...együtt megcsináljuk...?

Régóta érik bennem ez a poszt, de sokszor nincs elég idő, hogy nekiálljak kiírni magamból. Ez az egész lefogyás, életmódváltás téma addig nem fog veszíteni az aktualitásából, amíg a bolygó lakosságának a jelentős része túlsúlyos. Márpedig ez a helyzet. Talán az első és legfontosabb pont, hogy leszögezzük: a túlsúly nem jó. A túlsúly ártalmas. Ártalmas az egészségre, és ártalmas az önbecsülésre. Az egészséggel kapcsolatban egyértelmű a miért, az önbecsülés már kissé összetettebb dolog. A második fontos lépés, hogy tenni akarjunk ellene. Ha valaki ezen is túl van, akkor jön a harmadik szint: De hogyan?

Hogyan kezdjünk neki, hogyan álljunk hozzá? Hogyan legyünk képesek végigcsinálni? Hogyan változtassunk az életünkön, ami nyilvánvalóan azért alakult ki olyanra, amilyenre, mert ahogy élünk, úgy élünk. Unásig ismételt közhely, hogy milyen nehéz. Maga az átalakulási folyamat azért baromi nehéz, mert a legkomolyabb dolgot kell megváltoztatni az életünkben: önmagunkat.

Nyilván nem véletlen, hogy szerte a világon bevett módszer az életmódból adódó problémák megoldására a közösségi vonal. Az indulatkezelés, az alkoholizmus....a sok sikersztori mögött általában ott van egy mentor, egy "mérgestárs", egy "buddy", akit fel lehet hívni, ha szemezek a pohár itallal, vagy ha úgy érzem, hogy a "mérges pókok csipkedik az agyamat". Kell valaki, aki ott van, és megállít. Akihez lehet szólni, aki megérti, mert átélte, és tudja. Tudja, hogy egyedül nem megy.

Ideális esetben a társ az életben is társ, tehát ott van hogy úgy mondjam kéznél....férj, feleség, barát, testvér, szülő, egyéb rokon, stb. Nem ideális esetben segíthet egy közösség. Egy facebook-oldal, egy baráti kör, egy egyesület, vagy akár egy alapítvány. A lényeg, hogy valaki, akivel meg lehet beszélni a kérdéseket, amikor elérkezünk egy útkereszteződéshez. Valaki, aki járt már arra, és visszajött az útról, és tudja hova vezet.

Valamiért én hiszek ebben. Hogy ez így képes működni. Egyenlőre a hit marad csak...mert a bizonyosság ideje még nem jött el. Én szerencsés vagyok, mert szupportáló családom van, sőt, magammal sikerült rángatni mindenkit, és ma már nemcsak a feleségem és én, hanem az összes gyerekünk is sportol, és tudja, hogy mennyire fontos, mit, mikor és mennyit étkezünk. De tudom, hogy vannak olyanok, akik nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy segítő, támogató környezet vegye őket körbe. Mert a kollégák, vagy a haverok sokszor nem ilyenek. Az embereket sokszor vezeti sajnos irigység, káröröm, rosszindulat. 

Menthetetlenül hiszek abban, hogy a közösségi médiának igenis lehet jó szerepe, és nemcsak rossz. Hogy nem csak elidegeníti az embereket, megöli a kapcsolatokat, és zombivá változtatja a 10 éves gyerekeinket. Tény, hogy messziről nézve ez az egész még nagyon gyerekcipőben jár, és sokminden nem teljesen világos. Érteni kell hozzá, látni az összefüggéseket, venni a jeleket. Ez nekem nem mindig megy. Nem mindig látom meg, mi az ami képes megmozgatni másokat, mi az, ami azt a reakciót váltja ki az emberekből, amit szeretnék. Nem baj, a jó pap is, hátmég én...

A konklúzió az talán, hogy nem adom fel, és hogy a remény hal meg utoljára :) Továbbra is hiszek abban, hogy ez az irány jó, és közelebb visz egy egészségesebb, jobb világhoz. 

Tüneti kezelés

Szokás mondani nemcsak azt, hogy a fogyás a fejben dől el, de azt is, hogy minden kövérség rejt valami lelki problémát. Valami komolyabb gondot, aminek tünete lehet a kövérség. Továbbmegyek: talán a kóros soványság, a bulímia, az anorexia, az exorexia, bármilyen ortorexia lehet tünete valaminek, amit ha egyrészt felfednénk, másrészt megoldanánk, talán a megváltozott, kóros testkép vagy viselkedésprobléma is eltűnne vele.

Lehet benne valami, szerintem minden kövér ember elmereng időnként azon, hogy túl a fizikai részen mi állhat az elhízása mögött valójában. Azt most hagyjuk, hogy van, aki akármennyit eszik, mégsem kövér, pedig nyilván lehetnek nagy problémái neki is, de ott nem így jön ki a gőz, ott más szelep van valahol….Én magam is nagyon sokat agyaltam ezen, hogy miért is voltam én kövér….

Szerintem ezeket a háttereket vagy lehetetlen, vagy nagyon nehéz feltárni, biztos meg lehet csinálni, kell hozzá egy szekérderéknyi pénz, egy jó szakember, meg korlátlan mennyiségű idő hahaha….de ha nem áll rendelkezésre egyik sem, akkor mi a helyzet?

