Lassú haladás, avagy túlélési mechanizmusom a gyakorlatban

Nyilván sokan csinálják így, ahogy én....az életem két részre osztható: amikor épp haladok egy cél felé, és amikor lazítok. A kettő között még nem sikerült élhető átmenetet találnom, ahogy erről már sokat írtam ezen a blogon. Próbáltam, de nem ment. Úgy tűnik számomra ez a két alapvető létezésforma van, ezt kell szeretni. A lazítós szakaszok különösebben nem bonyolultak, bár azért ott is kell némi mentáls ráhangolódás, hiszen időről időre felmerül bennem, hogy megéri-e a nagy nemtörődömség a későbbi munkát....de mindg oda lyukadok ki, hogy igen, meg.

Most viszont a másik szakaszról írnék: arról, amikor kitűzök egy célt, és haladok. Már jó esetben. Mert ha így van, nincs is miről agyalni, megy minden ahogy köll. Az agyalós rész ideje akkor jön el, amikor a haladás megáll, vagy lassul. Ilyenkor sarkalatos, hogy hogyan reagálunk. Például egy megadott ritmusú egyenletes fogyás egyszercsak megáll, vagy oly mértékben lelassul, hogy egy palack víz megivása, vagy egy nagydolog már elbillentheti a tendencia irányát. Ilyenkor óriási a kísértés, hogy vagy hagyjuk a francba az egészet, hiszen úgysincs értelme....vagy átessünk a paci túlfelire, és sanyargassuk a testünket....vagy nekiálljunk kifogásokat gyártani, hogy ránk miért nem vonatkoznak az Univerzum törvényei.

Nos, szerintem a helyes út, ahogy általában lenni szokott, az a legnehezebb: a kitartás. A túlélés. Ehhez az kell, hogy először is az ember higgyen magában. Higgyen a céljában, higgyen a módszereiben, és végső soron higgyen a sikereiben. Mert úgy könnyű hinni a sikerben, hogy benne élsz. Akkor nehéz hinni benne, ha a közelében sem vagy. A hit ha megvan, akkor az már fél siker.

A siker másik fele az állhatatos, bulldog-szerű menetelés. Ehhez bizony legalább annyira makacsnak kell lenni, mint egy ír autókereskedőnek....tehát nagyon. Végletesen, irracionálisan, és nevetségesen (ugyeugye petkonolli :)). Makacsul rgaszkodni a már egyébként bevált, bizonyított módszernek, miszerint a számok nem hazudnak...és egyszercsak, ahogy a viharfelhők eloszlanak, és kisüt a nap, egyszercsak meg fog indulni a fogyás megint.

Ezek az én tapasztalataim. Többször átestem már ezen, és nyilván sokszor is át fogok még. Egészen addig, míg valahogy ez is rutinná válik. Egy olyan "lelkigyakorlattá", amit a megfelelő időben elő kell húzni, és bemutatni. 

Tudtam én, hogy nem könnyű ez.  Most már hatodik éve vagyok benne, hogy az elért eredményt meg is kell tartani, és bizony igaz a mondás, miszerint lefogyni sem könnyű, de annak maradni még nehezebb. Az én tanácsom ebben a témában ez: sose kételkedj magadban! Tarts ki a végsőkig, az eredmény nem marad el!

Cím nélkül

Az emberiség komoly hányada túlsúlyos. Legalábbis szűkebb pátriámban, Európában mindenképp. Hála az internetnek, a médiának, töméntelen mennyiségű információ áramlik felénk, Világos, egyértelmű eredményeink vannak azzal kapcsolatban, hogy mi okozza a túlsúlyt, és hogyan lehet tenni ellene. Mindezek mellett egyáltalán nem úgy tűnik, hogy javulna a helyzet.

