Megint a miértről

Tekerem a szobabiciklit, és közben azon jár az agyam, hogy talán a legtöbbet feltett kérdés az életmódváltás során az az, hogy hogyan csináljam? És persze senki sem magát a módszert kérdezi, hiszen lassan a csapból is ez folyik. Hanem arra kíváncsi igazából, hogy miért nem sikerül a gyakorlatban az, ami az elméletben? Mindenki tudja, hogy hát kevesebbet kéne enni, többet kéne mozogni, meg kéne nézni mit eszek meg, ki kéne számolni, nemet kéne mondani, és a többi. Ha igazából belegondolok, akkor két igazságot látok: az egyik, hogy a motivációval van baj. Azaz a világunk a maga kényelmével, a begyakorolt rutinnal, az egyszerűséggel és a láthatatlansággal nem segít abban, hogy elkezdjük. Nem vagyunk tisztában a kockázatokkal, csak amikor már késő. Nem gondoljuk komolyan az egészet, és nem engedünk a megszokott kényelemből. Ezerhatszáz kifogást gyártunk a génektől kezdve a pajzsmirigyen át a pénzig bezárólag….gyakorlatilag a klímaváltozás is felelős, meg mindegyik politikai oldal….egyedül mi magunk nem, mert mi csak szenvedő áldozatok vagyunk. Az a néhány ember, akinek sikerül, annak szerencséje volt, meg különben is neki a génjei/anyagcseréje/pénztárcája olyan volt, hogy hát úgy könnyű. De mi magunk egy igazságtalan spirálban vagyunk, egy csapdában, ahonnan képtelenség kitörni. És igenis az számít hősies viselkedésnek, ha elviseljük/elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk. És lehet gyártani a sok igazságot hozzá, és lehet egyetértő közösségbe merülni a többséggel, és lebuzizni azokat, akik zöldteát meg zérókólát isznak, meg salátát és joghurtot esznek a sör és a pacal helyett.

A másik a hazugság. Sokszor látom, milyen elcseszett egy élet. Sok élet van oldalraesve, ezen sajnos túl kell lendülni. Fiatalabb koromban azt hittem, hogy a normális a többség. A jó házasság, a jól nevelt gyerek, a jó szex, az igaz barátok, az egyértelmű elvek, az önzetlen attitűd. Aztán ahogy öregedtem, rájöttem, hogy ez mind az elnyomott kisebbség. Rengeteg rossz kapcsolat van, rettenetesen félrenevelt gyerekek, nem létező szexuális életek, hamis, számító barátok, és hazug, álszent elvek, önző életek. Az igazi világ ezzel van teletömve…sajnos. Az elhízott alkat, a mozgásszegény életmód az valójában az esetek többségében nem egy magányosan ringatózó bárka az élet békés tengervizén. Sok esetben az már egy tünet, vagy egy hosszabb folyamat egyik eredménye. És ha valaki nem tud járni, felsegíthetem a földről egymilliószor is, akkor sem fog tudni, csak ha megtanul. Tanítani kell….kéne. Csakhogy felrántani a leplet az életünkről nem könnyű. Szembenézni a saját döntéseinkkel, mérlegre tenni a szándékainkat, őszintén kielemezni a történéseket, feltárni az okokat….ez messze-messze túlmegy az életmódváltás technikai részletein. Ez nem egy tuti recept, vagy egy fasza edzésterv. Ez annál sokkal több. De ha őszinték akarunk lenni, akkor abba kell hagyni a hazugságokat....legfőképpen arról, hogy á, erre én úgysem vagyok képes. Hogy ez nekem nem megy. Hogy hát az én életemben minden kerek, hogy nincs gondom. Hogy boldog kapcsolatban élek....hogy minden rendben van. Hogy én mindent megtettem/megteszek, amit csak tudok azért, hogy minden rendben legyen, tehát az én felelősségem itt véget is ért. Hogy ami gond esetleg van, az mind rajtam kívülálló, megváltoztathatatlan körülmények miatt van. 

Nem azt mondom, hogy feltétlenül kényelmesebb tovább élni egészségesen és tudatosan, kibékülve önmagunkkal. Lehet, hogy baromi kellemetlen, kemény döntésekkel jár….de hogy jobb, az biztos. Már ahogy persze én gondolom. És itt jön be a motiváció hiánya és a hazugság önmagunknak: mert XY nem gondolja így. És az XY a többség. Aki nem akarja a változást, mert kényelmetlen. Mert fáj. Mert nehéz. Mert komplikált. Mert drága. Mert kellemetlen. Ezt el lehet fogadni, csak az a baj, hogy előbb utóbb visszafordíthatatlan és végleges lesz a következmény. És akkor már onnan nem lesz meg a visszaút lehetősége. Egy levágott végtagot nem lehet pótolni. Egy gyógyíthatatlan betegséget, egy hirtelen halált nem lehet visszacsinálni. (És itt nem a belga meggysörre gontolok :) )

Ez nem olyan “tájgerszkúlos” dolog. A tigris mindannyiunk életében eljön. És már most fel kell készülni arra, hogy akkor majd hogyan számolunk el magunkkal. A legvégén úgysincs értelme hazudni. Ha van bárki, aki nekünk fontos, rokon vagy barát, akkor még nehezebb, de ha csak magunk vagyunk, akkor sem lehet könnyű, úgy gondolom. Sokadszor állapítom meg magamban, hogy a világ színes, és ez így van jól. Csak akkor vagy nem kell nyavalyogni, vagy komolyan kell gondolni, és nem sajnálni rá SEMMIT. Se időt, se fáradtságot, se kényelmetlen, nehéz helyzeteket, se pénzt, se semmit. Mert az egészségünk, az életünk a legfontosabb…minden más csak szerzett-hozott cucc, és legfőképpen önmagunkkal kell rendben lennünk.