Az asztma kezelésére általában két fő hatóanyaggal indulnak: terbutalin és budesonide. Az utóbbi hosszú távú, megelőző hatással bír, az ilyen hatóanyagú készítményeket preventíve kell használni, mert ha akut probléma van, akkor nem segít. A gyors segítség a terbutalin hatóanyagú készítményekben van, azok a már kialakult légzési nehézséget úgy csökkentik, hogy ellazítják a hörgőket és csökkentik a légúti ellenállást, tehát azonnal hatnak, és a fulladást nyomban enyhítik. És ha nem fulladtunk meg, akkor elkezdhetjük a sokkal okosabb, megelőző kezelést : D

Szerintem a kövérséghez is hozzá lehet úgy állni, hogy ha nem tudjuk, nem vagyunk tisztában az okokkal, a probléma pontos eredőjével, akkor el kell kezdeni a tüneti kezelést, azaz fizikailag kell elindítani a fogyási folyamatot, és adni kell időt magunknak arra, hogy feltárhassuk a lelki okokat. Ha a túlsúlyunktól elkezdünk megszabadulni, akkor sokkal nagyobb türelemmel fogunk tudni foglalkozni a háttér feltárásával, nekem ez a véleményem. Saját példámból kiindulva arra bátorítok minden érintettet, hogy bátran vágjon bele a fizikai megvalósításba, a lelki háttérboncolgatással meg ráér :)

Pavarotti és az érzelmek

Régebben, fiatalabb koromban nem rajongtam az operáért. Sőt, igazából most sem...úgy értem, nem ismerem az operákat, nem vagyok otthon ebben a körben. Csak az alapműveltséghez tartozó, egyszerűbb darabokat, dallamokat ismerem....az olyan klasszikusokat, amik egyben populárisak is...Verdi, Mozart, Bizet....Azonban most, hogy negyvenes éveimet elkezdtem taposni...nos, ha most egy huszonnégyes hangerőre tekerve a kocsiban hallgatom az "El lucevan le stelle"-t a Tosca-ból, pl. Pavarotti mester előadásában, akkor....hogyismondjamcsak. Valahogy hirtelen aprónak tűnök. Én is, és a problémáim is. Nehéz megfogalmazni...de én valahogy úgy érzem, hogy meg kell érni az ilyen zenéhez....mert alapvetően a  mély érzelmekre hat, és a mély érzelmek az élettapasztalatokból jönnek. 

Kifejtem. Van az ember, éli az életét, vannak a gondok, a problémák. Amik lekötik. Lekötik a gondolatait, lefoglalják a szabad kapacitást...már ha van...ugye. Eltereli a figyelmet arról, ami nem problémás. Arról, ami jó, ami szép....ami fontos.  Mire gondolok? Igen....a kék égre, a fákra. Egy tökéletes pillanatra. Szeretetre. Szerettekre. Gyerekekre. Érzésekre. Olyan dolgokra, amikre nem hatnak a külső tényezők. Amiket nem befolyásol az anyagi világ érdekektől átszőtt hálója. És millió példa van arra, hogy ez az elterelés képes évekig, vagy akár évtizedekig....esetleg örökké működni. 

Sokszor azonban van egy "trigger", ami képes kioldani ezt a bekattanást. Ami képes a problémákból kizökkenteni minket, és arrafelé fordítani, ami igazán számít. Például az érzelmekre. Ilyen "trigger" lehet sokminden...pl. amikor egyszercsak rád mosolyog a gyereked....vagy amikor átölel a szerelmed.....vagy igen, mikor Pavarotti dalolja a levéláriát.

És hogy mi köze mindezeknek az életmódhoz? Hát, össze tudom kötni....ebben a blogban igen ritkán írok személyes dolgokról. mindig az életmód-fogyás-diéta tengely körül forgok. Másfelől viszont ez pont egy olyan tengely, aminek a forgása folyamatosan személyes dolgokba ütközik. Sőt....sokszor még a totál privát szférába is....És végtére is bármit össze lehet kapcsolni a helyes életmódra való törekvéssel. ha visszagondolok a klasszikus "ép testben ép lélek" szlogenre, akkor ugye világossá válik, hogy a helyes életmód fenntartása sokkal könnyebb, ha érzelmileg is stabil lábakon állunk. Ha tudjuk, mi a fontos...mi az igazán fontos.

Hogy mik azok az értékek, amik mindentől függetlenül, konstans módon értékesek, és amikbe olyan sokszor belekapaszkodhat az ember, ha úgy hozza az élet. 

Egyezség a testtel

Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismer olyan embereket, akik tökmindegy, mit esznek, tökmindegy, mennyit, akkor sem híznak meg tőle. Persze ennek megvannak a maga materiális okai, úgymint gyorsabb anyagcsere, genetika, stb.

Csakhogy az Agykontroll és még ezernyi más hasonló rendszer óta tudjuk, hogy az agyunk olyan módon is tud működni, amire mi a mindennapi életünk során közvetlenül nem tudunk hatni. Amikor az ember veszélyben van, az adrenalin meg tudja sokszorozni az erejét, és akár egy felborult kocsit is meg tud mozdítani. Tehát léteznek "trigger"-ek, amik beindítanak olyan folyamatokat a testben, amiket tudatosan nem tudunk irányítani. Mi van akkor, ha ezek az emberek azért képesek arra, hogy nem híznak el, akármennyit esznek, mert tudatalatt be vannak állva arra, hogy a testük ne raktározzon, hanem söpörje ki a bevitt kalóriákat? Mi van ha a materiális okok mellett van egy mentális rész is?

Sokak szerint az emberi agy egy rádiókészülékhez hasonlít, aminek van egy keresője, és ahova tekerjük a tunert, abban a sávban lesz vétel. Azt mondják, az agyunkat rá lehet állítani a sikerre például. Gondolom, mindenkinek ismerősek azok a szlogenek, mondások, szólások, amik erre utalnak. Mindez lehet negatív előjelű is, vannak emberek, akik "vonzzák a bajt", akik notórikusan rossz döntéseket hoznak, akikkel mindig történik valami. Akik ha belépnek a szobába, szinte érezni lehet, hogy elszívják az energiát. Akikre azt mondjuk, hogy "negatív"...