Amikor én voltam gyerek, nagyjából fele ennyire sem volt téma sem a helyes életmód, sem a mozgás. A fiatalok nem jártak terembe, ismeretlenek voltak a körünkben azok a kifejezések, hogy pl. kardió, vagy HIIT, vagy GI, vagy kettlebell, vagy akár kalória, meg glikogén tartalék. Átlagosan egy általános iskolai osztályból egy, legfeljebb két túlsúlyos gyerek volt. Gimnáziumban dettó. A mai helyzetet én a fiataloknál úgy látom, hogy az osztályonkénti 1-2 túlsúlyos gyerekhez képest ma minimum háromszor annyian vannak, de előfordul, hogy az osztály fele kövér. Van viszont egy olyan réteg is, akik trendszerűen sportolnak, edzenek, és igyekeznek tudatosan étkezni is. Egyre több a vega, a vegán, és egyre többen akarják az anyagcseréjüket tudatosan irányítani.

A felnőtt embereknél is hasonló kétfelé válást látok....sokan követnek valamiféle irányt, sokan sportolnak, járnak edzeni, dobják el maguktól a fehérlisztet, a cukrot, a feldolgozott és a junk ételeket, és válogatják meg, mit esznek. De még mindig elképesztően sok olyan ember van, aki bizony egészségtelen mértékben túlsúlyos, és bár felismeri a problémát, és még tudja, tudhatja is a választ, hogy mit kellene csinálni, de mégsem.

Miért nem? Jó kérdés....Persze itt nem lehet odalépni az utcán a kövér emberhez, és letámadni, hogy "tefigyeljémá, te miért nem fogysz le?".....nyilván nem. Viszont az ismeretségi körünkben megfigyelhetjük a viselkedésformákat. Én alapvetően két fontos sarokpontban látom a probléma gyökerét. Az egyik, hogy nagyon sokan hárítják a problémát a hatókörükön kívülre. Tehát abba az irányba mennek, hogy ők áldozatok, és nem tehetnek semmit, mert a genetika, a pajzsmirigyük, a felborult endokrin rendszerük, és az egyéb egészségügyi körülményeik gátolják őket a lefogyásban. A másik nagy tábor szerintem azok, akik tipikusan az akadályt bár felismerik, de nem átugrani akarják azt, hanem megkerülni. Látják, hogy fogyni kéne, tudják, hogy ez így nem jó, de pont abból nem engednek, amiből kellene. Nekiállnak sportolni, mozgatni a testüket, ezzel sokszor indokolatlan terhelésnek téve ki a szervezetüket, kínozzák magukat a végletekig, harcolnak, küzdenek, izzadnak....megtesznek egészen elképesztő dolgokat akár - de az evésből nem hajlandóak visszavenni. Ők azt mondják, hogy a mozgással akarnak fogyni. Pedig szerintem azzal nem lehet. Úgy biztosan nem, hogy közben továbbra is a berögzült és helytelen étkezési szokásainknál dekkolunk. Tudom, mert ezen is átmentem.

Értem én, nyilván nem könnyű megvonni magunktól a falatot. Ha valaki tudja, én igen. De biztos vagyok abban, hogy a mozgás, az edzés az elsősorban a fittség elérése és a már leadott súlyfelesleg megtartása terén hasznos. Egy jelentős túlsúllyal rendelkezőnek viszont fogyni nem lehet vele. Igen, kézenfekvőnek tűnik, hiszen van értelme tenni valamit, szemben a nem tennivel. Egyszerűbb csinálni valamit, valami pluszt, valami kézzelfoghatót, amit mindenki láthat, tapasztalhat. Könnyebb kivívni az elismerést, és könnyebb elbújni a kifogások mögé is, hiszen mindenki láthatja, hogy mennyit hajtok, mennyit küzdök, és mégse megy...ergo nyilvánvalóan csakis genetikai vagy szervi akadálya van, máris áldozatként hátradőlhetek, és van mentségem a kövérségre.

