Kényszerkardió

Csakhogy ne legyen unalmas sosem az élet....Egyik szemem sír, a másik nevet. Végre a platóm eleresztett, ennek örülök, igen bosszantó volt a heteken át tartó helybenjárás. Viszont egy rossz mozdulattól olyan szinten beállt a jobb vállam, hogy nem hogy edzeni, élni is alig tudtam két napig. Szerencsére a második napon már egy óra kardió belefért, a harmadik napon már ment a 3 órás kardiózás is, úgyhogy megnyugodtam, hogy nem maradok mozgás nélkül, de most egy hétig biztosan nem nyúlok súlyzóhoz, mert félek, súlyosabb sérülést is begyűjthetek.

Hiába, az aktív súlyzós edzés megviseli a szervezetemet. Nyilván a korom, meg a hosszú ideig elcseszett testszerkezetem miatt...de a könyököm után most a vállam kattan be....a térdem meg a bringázásnál sajgott az első 50 km után...azóta szedem a glukozamint is rendszeresen...szembe kell néznem a korlátaimmal, mese nincs :)

Úgy döntöttem, most egy hét kényszerkardió lesz: napi három óra kardióedzés, és nulla súlyzó. Remélem a vállam rendbejön, és a következő héten visszatérhetek a súlyzós edzésekhez. Addig marad a szobabringa és a crosstrainer. A biciklin két órát tekerek, legfeljebb két részletben, a maradék egy óra a cross-on HIIT sémában, max fokozaton. Ez rendesen csak minden másnapi menet, mert a többi napokon a súlyzós edzés dominált....

Nejemmel pakolásztunk a házban...előkerült az egyik régi nadrágom....igen vicces ha most magamra húzom....:)

Nem mindig könnyű

Régi és nagy igazság, hogy az élet nem mindig habostorta. Az életmódváltás, fogyás, súlytartás sem mindig siker, csillogás és fáklyásmenet. Szerintem aki valaha benne volt/van/lesz ebben, az mind átmegy olyan szakaszokon, ahol valamiért nem jönnek ki  a várt értékek. Hazudnék, ha azt mondanám, ez velem nem történik meg. És őszintétlen lenne a blogom, ha erről nem írnék soha. Azt hiszem.

Most épp egy ilyen időszakban vagyok bnne. Többedik hete van már, hogy nem értem a súlyom alakulását. Évek alatt megszámlálhatatlanul sok összefüggést, elemzést, és bevitt adatot vizsgáltam meg, hogy megkeressem a bevitt kalória, a lemozgott kalória, és a súly alakulása közti relációkat. Ezeknek az eredményeknek az alapján tudom (tudni vélem), hogy milyen számok milyen értékeket generálnak.

Magyarán szólva X kalória bevitele esetén, Y kalória lemozgásával Z mennyiséggel változik a súly, N irányba. Namost amikor nem ez történik, akkor általában nekiülök, hogy megnézzem, hol hibáztam. Biztos elszámoltam az adott héten valamit, vagy nem jól vittem be az adatokat. Az érdekesség akkor jön, mikor sorozatosan egymást követő heteken át történik mindez, mert akkor már trendről van szó, ami aggodalomra adhat okot.

Hetek óta ugyanazt a rendszert csinálom: napi 3 óra mozgás, amiből minden második nap full kardió, minden első nap csak másfél kardió és másfél óra súlyzós edzés. Kalóriabevitel pedig átlagosan napi 2029 az elmúlt egy hónapban (2000 volt a tervezett bevitel) A súlyom pedig nem olyan ütemben megy lejjebb, mint ahogy várnám, sőt, az egyik héten fél kilóval több voltam. Mondjuk összességében véve azt mondhatom, hogy a súlyom stagnál, pedig lejjebb kéne mennie, mert még nem tudtam visszadolgozni teljes mértékben az évvégén felkapott kilókat.

Túl a személyes sztorin: A plató effektusnak elég nagy irodalma van, és szerintem mindenki találkozott már a kifejezéssel valamilyen formában. A lényege, hogy az addig fennálló fogyási folyamat megáll, és makacsul nem mozdul. Nagyon veszélyes a dolog. Azért veszélyes, mert az emberek többsége ilyenkor simán feladja. Feladja, mert hiába tesz meg mindent a fogyásért úgy ahogy eddig, a folyamat leáll, ergo nincs értelme az egésznek. 