Ha ez így van, miért ne lehetne segítségül hívni a tudatalattinkat a súlymegtartáshoz, a helyes életmódhoz? Ahogy az éhség is csak egy inger, ami az agyban testesül meg, ahogy a lustaság, a kedv....ahogy ezek mind igazából megfoghatatlan dolgok, mert egyszerűen csak vannak, ugyanúgy lehetnének ilyen dolgok a másik oldalon is. Tipikus példa, amikor a kölyök unatkozik. Hiába sorolok fel neki kismillió dolgot, hogy olvass, legózz, építs várat, menjél ki focizni, ugrálj a trambulinon, nyomkodd a wii-t....ha neki unatkozni van "kedve", mondhatok bármit, csak vergődni fog, mint a zacskós hal. Akinek van gyereke, biztosan ismeri a jelenséget. Szóval ilyenkor vajon mi van a háttérben? A gyerek nem hülye, se nem vak, pontosan tudja, látja, mennyi minden van, amit csinálhatna, tehát nem arról van szó, hogy nincs ötlete, hogyan foglalja le magát...hanem az van, hogy semmihez sincs kedve azok közül, amik rendelkezésre állnak. Tökmindegy, hogy az most kétféle vagy húszféle tevékenység. Ha meg van nyomva a vergődés-gomb, akkor vergődni fog, és kész.

Nem lehet-e az, hogy ezeket a folyamatokat amiket végülis az agyunk hoz létre, megpróbáljuk befolyásolni? Nem vagyok egy elvakult agykontrollos, és két lábbal a földön járok, de alapvetően nyitottan állok hozzá mindenhez, aminek van vagy lehet értelmes haszna. Az agykontrollban nagyon sok technika van, ami igenis képes előhozni a tudatalatti energiákat, és bizony konkrét, mindennapi szintre diffundálni azt. Szóval némi kreatív agyalgás után kitaláltam, hogy erősítvén az eddigi eredményeket, és megtartandó az elért dolgokat, én megpróbálok alkut kötni a testemmel. Ha tudatosítom magamban, hogy az agyam irányítja a testem, akkor nyilván nem lehetetlen, hogy ebbe az irányításba bekapcsolódjak én is...mármint a Freud-féle ego-énem...

Ez amúgy gyakorlatilag nem egy bonyolult dolog, nagyjából mindent úgy csinálok, mint eddig, de megerősítésként mindennap, amikor alkalmam van rá, igyekszem ellazulni, koncentrálni, és emlékeztetni a testem arra, amiben "megállapodtunk". Én megígértem, hogy minél kevesebb junk kaját adok neki, és minél több egészségeset. Továbbá megadom neki a napi két liter tiszta vizet. Továbbá a napi másfél órás aktív edzést. Továbbá a heti egy pihenőnapot. (vasárnap). Cserébe tökéletesen működő anyagcserét, tartalékolásmentességet, és egészséget várok.

Lehet, hogy hülyeség, de hiszek benne. Márpedig ha hiszek benne, akkor működni fog, márcsak a placebo elmélet szerint is :):) 

Racionalizálandó állandó

A vágyakozás átszövi az ember életét. Mindenkiét. Mondhatjuk, hogy a vágyakozás viszi előrébb a világot....vagy maradjunk annyiban, hogy viszi valamerre :)...A túlsúlytól való megszabadulás vágya körül forog a blogom is, illetve a kívánt testsúly megtartása iránti vágy körül.

Mire is vágyakozhatunk mi emberek....?

• Ami lehetetlen, hogy teljesüljön
• Aminek a teljesülése vagy törvénybe, vagy a morális értékrendünkbe ütközik
• Amit képesek vagyunk elérni

És mi az amire általában nem ...?

• Bukásra és kudarcra
• Harcra, szenvedésre, megpróbáltatásra
• Ami már a miénk

Mégis m i a fenét kezdhetünk ezzel? Hát, vegyük sorra. Először is ne vágyjunk olyanra, ami lehetetlen, hogy megvalósuljon. Olyanra se vágyjunk, ami törvénybe vagy a morális értékrendünkbe ütközik. Vágyjunk olyanra, amit el tudunk érni. Az igazi kérdés az, hogy ha elértük, akkor is vágyjunk-e rá. Klasszikus az idézet, miszerint meg kell tanulni vágyakozni az iránt, ami már a miénk. Nagy igazság. Viszont ha nem lennének új céljaink, új kitűzött vágyaink, akkor mi történne? Hátradőlnénk, és nem csinálnánk semmit? Élnénk tovább sodródva az életünket?

Bukásra, kudarcra nem vágyik senki, viszont jut belőle bőven mindenkinek. Akárcsak harc és szenvedés is, amik szintén nem sikerlistások a vágyaink között. Viszont tanulhatunk belőlük, változhatunk általuk, és jobbak lehetünk velük. Nyilván ahogy öregszik az ember, változnak a vágyai is. Van erről a tényről kismillió frappáns poén.

A túlsúly ezen a szinten könnyű feladvány. Azazhogy annak tűnik. Hiszen egyértelmű eszközökkel, általunk irányítva elérhető. Nem lehetetlen, nem ütközik törvénybe, vagy morális fenntartásokba, képesek vagyunk elérni önerőből. De bizony magában hordozza a csúnya, csúnya kudarcot és a bukást is. És harcot is jelent, meg szenvedést, meg megpróbáltatást. Meg lemondást, meg elkeseredést, meg rosszkedvet, meg depressziót, meg lehetne sorolni még mit.