Az igazi harc nem kifelé zajlik, hanem befelé. Az igazi harcot nem mások előtt, másoknak vívjuk, hanem önmagunkban, önmagunkkal. Az igazi győzelem bennünk megy végbe, tanúk nélkül. És igen, a fogyáshoz elsősorban éppenhogy nem a "tenni" kell, hanem a "nem tenni". Nem megenni az ételt. Ilyen egyszerű. Sajnos az egyáltalán nem látványos, sőt. Ha valaki ezen az ösvényen jár, akkor a többi ember felé (család, barátok, kollégák, stb) nem pozitív jeleket küld, mint egy látványos 'leizzadás a teremben' esetén, hanem negatívat, mint: ingerlékenység, rosszkedv, a közös evéseknél a renitenskedés, stb. Egy társaságban nem kellemes valakinek a savanyú arcát nézni, miközben mindenki tolja be a pizzát vagy a sütit, és nézni valakit, aki bár ott van, de tüntetőleg nem eszik. Akkor, ott abban a pillanatban a nem fogyasztó ember kétfelé is harcol: egyszer önmagában, hiszen ellenáll a kísértésnek, másszor kifelé, hiszen ő az ünneprontó, aki kilóg a sorból, és (nem biztos, hogy szándékosan) gonoszul nézi a társait, akik gondtalanul zabálnak körülötte. 

Nem könnyű dolog. Azért nem, mert úgy kell harcolni, hogy azt a legtöbb ember általában nemhogy nem méltányolja, de sokszor még neheztel is. Úgy kell erősnek lenni befelé, hogy kifelé is "dolgozni" kell. El kell adni a tényt, hogy én kilógok a sorból, többet kell tenni....ha úgy tetszik, kicsit meg kell játszani magunkat, és mosolyogni, lazának lenni, jókedvűnek és kiegyensúlyozottnak tűnni....megtenni mindent, hogy kellemes társaság legyünk, akkor is ha belül kőkemény harc folyik.

Hát igen. Ez bizony egyáltalán nem látványos dolog. Mindenestre kevésbe látványos, mint szombat délután a főutcán lucskosra izzadni egy 15 perces futásnak csúfolt ízületek elleni merénylet során.

Kötéltánc

Lassan belecammogtunk a Márciusba is. Sajnos az időjárás kritikán aluli, gyakorlatilag két hete nem tudtam biciklizni semmit sem odakint, csak a szobabringán. Folyamatosan esik az eső, és hideg szelek fújnak. És reggel jeges a kocsi lol. 

A rossz idő bezárja az embert a lakásba, és depresszív hangulatot gerjeszt. Ilyenkor a hétvégeken is maximum filmnézés, zenélgetés, kártya, társasjáték jöhet szóba, mint családi közös idő-együtt-töltés....mármint ha nem a főzés-sütés-evés tengely a meghatározó. Sajnos ilyenkor még nehezebb küzdeni az ellen az alapvető ösztön ellen, hogy az ember általában a legtöbb dolgot az élelem megszerzéséért teszi, és az elkészítés-elfogyasztás téma körül forog minden.

A Karácsonyi tobzódás két hete alatt felszaladt tíz kilóból már több mint nyolcat sikerült visszadolgozni, de ilyenkor mindig azon tűnődöm, hogy vajon megéri....? Két hét lazulásért cserébe már a harmadik hónapja nyüstölöm magam, és még mindig nem vagyok ott, mint december közepén. 

Most azt mondanám, nem éri meg a több havi szenvedés két hét dőzsölésért....de közben ez egy nagy dilemma, mert hát mitől ünnep az ünnep? Mitől más mondjuk egy Karácsony, mint a hétköznapok? Szabadság, iskolaszünet, család, örömszerzés, evés-ivás. Ha nem indokolt a dolog, akkor ebben az időszakban felesleges széttrollkodni a dolgot, és tompítani az ünnep fényét egy erőltetett fogyókúrával. Persze ha muszáj, akkor muszáj. De most a súlytartásra gondolok....

Azért a nagycsalád gondoskodik arról, hogy ne unatkozzunk, mindig kihívás a hétvégi ebéd....Kapásból kerüljük a tésztát, a lisztet, a cukrot. De közben olyat kell főzni, amit meg is esznek a srácok, és amit esetleg mi is megehetünk, akik mondjuk diétázunk. Mert az egészséges étkezés önmagában nem minden, hiszen attól, mert egészséges, attól még lehet hizlaló is. Viszont nekünk van olyan gyerekünk is, akinek híznia kéne, mert túl sovány, és olyan is, akinek inkább fogynia, mert van egy kis feleslege. Tehát vagy főzünk ötfélét, vagy próbálunk kiegyensúlyozottan, olyan ételeket csinálni, ami minden szempont szerint jó, de legalábbis kisebb kompromisszumokkal elmegy....

