JFK világhírű mondata az volt, hogy
My fellow Americans, ask not what your country can do for you, ask what you can do for your country.
Tehát ne azt kérdezd, az országod mit tehet érted, hanem azt, hogy Te mit tehetsz az országodért...Nagyon sok a mögöttes tartalom ebben az egy mondatban. És hogy hogy jön ez a lefogyáshoz meg az életmódváltáshoz?
Hát úgy, hogy én azt hiszem, ha már mindenképpen ragaszkodni akarunk ahhoz, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hogy na de miért híztam el??...akkor erre a kérdésre végtelen számú kanyar után is csak egy lehetséges válasz van: mert túl sokat ettem. És itt, ezen a ponton meg is kell állni. Mert ha folytatjuk az okoskodást, hogy de miért ettem túl sokat, akkor már kilométer hosszan jöhetnek a kifogások, hogy nem kaptam elég szeretetet, meg elpusztult a szomszéd néni macskája, aki nagyon közel állt hozzám. Ja, és rossz jegyeket kaptam a suliban, és az evésbe menekültem....
Nem. Az én döntésem, amikor megeszek valamit. Az én döntésem, hogy elmegyek-e az asztalon hagyott rántotthúsok mellett, amik megmaradtak ebédről, és ingerlően illatoznak a krumplipüré meg a párolt rizs mellett...a kint felejtett apró hosszanti csíkokra vágott csemege uborka, és a gusztusos tartármártás szomszédságában...hogy elmegyek-e mellettük, mégcsak pillantásra sem méltatva útban a sárgarépa és az alma felé, amit éppen összedarabolnék vacsorára, vaaaagy....vagy hirtelen mozdulattal megállok, és leharapom a negyedét a rántotthúsnak, és eszem hozzá egy falat krumplipürét (nem sokat, csak amennyit a szedőkanálról le tudok harapni anélkül, hogy kiugorjon az állkapcsom)...meg egy villányi kis rizst, majd egy kiskanál tartármártást még, csakhogy ki ne száradjon a szám. Az én egyedüli döntésem, amit akkor és ott, a konyhaasztal mellett hozok meg. Nem másé.
Nem az anyámé, aki két hónapos koromban áttért a tápszerre, és nem szoptatott tovább. Nem az apámé, aki le sem szart, mert az alkoholizmusával volt elfoglalva. Nem a haverjaimé, akik kicikiztek állandóan, amiért kövér voltam. Nem a férjemé, aki túl sokat dolgozik, és nem elég figyelmes. Nem a feleségemé, akinek esetleg gyakran fáj a feje.....nem. Az enyém és csak az enyém. Ahogyan a problémámat (amennyiben van persze) is nekem kell megoldanom és nem másnak. Ha előre nézek, láthatok egy célt, és kitalálhatom a módszert, ahogyan el akarom érni a célom. Ha az okokat keresem, az lehet szórakoztató, vagy érdekes, vagy tanulságos....de ahhoz hátrafelé kell fordulnom, és az nem visz előrébb az utamon. Az utamon csak én tudok előremenni, és ahhoz az kell, hogy arccal előre, leszegett fejjel, konokul menjek előre. Ha csigalassúsággal, mert bokáig ér a szar mocsár körülöttem, akkor is, ha hétmérföldes csizmában ugrálhatok, akkor is.
Meggyőződésem, hogy akinek gondja van a súlyával, és fogyni akar....annak meg kell állnia, ki kell lépnie önmagából, egyet előrelépve 180 fokot fordulni, és szembenéznie saját magával. És feltenni azt a kérdést, hogy én mit teszek, vagy mit nem teszek azért, hogy elérjem a célom. Hogy én mit teszek vagy nem teszek. Nem azt a kérdést kell feltenni, hogy mások mit tesznek, vagy nem tesznek azért, hogy én elérjem a célom! Mert nem másnak a dolga az én életem, hanem az enyém. Nem azé, aki úgy csinál, mintha....nem azé, akinek fizetek, hogy az övé legyen. Tehetnek úgy mások, mintha közük lenne hozzá. Tehetek én is úgy, mintha közük lenne hozzá. De nincs. Csak nekem van közöm.
A lefogyás mentális harc. Ahogy a sikeres nem-visszahízás is. Ahogy az életmódváltás is. Ahogy tulajdonképpen minden ezen a sártekén. A testünk él, az agyunk irányít. Visszakanyarodva a rántott húsos példához: amikor elmegyek az asztal mellett, történik egy impulzus. Egy összetett inger....látvány, illat, lehetőség, eszköz, mittudomén...egy inger, ami elindítja az agyamban a szándékot, ami az evésre irányul és a pillanatnyi döntést meghozza. És elindítja a mozdulatot a karomban, ahogy az ételért nyúlok. Mindez persze villámgyorsan történik, de akkor is lehet kontrollálni. Meg lehet állni, és végiggondolni, ez mennyire egy tudatos döntés, vagy mennyire egy pillanatnyi alkalom, egy gyors impulzus, és egy gyenge akarat hármas esszenciája.
Nem tragédia ám, ha az előbbi. Vállalhatók az ilyen elhajlások. Nem egy falattól fog eldőlni egy adott (pláne hosszú távú) cél eredményessége. Írtam már a blogban az irányított elhajlásról, hogy mennyivel kezelhetőbb, mint egy "leszarom"-nap, vagy akárcsak egy "leszarom"-5perc.....A lényeg a mentális felkészültségben van. Nem szabad becsukni a szemünket. Gondolkodjunk ésszerűen. Egy szelet csirkemell legyen 10 deka hús, az kb. 110 kalória. A rápacsmagolt tojás, liszt és morzsa legyen még egy százas, és az olaj, amit magába szív a fritőzben, az legyen a harmadik százas. Nem egzakt, de nincs nagy eltérés, ebben biztos vagyok. Könnyű belátni, hogy 300 kalória körül mozog a rántott hús. Per szelet. Ha megingok, és egy falatnyit eszem, ami mondjuk egy fél hús (mert nagy a pofám LOL), az a pürével meg a rizzsel együtt legyen 200, vagy 250 kalória. Egy ekkora kilengést simán be lehet ütemezni egy napi étrendbe. Most nézzük meg, ha azt mondom, negyed órára "felfüggesztem" a diétát, és leülök rendesen vacsizni. Lecsúszik vagy 4 szelet rántott husi, meg egy jó negyed kilónyi püré mellé, megtámogatva vagy fél deci tartár mártással. És ha már fel vagyok függesztve, hát fojtásnak még letolok egy almáspitét utána, meg még egyet. Pillanatok alatt többet megettem, mint amennyi a napi keretem. Ez a vacsi úgy megvan több mint 2000 kalória, hogy a fal adja a másikat.
De nem ez a lényeg, hanem annak a megértése, hogy az én döntésem akár így, akár úgy teszek. Felnőtt emberekről beszélek, akik egy szabad országban élnek, szabad akarattal rendelkeznek. Módjukban áll meghozni a döntést, hogy megeszem, vagy nem eszem meg. Márpedig ha a döntésemet meghoztam, azért nem okolhatok mást, csak magamat. Ez így korrekt, sehogy máshogy. Én így látom.