Mégis talán megfogható ez a korlát, hogy segítsen az embernek nem felborulni. Olcsó eszköz mindig egy az adott helyzetnél sokkal rosszabbat felvázolni csak azért, hogy jó színben tűnjön fel az, ami van. De ha belegondolunk, az élet nagy kérdéseihez képest a túlsúly pont egy olyan téma....ahhoz a nagyon kevés néhány dologhoz tartozó valami...aminek a szabályzása a mi kezünkben van. Egyszerűen csak meg kell ragadni a kormányt.

Mezítlábas kölykök avagy az öreg sárkány tényleg hátraveti-e a fejét....

Akinek van gyereke, az bizonyára ismeri azt a semmi máshoz nem hasonlítható látványt, amikor a gyerkőc önfeledten birtokba veszi a természetet. Amikor mezítláb rohan a homokban, vagy a friss füvön, vagy amikor belegázol a Balatonba, vagy akármilyen más élővízbe. A srácok arcán olyankor megfigyelhető az önfeledt, szabad, ősi öröm. Gondolom más szülő is igyekszik olykor megörökíteni ezeket a fantasztikus pillanatokat.

Hiszem, hogy mi felnőttek sokszor keressük ezt az érzést. Tovább megyek: akár tudatosan, akár tudat alatt, általában ennek az érzésnek a birtoklásvágya hajt bennünket. Kínát nem nagyon lehet megkerülni...már képletesen persze. Kína világhatalom, minden ötödik ember a bolygón kínai. Továbbá számtalan dolog van, amit ők találtak fel, vagy ki, és az egészséges életmód kapcsán is rendre előkerülnek a kínaiak. Ha már életmód, akkor étrend és ételek....mit esznek a kínaiak? Most abba ne menjünk bele, hogy milyen a kínai kaja, én inkább arról beszélek, hogy Kínában kevesebb túlsúlyos él, mint például Európában. Nyilván ez is összetett dolog, hiszen közrjátszik a szegénység, a speciális körülmények. De ha egy Európai nagyvároshoz hasonló kínai nagyvárost veszünk górcső alá, akkor is szignifikánsan kevesebb a kövér ember. Oké, sok fehérjét esznek, nyomatják a Thai Chi-t, tehát mozognak és foglalkoznak a testükkel.  Ugyanakkor számukra a kövér ember csupa pozitív dolgot jelent. A férfi minél kövérebb, annál gazdagabb, annál "nagyobb", mindenféle értelemben. A kínai nők szemében a nagy darab férfi az sokszor inkább pozitív, mint negatív. Hogy honnan veszem mindezt...? Nos, annak idején egy általam Piroskának elkeresztelt lánytól tanultam kínaiul....azért hívam Piroskának, mert Wang volt a neve, ami kínaiul vöröset jelent, és elég általános név. Vele sokat beszélgettünk erről. 

De hogy miért hozom ezt fel? Azért, mert szeretném megérteni az ember működését, szeretném felfogni, hogy egy fejlődő gazdaságban miért tövényszerű, hogy az emberek többsége túlsúlyos. Nyilván egy testes része a dolognak ráhúzható a jólétre, a fogyasztói társadalom elvárásaira, meg a manipulatív reklámokra, továbbá a lelki problémákra, valamint az orális fixációkra. Azon kívül a stresszre, az alkoholra, a cigire, továbbá Gyurcsány Ferencre és Orbán Viktorra is....egyértelműen...

De most komolyan: hány olyan embert ismerünk, aki túlsúlyos, és imádnivaló? Akit szeretnek, aki pozitív, és sikeres, és kedves? Aki segítőkész, őszinte, és aranyos? Én a magam részéről elég sokat. Mindannyian hallottuk már szerintem azokat a mondatokat, hogy a nevetés hízlal...és ha már Kína: mi a helyzet Buddhával....? A kövér az enyhe kifejezés, mégis a mosolygó Buddha szimbóluma hirdeti a jópéldát. A keleti vallásokban a megvilágosodott ember az, aki mentesül a további sok földi szenvedéstől. Szidhártha Buddha a tanítás szerint azért indult útnak, hogy meglelje a boldogságot. És az út végén meg is lelte, önmagában. Most akkor hogy áll össze a boldogság, az elégedettség, a nirvána.....a borzasztó túlsúllyal...?

Lehet, hogy ez csak számomra hordoz valami ellentmondást, és csak én nem látom emögött az evidens valóságot. Mindenesetre én úgy látom, hogy a "szeretet hizlal". A jó emberek általában kövérebbek, mint a rosszak. Máshogy fogalmazva, én nagyon sok jó embert ismerek, aki túlsúlyos, és imádnivaló személyiség. 

Abban a Thai Chi-ben, amit egykor én tanultam, az egyik figurának ez a neve: Az öreg sárkány hátraveti a fejét.....Maga a gyakorlat a szokásos lassú haladású, folyamatos mozgás, ám a végén egy -az egész gyakorlathoz képest- gyors, szinte hirtelen fordulattal kell magunk mögé nézni. Szeretem a metafórákat.....és óhatatlanul merült fel bennem, hogy vajon ez a gyakorlat jelképezhetné akár az optimális étrenddel kapcsolatos álláspontokat is. Van egy trend, van egy megcélzott állapot, ami felé haladunk, már aki foglalkozik ezzel a kérdéssel. És van egy út, ami elvezet oda. Sok cél van az életben, és vannak olyan célok, is, amikhez soha nem vezet ugyanaz az út. Talán ezért fontos, hogy néha "hátravessük a fejünket", és megnézzük, mi van mögöttünk.  