Ma például csirkemellet csináltunk, egyben lesütve, beirdalva, és megtöltve két féle töltelékkel: egy fokhagymás-spenótos-sajtkrémessel, és egy sonkás-paprikás-sajtkrémessel. Természetesen light sajtkrémmel, és az itt kapható legalacsonyabb kalóriájú reszelt sajttal beborítva. Volt köretnek vegyes párolt zöldség, rizibizi, és a merészebbeknek sült krumpli. Ez egy tipikusan jó megoldás volt, viszont mindennap nem lehet ilyet csinálni, mert egyrészt unalmas lenne, másrészt drága :)....szóval kellenek a zöldsaláták is, meg a párolt okosságok is, meg a saját magukkal besűrített főzelékek....

Szóval visszatérve a nagy kérdésre, hogy megéri-e....megintcsak kérdés van, válaszom nincs, csak szempontok vannak, meg irányok, meg szándék....akár elég, akár nem.

Az automata váltó és a felmosóvödör pozíciója, avagy rendszerek összeegyeztetése

Sokszor hallani úrvezetőktől (húdekimentadivatból ez a szó...), hogy nem kell automata váltós kocsi, mert nekem ne váltson automatikusan, mert majd azt én tudom, hogy mikor kell váltani. Azok, akik ezt hangoztatják, sejthetően nem rendelkeznek túl nagy tapasztalattal az automata váltós kocsik terén. Mert ha rendelkeznének, akkor tudnák, hogy az automata váltót is lehet irányítani akár fel, akár le akarom váltani a fokozatot. Kifinomult és okos gázpedálhasználattal teljesen jól irányítható még az öreg automata váltó is. Valahol természetes, hogy az ismeretlennel szemben gyanúsan viselkedünk és óvatosak vagyunk. Ha egy rendszert nem ismerünk eléggé, vagy sehogysem...akkor nem tudunk hozzá viszonyulni.

A helyes életmód megfelelően nagy témakör ahhoz, hogy sokan úgy érezzük, elveszünk a részletek között. Sok a rendszer, sokismeretlenesek az egyenletek, és nem értjük a csínját, hogy hogy kellene bánni vele. Akárcsak az automata váltós kocsi az olyannak, aki még csak manuálisat vezetett.

Kellenek sarokpontok, amik segítenek eligazodni. Amikor felmossuk az adott helyiséget, és ne adj'Isten közben nem végig a felmosás folyamatára koncentrálunk, hanem ezerhatszáz különböző gondolat kavarog a fejünkben, akkor mi történik? Kétféle irényba lehet menni: az egyik irány, hogy az ember, mivel elkalandoztak a gondolatai, rosszul fog felmosni. Kihagy egy-két kockát, vagy egy egész területet is akár. Mert ugye nem oda figyel, mert máshol jár az agya. De ha az emberünk kellőképpen 

tapasztalt/értelmes/kanyhalló/raffinált/fineszes/agyafúrt/ravasz/életrevaló, satöbbi, 

akkor kitalál egy rendszert, mondjuk az egyik végéről indul, és csíkonként halad végig, és a felmosóvödör pozíciójával jelzi magának, hogy meddig haladt végig a felmosóronggyal. a vödör pozíciója két tengely irányában osztja fel a területet, azaz többféleképpen is felhasználható a jelzésre. Felmos, a vödröt bepozicionálja, merít, facsar, és tudja honnan meddig mehet a következő etap.

Talán túltoltnak tűnik így leírva, de a lényeg, hogy ki lehet alakítani olyan technikákat, amik rögzülnek az emberben, és ezáltal két legyet is üthetünk egy csapásra: egyrészt nem marad felmosatlan terület, másrészt elkalandozhatnak a gondolataink, tehát nem kell egyfolytában a felmosásra koncentrálni. 