Az én tanácsom a következő: nem szabad feladni! Bulldogszerűen, makacs öszvér módra tartani az irányt, és vastagon tenni arra, mit mutat a mérleg. Mert a fák nem nőnek az égig. Mert egyszer el kell hogy induljon a folyamat, és el is fog. Ha a kalóriákat lelkiismeretesen számoljuk, és az edzéseket is korrekt módon elvégezzük, akkor nem kell aggódni a platónak is vége lesz egyszer.

Az egyensúlyról sokadszorra

Sokszor érzem azt, hogy ez a blog is olyan, mint valamilyen szinten az életem: sokkal több a kérdés, mint a válasz. Az ember keresi a választ, de van, hogy válasz helyett csak még több kérdés jön. Megszámlálhatatlanul sokszor írtam már az egyensúlyról. De mire is gondolok, amikor ezt a szót kimondom/leírom?

A helyes életmód önmagában is magyarázatra, pontosításra szorul. Kinek mi a helyes? Kit mi motivál? Kinek mi a cél, és kinek milyen út vezet odáig? Ha az ember veszélyes mértékben túlsúlyos, akkor relatíve világos, mi a cél: lefogyni, és beletartozni abba a tartományba, ami.....na hova is? Ami egészséges? Ami szép? Ami vonzó? Mert ha az egészséges tartományt vesszük, az azt jelenti, hogy az illető fitt, nincsenek a súlyából adódó egészségügyi problémái, nem akadályozza a súlya semmiben. De ez csak a fizikai egészség. Mi a helyzet a mentális egészséggel? Mert akkor hozzá kell tenni azt is, hogy mindezek mellett még jól is érzi magát a bőrében. Ami viszont már sokkal összetettebb.

Mert mi a helyzet, ha valaki nem akkor érzi jól magát a bőrében, amikor fizikailag egészséges? Hanem akkor, ha szépnek, vonzónak, karcsúnak látja magát? És mi van, ha torzult az önképe, és még akkor is csúnya kövérnek látja magát, amikor másvalaki, kívülálló normálisnak látja? Mi van, ha jön egy rexia, és magával ragadja az alanyunkat? Akkor ki mondja meg, merre tovább?

Nyilván kell valamiféle kapaszkodó, ami független, amihez etalonként lehet hozzányúlni, de az az igazság, hogy ilyen szerintem nem létezik. Van persze BMR, meg BMI...de én ezekről azt gondolom, hogy nem alaposak, mert nem lehet őket egyénre szabni. A testzsírszázalékmérő csodamérlegeket meg említeni sem szeretném.

Talán a kapaszkodó, ami igazán független, és igazán mérvadó, az mi magunk vagyunk. Ki ismerheti jobban a testünket, a teljesítményünket, a munkabírásunkat, a lelki nyűgjeinket, a motivációinkat, a kifogásainkat, a mentségeinket....mint saját magunk? Túl a fogyáson, a normális életmód felé vezető ösvényen igazán csak magunkra számíthatunk, azt hiszem.

Kettesben önmagunkkal, visszatekintve a múltra, és előrerévedve a jövőbe....úgy kell átgondolni a miérteket, és úgy kell az egyensúlyt megtalálnunk. Hogy ne legyünk se elhízottak, se anorexiások, se exorexiások. Hogy ne szaladjunk egy olyan eszmény felé, ami elérhetetlen. A fiatalkori súlyunk az nem a fiatalkori életünk. Tudni kell elengedni azt, ami elmúlt, különben nevetségessé válhatunk, és egy olyan útra tévedhetünk, ami nem a helyes életmódhoz vezet.

El kell fogadni a kort is, a lehetőségeket is, és önmagunkból kiindulva megteremteni azt az egyensúlyt, ami képessé tehet minket arra, hogy boldogan éljünk. Adott esetben akár valamennyi túlsúllyal is. Vagy akár kicsit túl soványan is. Nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, és irreális eszmékben élni, és olyan célokat kitűzni, amit lehetetlen elérni. Mert az időt sajnos nem tudjuk visszafordítani. Sok ember nem találja a helyét ebben a világban, és azt hiszem az életmódkeresésnek ez valamiféle kulcsfontosságú alapigazsága, ami folyamatosan kihat az életünkre.