Ösztön kontra játszótér

Hiszek az élet szeretetében. hiszem, hogy az evés, a főzés, mint része az életnek, pozitív dolog. Egyrészt az étel örömforrás. Másrészt megalkotni egy ételt a civilizált élet egyik olyan területe, ahol megnyilvánulhat a kreativitás, ahol szárnyalhat a fantázia, ahol kiteljesedhet a kísérletezőkedv. A konyha egy nagy játszótér, ahol játszani lehet, próbálkozni, tesztelni. Egy hely, ahol kamatoztathatja mindenki a tanult tudását, ötvözheti az anyagcsere-folyamatokról megszerzett ismereteit az egyéni ízlésvilágával.

Nem hiszek abban, amikor valaki arról beszél, hogy monoton módon ugyanazt az ételsort eszi le napról napra. Általában azzal érvel az illető, hogy ekkor nem kell foglalkoznia azzal, hogy mit egyen, így jobban tud koncentrálni a munkájára. Nos, ilyen alapon az evést száműzni is lehetne az ember életéből, bevehetnénk reggel-délben-este egy egy pasztillát, melyben megfelelő arányban vannak összeállítva a tápértékek. Iszunk mellé sóoldatot, oszt halleluja. Az evés nem valami szükségszerű rossz.

Ahogy a szex sem csupán fajfenntartó ösztön-eszköz, hanem élvezeti forrás, úgy az evés sem a létfenntartásról szól kizárólag. Igen, tény, hogy ott van Ázsia, ahol elég kevés az elhízott ember, pedig a fő táplálék a rizs, ami ugye tömény szénhidrát. A legtöbb kövér ember természetesen az USA-ban és Európában, annak is a nyugati felén van. Nyilván ott a kapcsolat a kövérség és a magas(abb) életszínvonal között. 

Ami kihívás, az pont az, hogy a sokszínű kínálat, az ingergazdag gasztro-világ, és a rendelkezésre álló anyagi kapacitás mellett kialakítani azt az étrendet, ami gazdag, változatos, ízletes, és nem hizlal. Olcsó megoldás az ausztrál bennszülöttek táplálkozási szokásait előhozni. Éljen a monotónia, együnk magvakat örökké...naná, hogy nem hízik el senki. Jó, ha éhen nem hal...Szerintem a civilizált világhoz igenis hozzátartozik a sokszínűség, és a gazdag kínálat. Attól is olyan fejlett az adott közösség, amilyen.

Az evés, mint kapocs is működik, társadalmi szinten, hiszen megannyi szociális tevékenység hozzáköthető. Hány olyan terminológia létezik, hogy üzleti vacsora, vagy családi ebéd, vagy ötórai tea. Ezek mind sokminden mást is jelentenek a konkrét táplálékfelvételen kívül. Legfőképp az emberi kapcsolatok terén, nyilván. A mondás is azt tartja, hogy a jó üzlet fehér asztal mellett köttetik.

Egy pár gondolat a hogyanról, avagy miért nem olyan egyszerű

Időről időre rá kell hogy jöjjek megint, hogy ez az egész, amit csináltam és csinálok, az egy igen bonyolult dolog. A táplálkozás kiirthatatlan, ősi, elemi, létfenntartó ösztön. Emellé a testünk egy mai napig teljesen meg nem ismert biológiai üzem, aminek a működésének bizonyos elemi részleteiről halvány fogalmunk nincs.

Szóval ha azt mondom életmódváltás....azt szó szerint kell érteni. Tényleg váltásról szól, és a dolog sokkal egyszerűbb annál, hogy kövér vagyok, és le akarok fogyni. A kiindulópont persze ez volt, nyilván. De ahogy fokról fokra mélyedtem bele ebbe az egészbe, úgy lett egyre árnyaltabb és árnyaltabb a kép. Nagyon sok türelem, idő, energia, pénz, kitartás...és még több elmélyülés, és végiggondolás kellett ahhoz, hogy kialakuljon bennem az a hozzáállás, ami van.

Nincs doktrína, nincsenek titkok. Van a világ, és vagyok benne én. Mindenki számára van a világ, és mindenki számára van a világban ő maga. Az egyszerű, már-már primitív szándék, hogy le akarok fogyni, az nagyon messze van attól, amilyen távlatokra nyúlnak a dolgok, amikor az ember végiggondolja, mit is jelent az életmódváltás. Túlmisztifikálni sem szeretném, de talán nem is lehet. Mert mi más lehet fontosabb az ember saját egészségénél, a saját életénél, a saját életminőségénél? Semmi. Emellett egyszerűen eltörpülnek az élet apró, mindennapos dolgai.

Írok egy példát. Valaki elszánja magát, hogy le akar fogyni. Ténylegesen. Véglegesen. Meghozza a döntést, mondjuk egy hétfő reggel. Az elhatározása működik néhány órán keresztül, majd eljön az ebéd ideje, és éhes lesz. Rögtön szembetalálja magát a problémával: mit (t)egyen? Ha komolyan gondolja, akkor nyilván nem eszi meg a szokásos ebédjét, legyen mondjuk az egyszerűség kedvéért egy pizza. Helyette tegyük fel, hogy nem eszik semmit sem. Oké, mondjuk elrágcsál két szál sárgarépát. Kínzó éhség fogja gyötörni, és rögtön morális döntések egész sorozatát kell meghoznia. Küzdenie kell a benne lévő dolgokkal. A mardosó éhség csap össze az akarattal. Kettejük harcában az elme fog dönteni. Az az elme, amelyik meghozta a döntést, hogy súlyt akar csökkenteni. Annak, aki nem élt át ilyesmit, annak talán röhejesnek tűnik. De a többség tudja, mire gondolok. Amikor váltogatja egymást a lassú, tekergőző éhség, aki mint egy kígyó, állandóan az elme körül  lebzsel és a hirtelen lecsapó, az érzékszerveinket használó, impulzusainkból építkező ragadozó, aki mint valami sas, folyamatosan köröz a búzatábla felett, és amint meglát egy cickányt, kíméletlen pontossággal csap le rá.