A helyes életmód kialakítása sok sok rendszer egymáshoz passzintásán alapul. Mindenkinek adottak a körülményei, a lehetőségei, az eszközei, na és persze ő maga, mindaz, ami a személyiségében benne van. Ezeket mind fel kell térképezni, és jól összehangolni. És ezért van, hogy sosem tudja más megmondani a frankót, legfeljebb az őszintét. Mindenkiek MAGÁNAK kell összerakosgatnia a kirakódarabokat, mert csak ő az egyetlen aki tisztában a saját tulajdonságaival, körülményeivel, eszközeivel és lehetőségeivel. Na és ugyebár azt se felejtsük el, hogy ezek sem mindig kőbevésett dolgok. Lehet ám változtatni sokmindenen....

Életmód és arcszerkezet

Sokszor visszatérő téma a mozgás, és a mozgásnak, sportnak a testsúlyra gyakorolt hatása. Másfelől megfogalmazva ugyebár a 'segít-e a fogyókúrán, ha sportolok?' című témakör. Nos, tudom, ebben a témában kifejezetten szokatlan az álláspontom. Én ugyanis vastagon abban hiszek, hogy a mozgás alapvetően nem a lefogyásban, legfeljebb a súly megtartásában játszik nagyon komoly szerepet.

Tény, hogy ez nem jó dolog. Vagy inkább nem kellemes....mert hány és hány ember gondolja, hogy megúszhatja a fogyáshoz vezető úton az éhezést, ha cserébe mozog egy kicsit. Ezzel az a gond, hogy a mozgásos tevékenységbe általában nem számolódik bele a glikogén tartalék eltüzelése, és a felhasznált kalóriamennyiség, pedig ha mindenki kiszámolná ezeket a számokat, akkor valószínűleg kevésbé csúszna le a bödön jégkrém az izzasztó menet után azzal az érzéssel, hogy nem baj, hiszen lemozogtam. Egy fél órás futás, vagy egyéb aerob mozgás végez a glikogénnel, egy újabb fél óra lenne a zsírégető munka. És akkor beszélhetnénk 3-4-500(intenzitástól függ) kalória elégetéséről. De egy bödön fagyi simán megvan 1250 is, ha nem több. 

És persze általában aki egy órát minimum képes lefutni, az nem szokott utána befagyizni. Vagy helyesebben fogalmazva, aki szeret befagyizni, az jellemzően nem képes egy órán keresztül futni.

Szóval én abban hiszek, hogy fogyni csak kalóriadeficittel lehet, viszont ha már elértük a célt, és a következő feladat az, hogy meg is tartsuk a súlyt, akkor ebben már komoly segítség lehet a mozgás.

A legtöbb esetben én nem csak pacekból vagyok ennyire okos, hanem szinte a kezdetektől fogva dokumentálok mindent. Mit eszek, mit mozgok, hogy nézek ki, hány kiló vagyok, hány centik a körfogataim, ésatöbbi. Namost éppen ezért például össze tudom hasonlítani a saját arcaimat 2013-ból, 2015-ből, és 2017-ből, kifejezetten olyan pontokban készült felvételekkel, amiken pontosan ugyanakkora volt a súlyom. És azt látom, hogy egész más a fejformám. És más a testem szerkezete is. Pedig a súly dekára ugyanannyi. Akkor mégis mi okozza a különbséget? Nyilván az, hogy 2013-ban éppenhogy túl voltam a lefogyáson, és elkezdtem visszaállni a rendes életbe, 2015-ben már elkezdtem az aktív sporttevékenységeket, 2017-re pedig rutinból megvan a napi több órás edzés, masszívan beleépítve a mindennapjaimba.

Én ebből azt látom, hogy a mozgásnak, a sportnak óriási ereje van, de nem a fogyásban, sokkal inkább az alakváltozásban. Ugyanezért becsapós a BMI is, mert az csak bután a magasságból és a súlyból számol...de ugyebár van súlya az izomnak, is, meg a zsírnak is, és azt a BMI kalkulátor nem tudhatja, melyikből mennyi van.

