Meglátásom szerint nagyon sok szélsőség van jelen, és elképesztően kevés középréteg. Természetesen a fogyás-edzés-diéta témára gondolok (mi másra lol) Nyilván nem vagyok társadalomtudós, sem elemző, ez csak az én privát véleményem.
Vannak azok, akik litániákat, részletesen kidolgozott edzés- és diétatervet írnak, majd vérkomolyan, szinte az életüket ennek szentelve betartják, és nagyon szeretnek beszélni is róla. Mindezt jellemzően azért, hogy az a fránya kettő és fél kiló, ami (szerintük) felesleg rajtuk van, azt ledolgozzák. Ez az egyik véglet.
A másik véglet a súlyosan elhízott ember, aki egy legyintéssel elintézi, hogy hja, kérem, genetika, meg pajzsmirigy, különben is neki speciális anyagcseréje van, de eleve kövérnek is született. És a valóság az, hogy kényelmes, hogy nem szeret mozogni, hogy nem akar tenni semmit...illetve akar, de csak ha minden úgy történik, hogy az ő komfortzónája érintetlen marad. Ne izzadjon le, ne fáradjon el, ne unatkozzon (!...komolyan...), ne éhezzen, és legfőképpen ne kelljen lemondania semmiről, lett-légyen az gumicukor, csipsz, vagy cukrosüdítő.
Aztán persze az is lehet, hogy a középréteg megvan, csak nem hallani/olvasni róluk, és láthatatlanul húzódnak meg a világban.
Én valahogy úgy gondolom, hogy a diéta nagyon fontos, és a mozgás/edzés is. És természetesen, ha indokolt, akkor szükséges figyelni a bevitt makronutrienseket....és ha érdekli az embert, akkor nem baj az, ha utánaolvas ennek-annak....De! ....és most jöhet az ultra-mély filozófikus gondolatsor:
Nem az lenne a cél, hogy boldog legyen az életünk?
Persze ezek megint csak szavak: boldog....mit jelent hogy boldog? MI van ha valakinek az a boldogság, hogy napi 6 órát tölt az edzőterembe, és a salátáját sem önti nyakon a szósszal, mert az már túl zsíros? Na és mi van akkor, ha valaki kövéren boldog? Már megint túl sok a kérdés. A boldogságot nehéz definiálni. Azt gondolom, ha valaki elégedett az életével, a helyzetével, és jól érzi magát, akkor lehet boldog.
Az egészség előfeltétele a boldogságnak? Hát nem tudom....egy cukorbeteg is lehet boldog, nem? Vagy egy asztmás. Ha az egészség hiánya nem egy olyan betegséget takar, ami halálos, vagy ami végeláthatatlan szenvedéssel jár, vagy ami korlátozza az életet, akkor a boldogság elérhető, nem? Na és mi van azokkal az emberekkel, akik pl. végtag/ok nélkül élnek, és állítják, hogy boldogok, sőt, motivációs előadásokat tartanak? Ők vajon valóban boldogok, vagy hazudnak? És ha hazudnak, kinek hazudnak, önmaguknak, vagy a világnak? És ha nem hazudnak vajon tényleg boldogok? És ha tényleg boldogok, akkor vajon mennyit ér az ő boldogságuk egy teljes, egészséges ember boldogságához képest?
Ugyanígy egy milliomos is lehet boldogtalan, és egy vagyontalan ember is lehet boldog, ebben biztos vagyok. Tehát kimondhatjuk, hogy a boldogság nem csak a körülményeken múlik, hanem a hozzáálláson is....hú de messzire kerültem a diétától....:-o
Szóval az én ismeretségi körömben vannak olyanok is, akik napi szinten és sokat edzenek, és kontrollálják az étkezéseiket....és vannak olyanok is, akik pont leszarják, hogy mit, mikor, és mennyit esznek, és egyáltalán nem mozognak semmit sem. Erre a két végletre gondolok. Mert olyan embert keveset tudok csak, aki a mozgást és a diéta-kontrollt tartja ugyan, de nem olyan mértékben, mint az "elvetemültek"....tehát vagy napi fél órát mozog, vagy heti 3-4 alkalommal, de alkalmanaként 1-2 órát. És kontrollálja a diétát...azaz hoz szabályokat, de hagy teret a lazulásnak is.
Lehet, hogy csak én látom úgy, de mintha a középréteg eltűnőben lenne. Pedig racionálisnak tűnik úgy kialakítani az egyéni boldogságunkat, hogy közben nem vagyunk szélsőségesek. Mert a szélsőségesség átválthat könnyen elvakultságba és szűklátókörűségbe. Szerintem.
Múltkor azt mondtam a feleségemnek, miközben valami filmet vagy műsort néztünk közösen, hogy olyanok vagyunk mint a darkweb (mondom ezt úgy, hogy erről a fogalomról csak filmekben hallottam :))...szóval hogy annyi mindent megéltünk, annyi minden van mögöttünk, annyit láttunk már...hogy egy-egy karakter vagy gondolat már nehezen tud újat mutatni...vagy máshogy fogalmazok: nehezen visz magával egy ideológia vagy egy gondolat, mert szinte mindenből megvan a sajátom, és azt nehezen adom. Azt nehezen felejtem el, és lépek rá egy másik lehetőségre.
Ennek biztosan nagy a szerepe az elfogadásban/megítélésben is. Hogy egy másvalakit, aki mást gondol, aki máshogy érez, aki egyszerűen MÁS, mint mondjuk én, azt mennyire tolerálom. Mennyire ítélem el/meg csak azért, mert nem ugyanazt és ugyanúgy látja, amit én.
