Hat éve már

Hat évvel ezelőtt ilyentájt léptem át a bűvös száz kilós határt, durván másfél éves, nagyjából lineáris fogyási folyamat során. A kiinduló súlyom 193 kiló volt, onnan indultam el, és bár egyáltalán nem tűztem ki pontos elérendő célt, mindössze azt akartam, hogy lefogyjak, kimondva-kimondatlanul azért nekem ez volt a nagy eredmény, hogy a súlyom végre kétszámjegyű legyen. Nagy öröm volt. Akkor kicsit elkapott a gépszíj, és ráéreztem a dolog ízére, tehát nem álltam le, nem dőltem hátra elégedetten, hogy hurrá, hanem mentem tovább.

Egészen addig feszítettem a húrt, amíg le nem mentem 75 kilóra. Ez nem tűnik annyira durvának, de ha hozzávesszük, hogy 185 centi magas vagyok, és levonjuk azt a 10-12 kilónyi bőrt, ami rajtam maradt a fogyás során, akkor már elég durva az eredmény. Nem bántam meg, hogy ennyire messzire mentem, két dolog miatt:

1. Érdekes élmény volt nagyon soványnak lenni. Sosem volt benne részem azelőtt. Új élmény volt, élveztem sok tekintetben. Fontos tapasztalat lett az életemben.

2. Azóta sok év telt el, rengeteget tanultam, láttam-hallottam-tapasztaltam, és ma már úgy gondolom, minden nagy fogyásnak van egy trendje, ami nagyjából egy hullámvonalszerűen a nagy súlyról lemegy valameddig, majd lassan visszakúszik egy szintre, és ott áll meg. Ez jó esetben még az ideális tartományban mozog, rosszabb esetben közelít a kiinduláshoz, még rosszabb esetben el is éri azt. Tehát ha valaki 150 kilóról lefogy 100-ra, és mindent megtesz azért, hogy megtartsa az elért súlyt, akkor nagyjából 120 körül fog stagnálni. Nem marad meg százon, ahogyan én sem maradtam meg a 75-ön (szerencsére) Szóval jó, hogy annyira lementem, mert így maradt mozgásterem a megfelelő súly bekalibrálására. Úgy is fogalmazhatok, hogy maradt helyem játszani kicsit a súlyommal.

Akkor még nem tudtam ennyire magabiztosan, hogy mekkora energia, mekkora erőfeszítés az eredmény megtartása, ma már tisztában vagyok azzal, hogy ez nagyobb feladat, mnt a fogyás. Persze akkor, amikor az ember a fogyással harcol, nyilván nem érdekli, illetve nem érzi közelinek a problémát, sőt, vállat vonva azt mondhatja, hogy a hídon ugyebár csak akkor tudunk átmenni, ha odaérünk....előbb tehát fogyjunk le, majd aztán agyalunk ezen.

Hat éve tartom a súlyomat a "kétszemjegyű tartományban". Megfogadtam magamnak, hogy soha nem leszek kövér megint. Elég volt, elég sokáig voltam az. Az élet egy nagy kerék, ami forog, és forgatja magával az embert is. A gondolatokat, a célokat, a haladási irányt, a hozzáállást....mindent.

Igazi fogyás sztori kevés van, ami nyilvánosan látható a neten....mit gondolok igazinak? Azt gondoom igazinak, ami nem külső kényszeren, hanem belső indíttatáson alapszik. Ami nem műtéti beavatkozásról, gyomorgyűrűről, bypass-ról, egyéb olyan dologról szól, amit mások csinálnak a testemmel azért, hogy változzak. Hanem ami olyan dolog, amit én csinálok magamért, hogy változzak. Régebben is sokat foglalkoztam azzal, hogy hova tűnnek el a lefogyott celebek, hogy miért nem lehet a fogyás utáni életükről is látni/hallani....

Az elhízás problémája jelen van az emberiség életében, és mindenképpen szükség lenne beszélni róla, tenni ellene, megosztani egymással a tapasztalatokat, a tippeket, a trükköket, segíteni egymásnak motiválódni, harcolni, és megoldani a felmerülő problémákat. Ez egy olyan valami, ami egyszerre jó az egyénnek, és egyszerre a társadalomnak is, meg az egész emberiség jövőképének is. A helyes életmód, az egészséges táplálkozás, a mozgásban gazdag, fitt életmód kiegyensúlyozott, boldog embereket eredményez, akik sokkal inkább képesek minden téren sikereket elérni, mint az elhízott, betegségekkel és frusztrációval harcoló társaik.