tényleg tuti. Mert próbálta már ezt is, azt is, de egyik sem volt jó. Ja, és koplalni egyedül is tud, szóval ne olyat javasoljanak, aki ezt erőlteti....hát..

Mert az ugye nem merül fel esetlegesen az emberünkben, hogy ha ezer féle dolgot "kipróbált" és mind rossz volt, akkor nem-e lehet-e é e hogy a hiba benne van?? Koplalni egyedül is tud....és számolni? És olvasni? Nekem ez azt jelenti, hogy ő nem akarja az akadályt leküzdeni, ami előtte áll, hanem megkerülni akarja. Kikerülni, átbújni alatta, vagy lefizetni, hogy szűnjön meg gyorsan, mire odaér...de úgy nem fog menni SOHA egy életmódváltás...egy testkép-rendbetétel. Egy eredményes fogyókúra. Mert a kulcs nem abban van, aki megmondja a tutit....hanem bennünk van, mert hiszen a mi életünk az, amin változtatni akarunk. Ha fogyni akarok, akkor az az én testem, az én túlsúlyom....tehát a kulcs is én vagyok, nem más. Az akadályt nekem kell leküzdenem, nem pedig mástól várnom a tutit. Hogy rakjon elém olyan kaját, amitől majd nem hízok, hanem fogyni fogok. De nemá hogy éhezzek közben! Heló, nem azért fizetek....!

Á, ez így nem megy...ezért kevés a siker, mert kevés az, aki képes meglépni agyban a dolgot. Azt hiszem. Közben annyi ember van, aki képes átlátni a lényeget, és hirdeti fennen az igét a neten...de valahogy mindig ott van, hogy kiderül a sok süketelésből, hogy vagy pénzért adja az étrendjét, vagy reklámozza a saját weboldalán elérhető protein-készítményeket meg zsírégetőket, és rafináltan arra lyukad ki mindig, hogy milyen fontos a proteinshake.

Úgy érzem, az emberek nem akarják megérteni, hogy az átlagpolgár énjüket kell segítségül hívni, mert egy celeb, aki modell, vagy aerobiksztár, vagy színész....az van annyira nárcisztikus, önző ember, hogy mindig mindent és minden körülmények között feláldoz az egójáért. Ha kell nem eszik, ha kell csak brokkolit eszik natúr csirkemellel, huszonöt éven át, mert ez kell, hogy ragyogjon a színpadon, vagy hogy elérje a célját. Ezek a celebek viszont nem a hétköznapi emberek, akiknek össze kell szedni a gyereket az iskolából, akiknek ebédet kell főzni, vásárolni, takarítani, munkába járni, küzdeni a hiteltörlesztőrészlettel, satöbbi. Ezt meg kéne érteni, hogy mi, szürke emberek nem vagyunk sztárok, és örüljünk neki, mert van életünk, és nem vagyunk sem nárcisztikus szociopaták, sem egoista barmok, akik átgázolnak az emberiségen csak azért, hogy magukat előtérbe tolják.

Rossz példaképek után szaladunk...és hamis bálványt imádunk....sokszor és sokan. Sajnos...