Azt hiszem, ezen a téren folyamatosan kell fejlődni, és megmondom őszintén, egyáltalán nem könnyű mondjuk nem elítélni valakit, akiről mondjuk látom, hogy súlyosan elhízottként dönti magába a cukros kólát például. Nehéz nem arra gondolni, hogy istenem, hát normális?? Miért mérgezi magát? De ugye nyilván nem léphetek oda az utcán vagy egy bevásárlóközpontban ahhoz az emberhez, hogy heló, mondd csak, tisztában vagy azzal, hogy mit teszel? Mert ha megtenném, akkor olyan lennék, mint az az agresszív vegán, aki a lámpavasra lógatna fel mindenkit, aki eszik húst.
Ahogy a vegánról is azt gondolom, hogy egyen úgy, ahogy akar, nincs hozzá közöm, nyilván a csipszet/kólát/csokit magába tömő emberhez sincs. Bár mondjuk a vegánság mögött van valamiféle ideológia....és igen, végül is az önpusztítás mögött is lehet. És ahogy a vegán ideológiáról is megvan a véleményem, ugyanúgy meglehet az önpusztító életmódról is. És mindkettőt megtartom magamnak :)
Viszont ez a blog a fogyásról, a súlytartásról, a mozgásról, és rólam szól. Itt azt írom le, ami a fejemben kavarog ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Tudom, hogy másnak sokszor lehet kusza, vagy értetlen....
Úgyhogy vissza is térek magamhoz: Pár napja offos hétvégénk volt....mert évfordulónk volt a feleségemmel, és megbeszéltük, hogy akkor azon a hétvégén ne diétázzunk. Pizzát ettünk, meg fagyit, meg csokit...és ittunk elég sok gintonic-ot is :)....viszont az éjjel arra ébredtem, hogy nagyon kalapá a szívem...hunyorítva figyeltem az ébresztőóra fénylő számait, és közben fogtam a pulzusom...153-at számoltam egy perc alatt.
Úgy gondolom, a hirtelen megnövekedett szénhidrátbevitel okozta, de persze biztosan nem lehet tudni. Mivel azonban 50 felé járó férfi vagyok, ez a leveszélyeztetettebb korosztály szívroham tekintetében, úgyhogy nekiálltam tovább alakítani az étrendemet, ezúttal szívbarát módozatra terelve amit lehet. Megfogadtam, hogy akoholt nem iszom, maximum néha 1 pohár vörösbort....(kár hogy kifejezetten nem szeretem lol)....és leálltam a kávéval is. Egy egész napig...aztán sok-sok utánaovasás után rájöttem, hogy a kávéfogyasztás a legtöbb esetben azért számít rossznak, mert az emberek többsége cukorral meg tejjel fogyasztja....én viszont feketén. A feketekávé fogyasztása is minimum vitatott....végül abban maradtam magammal, hogy max 3 rendes kávét iszom egy nap, a többit koffeinmentesből fogyasztom el.
No, vettem is a lidlben ilyen neszpresszós koffeinmentes kávét....hát...mit mondjak. Valami savanyú lötty lett a végeredmény. Utánanéztem, hogy a koffeint általában úgy vonják ki a kávéból, hogy még zöldbab korában beáztatják egy oldatba, ami kivonja a szemekből a koffeint. Igenám, csakhogy mi az az oldat...Az olcsóbb verzió valamiféle kemikália, ami sokminden mást is eltávolít a kávészemekből, így nem a legjobb választás. Az igényesebb cégek, akiknek a termékei általában drágábbak, azok egy ún. swiss-water eljárással teszik ugyanezt, ami gakorlatilag aktív szenes fürdőt jelent, mert ebben a közegben is kivonódik a szemekből a koffein, viszont egyrészt csak az, másrészt ugyebár természetesebb ez a közeg, mint egy kemikália...Tomival beszélgettem erről, mikor ő azt mondta, próbáljam kis a Lavazza koffeinmentes kávéját, mert az finom. És lám...igaza volt! Gyakorlatilag alig érezni különbséget. Úgyhogy maradok ennél típusnál, amikor a napi 3 kávém kevésnek bizonyul.
Megfogadtam továbbá, hogy mindennap kardiózok, nem foglalkozom annyit a súlyzós edzésekkel. És tartom továbbra is a napi max 100 gr szénhidrátot, mert bár lassan, de azért mennek le a kilók. Nem akarok kapkodni, még csak 2 hónapja csinálom....ennyi idő alatt azért nem lehet messzemenő következtetéseket levonni.
Amúgy tegnapi napom: bár november van, de enyhe az idő, és amikor tehetem, megyek bringázni. Tegnap is mentem 6 kört itt a Clooney-n. De mivel csak 5-10 fok van odakint, ilyenkor baklavában balaklavában megyek, mert az pont meleg és kényelmes, és nem csúszik le a fülemről, mint a kendő. Második körömnél jártam, mikor azt éreztem, hogy azon kb fél négyzetcentiméteren, ahol kilátszik az arcom a szemüveg meg a balaklava között, mintha valamit "elütöttem" volna....valami bogarat....koncentráltam, érzek-e mozgást a szám körül, meg is tapogattam magam a balaklaván keresztül....semmi. Párszáz méter haladás után csak idegesített a tudat, és menet közben lehúztam az orrom alól a balaklavát. Hát ahogy kifordítom, és rápillantok, ott csücsül egy zöld köpőlégy a balaklava belsején, ami ugyebár a szám előtt van folyamatosan.
Hát, kipöcköltem persze, és alig vártam, hogy a ház elé érjek, rongyoltam be mint a hülye listerinnel öblögetni, meg pacsáltam a számra-szakállamra a parfümöt.....még most, hogy leírom, is a hideg ráz, ha rágondolok. Undorító volt :-(