Az éhséggel küzdő ember is hasonló ingerekkel küzd. A kígyó az, amelyiktől nem tud egész nap dolgozni, koncentrálni, olvasni, írni, beszélni....mert gondolatai minduntalan az étel felé kanyarodnak. A sas pedig az, aki vezeti a kezet, amelyik egy szemvillantás alatt odanyúl a falat csokiért/chipsért/mogyoróért/sült krumpliért, amint a szem látóterébe kerül, mielőtt az agy kontrollt gyakorolhatna. Ezért a felkészült elmének erősnek is kell lenni, hogy újra meg újra összekaparja az összes erőforrást a sikeres összpontosításhoz, hiszen mindannyiunknak van egy élete, munkája, családja, és nem szólhat az egész élet a diétáról....és mellette még gyorsnak, és szemfülesnek is, hogy az impulzusok által kiváltott reflexeket is uralni tudja.

Nem könnyű. A legtöbb ember ártatlanul csak le akar fogyni...de mikor elkezdi a dolgot, döbbenten tapasztalja meg, micsoda nehéztüzérséggel kell egy szemvillantás alatt megküzdenie. Sajnos a legtöbbünk szűkölve menekül vissza a zabálásba. 

Konklúzió? Van. De van ám....Nem szabad felkészületlenül a harcba indulni. Gyúrni kell rá...stratégiát kidolgozni, A-, B-, és C-tervvel is rendelkezni. Számítani nem várt szituációkra. Helyzetgyakorlatokkal próbálni. Számításokat végezni, kutakodni, olvasni, tanulni....sokat. Nem kapkodni. Okosan, megfontoltan, felkészülten. Csak így lehet.

Én így gondolom.

Kulcs

Felmerült bennem, hogy ha újra kellene kezdenem ezt az egész nagyszabású fogyást, hogy csinálnám. Persze elég horror, így 78 kilósan elképzelni, milyen lehet 193 kilósnak lenni megint...de ha újra kezdeném, mit csinálnék máshogy? Mert az oké, hogy megvolt az eredmény, de vajon lehetett volna okosabban, jobban, eredményesebben? Úgy értem nem a legvége szempontjából, hanem úgy a folyamat szempontjkából eredményesen. 

Hány és hány ember vergődik a kövérség ketrecében, és szenved attól, hogy rosszul csinálja. Nekem talán szerencsém volt. Nem kisebbíteni akarom a kitartásomat, dehogy. De talán abban volt szerencsém, hogy ösztönösen eltaláltam azt az utat, ami nem volt zsákutca. Ha valaki őrjöngve kapálózik a csalitosban, kezében egy bozótvágó késsel, akkor sokminden történhet. Levághatja a saját kezét/lábát....megsebezhet valakit. Kicsúszhat a kezéből a penge, és elrepülhet, kontrollálatlanul....vagy hoppá: tisztást vág maga körül. Egy kis helyet, ahonnan belátja, merre tovább.

Én valahogy így látom ezt. Elkezdtem elkeseredve, kétségbeesve, eltökélten....ahogy ezrek még rajtam kívül, és ahogy én magam is jópárszor. Igen, többszr kianalizáltam már, mi volt a siker kulcsa. De most egy kicsit egy másik szemszögből nézem. Sokan mondhatják, hogy ja, utólag könnyű okosnak lenni. Igazuk van. De az is igaz, hogy a mondás azt mondja: az okos a más kárán tanul...a még okosabb meg a más sikerén....ezt meg én teszem hozzá.

Alapvetően amikor elkezdtem a dologt, mentem az ösztöneim után...azt tudtam, hogy ki kell irtanom a zsírt, és  a cukrot. Szó nem volt szénhidrátról, gyakorlatilag aztem tudtam, mi fán terem. Valószínűleg a kémiaórákon tanult szénhidrogénekre asszociáltam volna. Nem valamiféle táplálékfajtára. De szerencsére itt van nekünk ez a csillogó gyémántokat rejtő szeméthalom, az internet, és ha valaki nekidurálja magát és ásni kezd, akkor bizony találhat kincseket, vagy legalábbis kincset érő információkat. Úgymint szénhidrát, protein, vagy BMI, vagy anyagcsere, illetve napi kalóriaszükséglet, vagy alapanyag csere kalkulátor.

Azt hiszem, ennek az egésznek a kulcsa ott van az információban. A matekban, a számokban, a kémiában. Az emberi testben. Ami egy csoda, tudjuk jól. A közelében nem járunk annak, hogy megértsük és felfogjuk, hogyan működik. Csak ST módban közelítünk. (Sötétben Tapogatózva) Szóval én azt mondanám, ha ma kellene újra kezdeni, akkor az analízis-tervezés-kivitelezés vonalon indulnék az ösztönösség helyett. És akkor talán kevésbé szerencse, mint tudatos kontroll lehet a siker záloga.

Szeretlek is meg nem is....tudod, így van ez.

Az jutott eszembe, vajon mit jelent az, amikor azt mondjuk, hogy szeretünk egy bizonyos ételt? Mire gondolunk, amikor megkérdezik, mi a kedvenced? Miért az, ami? Mik azok a dolgok, amik miatt pont az az étel lesz a kiválasztott? vagy pont az az étel, amit szeretünk, és egy másik, amit nem?