Bringa

Jön a jó idő, közeleg a szezon....a biciklis szezon. Megtörtem én is, mint a jégcsap olvadáskor, és felkészülvén a tönkrement acélszörny hibridgépem helyett egy jóval komolyabb, kilenckilós könnyű roadbike-ot szereztem be. Koskormány, vékony gumik, kikönnyített "kasztni". Nagyon ígéretes, és remélem a térdem is, a csuklóm is bírni fogja majd a mérföldeket.

Eredetileg ma akartam volna menni egy nagyobbat, mert napsütést ígértek, de reggel óta szakad az eső...nem baj, nem lesz mindig rossz idő :):)

Szolipszizmus kontra mainstream, avagy nem könnyű egyszerre két irányba haladni

Önmagadnak lenni nem könnyű. Úgy értem, hogy nem másoknak megfelelni, nem másvalaki által felállított cél vagy eszme után menni, hanem önmagadba nézni, és mélyen a benned gyökeredző akarás után haladni. Azt írom, nem könnyű, mert mi is az élet? Nem valamiféle barlangban vagyunk egymagunkban, és nem létezik semmi más a saját egónkon kívül. Nem. Alapvetően az ember társas lény, aki igényli mások társaságát, és nem csak azt, hanem mások elismerését, támogatását, barátságát, tiszteletét, szeretetét, stb. Világos tehát, hogy nem mehetünk el a mások, mint fogalom mellett.

Igenis fontos az, hogy mit gondolnak körülöttünk az emberek rólunk. Fontos, hogy mennyire tetszik nekik az, amit csinálunk, képviselünk, akarunk. Motivál, mozgat, ösztönöz...ezerféleképpen megfogalmazhatom, de ugyanarról van szó végig: alapvető vágya az embernek, hogy megfeleljen a társadalmi kimondott és ki nem mondott követelményeknek. Hogy gond nélkül be tudjon illeszkedni abba a közegbe, ahol él. Hogy befogadják, elfogadják, megszeressék, vagy kedveljék, de legalább ne utálják. Ez egy olyan alapvető törekvés, ami sokmindenre képes. Nézzük csak meg a közösségi oldalakat, vagy a politikát. Sokminden szól erről. Azonban az egyediség, a különbözőség, a saját úton járás, az mind ellene megy ennek a nagy közös valaminek, amit társadalomnak hívunk, de írhatnám azt is, hogy mainstream-nek. Mert egy társadalmat a többség jellemez. Amit a több ember akar, az válik valóra. Akire többen szavaznak, az lesz a politikus vezető. Amit sokan szeretnek, az lesz a termék. Amin sokan röhögnek, az lesz a vicces. A piac határozza meg a dolgokat, a piac, aminek a többsége termeli a sok profitot, nem a kisebbség.

Egyszerre kellene tehát a mainstream-be tartozni, de közben úgy, hogy önmagunk legyünk. Egyediek, különlegesek, akik nem a másokra figyelnek, és nem a mások által megszabott keretekbe akarnak belapasszolni, hanem a saját értékrendjükre fókuszálnak, akiket nem tántorít el semmilyen marketing, vagy píár tevékenység.

Önmagunknak lenni. Kurva nehéz.

Saját célokat kitűzni, ami nekünk kell, nekünk jó, speciálisan nekünk kivitelezhető. Ehhez persze meg kell(ene) ismerni magunkat rendesen. Kitapintani a legmélyebb dolgokat. Mit akarok én? Mi mozgat? Miért akarom elérni azt a célt, amit kitűztem? Miért úgy akarom elérni? Hogyan sikerülhet? Hogyan bukhatok el? Mi az, amitől a legjobban félek? Miért félek attól? Hogy akarom legyőzni a félelmemet? Egyáltalán le tudom győzni? Hiszek magamban? Bízok magamban, az erőmben, a képességeimben? Az akaratomban? Ki vagyok én....? Mit akarok a célommal elérni? Hova tartok? 

A kérdések sose fogynak el. Egy viszont biztos: Önmagunk megismerése alapvető kell, hogy legyen. Csak ezen az akadályon átjutva tudjuk sikeresen menedzselni magunkat.