Tekerem a szobabiciklit, és közben azon jár az agyam, hogy talán a legtöbbet feltett kérdés az életmódváltás során az
az, hogy hogyan csináljam? És persze senki sem magát a módszert kérdezi, hiszen
lassan a csapból is ez folyik. Hanem arra kíváncsi igazából, hogy miért nem
sikerül a gyakorlatban az, ami az elméletben? Mindenki tudja, hogy hát
kevesebbet kéne enni, többet kéne mozogni, meg kéne nézni mit eszek meg, ki
kéne számolni, nemet kéne mondani, és a többi. Ha igazából belegondolok, akkor
két igazságot látok: az egyik, hogy a motivációval van baj. Azaz a világunk a
maga kényelmével, a begyakorolt rutinnal, az egyszerűséggel és a
láthatatlansággal nem segít abban, hogy elkezdjük. Nem vagyunk tisztában a
kockázatokkal, csak amikor már késő. Nem gondoljuk komolyan az egészet, és nem
engedünk a megszokott kényelemből. Ezerhatszáz kifogást gyártunk a génektől
kezdve a pajzsmirigyen át a pénzig bezárólag….gyakorlatilag a klímaváltozás is
felelős, meg mindegyik politikai oldal….egyedül mi magunk nem, mert mi csak
szenvedő áldozatok vagyunk. Az a néhány ember, akinek sikerül, annak
szerencséje volt, meg különben is neki a génjei/anyagcseréje/pénztárcája olyan
volt, hogy hát úgy könnyű. De mi magunk egy igazságtalan spirálban vagyunk, egy
csapdában, ahonnan képtelenség kitörni. És igenis az számít hősies
viselkedésnek, ha elviseljük/elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk. És lehet
gyártani a sok igazságot hozzá, és lehet egyetértő közösségbe merülni a
többséggel, és lebuzizni azokat, akik zöldteát meg zérókólát isznak, meg
salátát és joghurtot esznek a sör és a pacal helyett.
A másik a hazugság. Sokszor látom, milyen elcseszett egy
élet. Sok élet van oldalraesve, ezen sajnos túl kell lendülni. Fiatalabb
koromban azt hittem, hogy a normális a többség. A jó házasság, a jól nevelt
gyerek, a jó szex, az igaz barátok, az egyértelmű elvek, az önzetlen attitűd. Aztán ahogy öregedtem,
rájöttem, hogy ez mind az elnyomott kisebbség. Rengeteg rossz kapcsolat van,
rettenetesen félrenevelt gyerekek, nem létező szexuális életek, hamis, számító
barátok, és hazug, álszent elvek, önző életek. Az igazi világ ezzel van teletömve…sajnos. Az
elhízott alkat, a mozgásszegény életmód az valójában az esetek többségében nem
egy magányosan ringatózó bárka az élet békés tengervizén. Sok esetben az már
egy tünet, vagy egy hosszabb folyamat egyik eredménye. És ha valaki nem tud
járni, felsegíthetem a földről egymilliószor is, akkor sem fog tudni, csak ha
megtanul. Tanítani kell….kéne. Csakhogy felrántani a leplet az életünkről nem könnyű.
Szembenézni a saját döntéseinkkel, mérlegre tenni a szándékainkat, őszintén
kielemezni a történéseket, feltárni az okokat….ez messze-messze túlmegy az
életmódváltás technikai részletein. Ez nem egy tuti recept, vagy egy fasza
edzésterv. Ez annál sokkal több. De ha őszinték akarunk lenni, akkor abba kell hagyni a hazugságokat....legfőképpen arról, hogy á, erre én úgysem vagyok képes. Hogy ez nekem nem megy. Hogy hát az én életemben minden kerek, hogy nincs gondom. Hogy boldog kapcsolatban élek....hogy minden rendben van. Hogy én mindent megtettem/megteszek, amit csak tudok azért, hogy minden rendben legyen, tehát az én felelősségem itt véget is ért. Hogy ami gond esetleg van, az mind rajtam kívülálló, megváltoztathatatlan körülmények miatt van.
Nem azt mondom, hogy feltétlenül kényelmesebb tovább élni
egészségesen és tudatosan, kibékülve önmagunkkal. Lehet, hogy baromi
kellemetlen, kemény döntésekkel jár….de hogy jobb, az biztos. Már ahogy persze
én gondolom. És itt jön be a motiváció hiánya és a hazugság önmagunknak: mert XY
nem gondolja így. És az XY a többség. Aki nem akarja a változást, mert
kényelmetlen. Mert fáj. Mert nehéz. Mert komplikált. Mert drága. Mert
kellemetlen. Ezt el lehet fogadni, csak az a baj, hogy előbb utóbb
visszafordíthatatlan és végleges lesz a következmény. És akkor már onnan nem lesz
meg a visszaút lehetősége. Egy levágott végtagot nem lehet pótolni. Egy
gyógyíthatatlan betegséget, egy hirtelen halált nem lehet visszacsinálni. (És
itt nem a belga meggysörre gontolok :) )
Ez nem olyan “tájgerszkúlos” dolog. A tigris mindannyiunk
életében eljön. És már most fel kell készülni arra, hogy akkor majd hogyan
számolunk el magunkkal. A legvégén úgysincs értelme hazudni. Ha van bárki, aki
nekünk fontos, rokon vagy barát, akkor még nehezebb, de ha csak magunk vagyunk,
akkor sem lehet könnyű, úgy gondolom. Sokadszor állapítom meg magamban, hogy a
világ színes, és ez így van jól. Csak akkor vagy nem kell nyavalyogni, vagy
komolyan kell gondolni, és nem sajnálni rá SEMMIT. Se időt, se fáradtságot, se
kényelmetlen, nehéz helyzeteket, se pénzt, se semmit. Mert az egészségünk, az
életünk a legfontosabb…minden más csak szerzett-hozott cucc, és legfőképpen
önmagunkkal kell rendben lennünk.