Nyilván van egy sor olyan tényező ebben a kérdésben, amihez nincs közünk....genetika, hormonok, agyműködés...persze.

De lennie kell empirikus oldalnak is....meg logikusnak...meg tudatosnak....nem? Az adott étel elfogyasztás közben, illetve az után jelentkező élmény. Azt hiszem így tudom pontosan megfogalmazni. Felidézem, ahogy elfogyasztom a kedvenc ételemet. Mi az amitől jó? Az ízvilága, az állaga, az illata, valamint az elfogyasztása után jelentkező kellemes érzés, a jóllakottság érzése. Miről is van szó tehát? Érzésekről....élményekről. Első körben.

Akkor fussunk egy második kört, lépjünk egy szinttel feljebb, amikor valaki nem ösztönszerűen, impulzíve táplálkozik, hanem afféle problémás nyomorult, mint mondjuk én. Szóval hogy van még seregnyi egyéb olyan kritérium, ami alapján be kell kategorizálni az adott ennivalót. Mire gondolok? Lássuk csak. Összetevők, úgymint ch, protein, rost, zsír, kalória. Glikémiás index, azaz mit művel az adott alapanyag a testemben? Mennyi idő alatt és hogyan bomlik le, ha egyáltalán lebomlik? Milyen élettani hatásai vannak, úgymint felfúj-e, lerakódik-e, megdolgoztatja-e a májat, a vesét, satöbbi. Mindezen egyéb - és most hagyjuk a jelzőket, hogy orthorex meg elmebeteg meg nem normális meg hülye szerencsétlen befordult anorexiás állat....stb stb...- dolgok is ugyanúgy és ugyanolyan érzéseket, továbbá élményeket generálnak, mint amilyen érzésekről és élményekről az első körben tettem említést.

Viszont ha ezek az érzések és ezek az élmények is ugyanolyanok, akkor lehetnek ugyanúgy determinálói egy ízlésnek, nem? Akkor mondhatom azt, hogy a kedvenc kajám a fejessaláta, mert annak elfogyasztása során keletkeznek olyan érzéseim és olyan élményeim, amitől jól érzem magam, vagy ez hazugság lesz? Mert a pepperónis pizza elfogyasztása után keletkeznek olyan érzéseim és éményeim, amitől jól érzem magam?

Ezt az egészet legalább annyira érzem dialektikusnak, mint amennyire metafizikusnak. Mennyi ebben a filozófia egyáltalán? Mennyi az élmény, és mennyi a tapasztalat, meg a logika? Mennyi az emóciós tényező és mennyi a józan ész része....?

A kérdések sosem fogynak el...

Egy kis introspekció... avagy Orthorexia, vagy csak félelem?

Az orthorexia nervosa kifejezést dr. Steven Bratman alkotta meg1997-ben a görög ortho=helyes és az orexis=étvágy szavakból. Jelentése röviden az egészséges, helyes étkezéshez való beteges ragaszkodás.

A kulcsszó gondolom a beteges, hiszen ez egy betegség definíciója. Nyilván a "sima" ragaszkodással nincs gond, csak ha túlzott mértékben ragaszkodunk. Ez világos. Akkor nézzük, mik jellemzőek az e betegségekben szenvedőkre, egyúttal igyekszem bizonyítani magamnak, hogy én nem vagyok az :-o. Szóval:

• Az étel mennyiségével szemben az orthorexiásoknak az ételminőség a vesszőparipájuk.

Namost hogy a vesszőparipa...igen. Ezt elismerem, valóban egyre jobban érdekel az asztalra kerülő étel minőségi mutatója, mint a mennyisége. Elismerem, egy pont oda.

• Az orthorexiában szenvedők általában egyre több ételt, élelmiszert zárnak ki táplálkozásukból, hosszú tiltólistákat gyártanak, melyeken olyan összetevők szerepelnek, mint a telítetlen zsírsavak, a különféle tartósítószerek, mesterséges színezékek, ízfokozók, míg végül eljutnak odáig, hogy már szinte csak nyers brokkolit, és karfiolt fogyasztanak.

Veszem sorra....egyre több élelmiszert zárnak ki. Ez baromira igaz, hiszen elméletem szerint egy napi hétezer kalóriát elfogyasztó ember számára a napi négyezer kalóriára váltás is eredményes lesz, egy ideig, de miután elindult a dolog, eljön majd az idő, amikor ettől a mennyiségtől már nem fog fogyni, hanem tovább kell csökkenteni a bevitt kalóriamennyiséget. Ahogy változik a test, úgy változik az energiafelhasználás is, ez nem titok. A változtatás elején simán ettem sajtot, mert úgy voltam vele, hogy az egészséges kaja, attól biztos nem leszek/maradok kétszázkilós. Aztán olyan 70 kiló fogyás után megállt a folyamat, és mikor a sajtot kizártam az étrendemből, akkor tovább folytatódott a fogyás. Szóval ezt is el kell ismerjem, valóban egyre több élelmiszert zártam ki az étrendemből. De hogy ellent is mondjak: például kizártam a finomított sót...de azért eszem, csak én magam töröm/őrlöm, sókristályból. Kizártam a finomított cukrot, de sok olyan joghurtot, túrókrémet eszem, amiben van mesterséges cukor. Kizártam a finomlisztet, de eszem, ha nem is túl gyakran, frissensült csirkemellet vagy mozzarella rudat (pedig sajt:-)

• az általuk egészségesnek tekintett ételek elkészítésére jellemzően csak ők maguk képesek, emiatt egyre több közösségi programból vonják ki magukat, már csak a magyarázkodást elkerülendő is. Emiatt megromlik a viszonyuk barátaikkal, családtagjaikkal is.

