Az egyensúlyról sokadszorra

Sokszor érzem azt, hogy ez a blog is olyan, mint valamilyen szinten az életem: sokkal több a kérdés, mint a válasz. Az ember keresi a választ, de van, hogy válasz helyett csak még több kérdés jön. Megszámlálhatatlanul sokszor írtam már az egyensúlyról. De mire is gondolok, amikor ezt a szót kimondom/leírom?

A helyes életmód önmagában is magyarázatra, pontosításra szorul. Kinek mi a helyes? Kit mi motivál? Kinek mi a cél, és kinek milyen út vezet odáig? Ha az ember veszélyes mértékben túlsúlyos, akkor relatíve világos, mi a cél: lefogyni, és beletartozni abba a tartományba, ami.....na hova is? Ami egészséges? Ami szép? Ami vonzó? Mert ha az egészséges tartományt vesszük, az azt jelenti, hogy az illető fitt, nincsenek a súlyából adódó egészségügyi problémái, nem akadályozza a súlya semmiben. De ez csak a fizikai egészség. Mi a helyzet a mentális egészséggel? Mert akkor hozzá kell tenni azt is, hogy mindezek mellett még jól is érzi magát a bőrében. Ami viszont már sokkal összetettebb.

Mert mi a helyzet, ha valaki nem akkor érzi jól magát a bőrében, amikor fizikailag egészséges? Hanem akkor, ha szépnek, vonzónak, karcsúnak látja magát? És mi van, ha torzult az önképe, és még akkor is csúnya kövérnek látja magát, amikor másvalaki, kívülálló normálisnak látja? Mi van, ha jön egy rexia, és magával ragadja az alanyunkat? Akkor ki mondja meg, merre tovább?

Nyilván kell valamiféle kapaszkodó, ami független, amihez etalonként lehet hozzányúlni, de az az igazság, hogy ilyen szerintem nem létezik. Van persze BMR, meg BMI...de én ezekről azt gondolom, hogy nem alaposak, mert nem lehet őket egyénre szabni. A testzsírszázalékmérő csodamérlegeket meg említeni sem szeretném.

Talán a kapaszkodó, ami igazán független, és igazán mérvadó, az mi magunk vagyunk. Ki ismerheti jobban a testünket, a teljesítményünket, a munkabírásunkat, a lelki nyűgjeinket, a motivációinkat, a kifogásainkat, a mentségeinket....mint saját magunk? Túl a fogyáson, a normális életmód felé vezető ösvényen igazán csak magunkra számíthatunk, azt hiszem.

Kettesben önmagunkkal, visszatekintve a múltra, és előrerévedve a jövőbe....úgy kell átgondolni a miérteket, és úgy kell az egyensúlyt megtalálnunk. Hogy ne legyünk se elhízottak, se anorexiások, se exorexiások. Hogy ne szaladjunk egy olyan eszmény felé, ami elérhetetlen. A fiatalkori súlyunk az nem a fiatalkori életünk. Tudni kell elengedni azt, ami elmúlt, különben nevetségessé válhatunk, és egy olyan útra tévedhetünk, ami nem a helyes életmódhoz vezet.

El kell fogadni a kort is, a lehetőségeket is, és önmagunkból kiindulva megteremteni azt az egyensúlyt, ami képessé tehet minket arra, hogy boldogan éljünk. Adott esetben akár valamennyi túlsúllyal is. Vagy akár kicsit túl soványan is. Nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, és irreális eszmékben élni, és olyan célokat kitűzni, amit lehetetlen elérni. Mert az időt sajnos nem tudjuk visszafordítani. Sok ember nem találja a helyét ebben a világban, és azt hiszem az életmódkeresésnek ez valamiféle kulcsfontosságú alapigazsága, ami folyamatosan kihat az életünkre.