Ez legalább biztosan nincs így. Egyrészt nem érzem, hogy romlott volna a viszonyom a családdal és/vagy a barátokkal, másrészt a nem létező közösségi programjaim sem maradtak el :D Az mondjuk tény, hogy egyre inkább szeretem, ha az én kajámat magam készítem el....

• · A betegek megszállottjai a helyes étkezésnek, a mennyiség helyett az ételek minőségére helyezik a hangsúlyt. Saját elképzeléseik vannak az ételekről, néhány félét tartanak csak „tisztának” és „táplálónak”

Namost ez megint több oldalról nézhető, ill. Látható dolog. Lehet-e megszállottjának lenni a helyes étkezésnek? Úgy értem, honnantól megszállott valaki, és meddig “csak” lelkiismeretes, felelősségteljes ember, aki komolyan veszi...? Nem hinném, hogy csak néhány féle ételt tartanék megfelelőnek...tényleg nem. Alapvetően abban hiszek, hogy az étkezés gerincét a hús-gyümölcs-zöldség adja ki.

• · a szabályok folyamatos szigorításával eljut oda, hogy idejének nagy részét ételeinek tervezésével, vásárlásával és elfogyasztásával tölti. Belső életét a kísértésnek való ellenállásra tett erőfeszítések, az elbotlásokért való önutálat, a szabályok sikeres betartásáért való büszkeség töltik ki.

Fájó szívvel, de el kellismernem, hogy az eleje gyanús. Tényleg elég sok időmet teszi ki, hogy agyalok azon, mit egyek aznap. De lehet, hogy csak azért, mert “Neked olyan kurva sok időd van” (T ® exbarát). Na azért a belső életem egy hangyányit cizelláltabb, mintsem hogy ebből álljon. Botlani nem botlok...a sikeres betartásért igyekszem nem büszkének lenni, hiszen arra nincs mit büszkének lennem, hogy tizenévig elhanyagoltam a testem, és hagytam magam elhízni. Ennyire.

Bratman szerint az orthorexia egy pszichés betegség, melynek számos rejtett oka lehet, mint pl. a teljes biztonság megteremtésére való igény és ennek illúziója, a százszázalékos kontroll igénye.

Na ez megint érdekes. Csak nekem paradox, hogy ebben a mondatban a biztonság megteremtésére való igény betegségként van aposztrofálva? Oké, nem így van, hiszen ez oka lehet a betegségnek, nem ez maga betegség...értem én, de akkor is fura. A teljes biztonság megteremtése számomra pozitív dolog, akárcsak a százszázalékos kontroll igénye. Az baj? Most akkor létezik olyan, hogy kontrollmánia? Vagy kontroll-megszállotság?? Mondjuk hány százalékos kontroll a jó kontroll? 70? 80? 50?

Ez a betegség, ha a figyelmeztető tünetekre fókuszálok, vagy a neten fent lévő gyorstesztekből indulok ki, a “normál” emberekre van kihegyezve. Nyilván más elbírálás alá esnék én, mint közel kétszázkilósra hízott krokodilbálna, aki hosszú és eredményes életmódváltást hajtott végre, és lefogyott, továbbá meg is óhajtja tartani az eredményes átalakulást hozó módosított életvitelt.

Én nem hinném, hogy orthorexiás vagyok. Inkább csak félek. Baromira. Mert soha többé nem akarok kövér lenni. És soha többé nem akarom elveszíteni a kontrollt magam felett. És valahogy úgy gondolom, most végre megfogtam a lovakat, és nem akarom, hogy szétszaladjanak megint...

Mimikri

A mimikri az állatvilágból vett kifejezés, és azt jelenti, hogy az állatok megváltoztatják magukat, és hasonulni próbálnak a környezethez. Fajtáját tekintve lehet rejtőzködő, amikor a környezethez hasonul, lehet elrettentő, amikor egy másik, veszélyes egyed képét mutatja, hogy elrettentse az ellenségét, és lehet agresszív, amikor az áldozatához hasonló külsőt vesz fel, hogy könnyebben elejtse a zsákmányát.



Az állatvilág mindig is lenyűgözött. A sokszínűsége, a mélysége, és hát, valljuk be, az eredetünk, ugye, amit nem lehet eltagadni. Hiszem, hogy az emberi viselkedés, lett légyen az bármennyire modern, és társadalom-determinált, akkor is gyökereiben magában hordozza az állatvilágból hozott mintát.



Azt hiszem, általánosságban elmondhatjuk, hogy az emberi természet sajátja, hogy másnak, vagy többnek akarja mutatni magát annál, mint ami. Talán itt is el lehet csípni kis motivációt az elhízásra, de most nem erre gondolok. Hanem a társadalomban betöltött szerepünkre. Hol mindenhol mutatjuk többnek magunkat? Vagy ha kevesebbnek...relatíve a kevesebb is lehet több, mint tudjuk. A lényeg, hogy más képet mutatunk magunkról.



Ez vajon bűn...? Vagy hazugság? Vagy csak az emberi természet velejárója? Az életért vívott harc része. Tele van a nyelvünk olyanokkal, mint kegyes hazugság, vagy szépítés, színezés....ami mind valami hazugságot fest le pozitív szavakkal, hiszen egy csúnya képet széppé tenni jó. Egy színtelen történetet kiszínezni jó. Hazudni valami felsőbb, magasztosabb cél érdekében- jó. Akkor most mi van? Mi a jó? És mi számít rossznak?



Azt hiszem, ez a kérdés erősen szubjektív. Én a magam részéről azt hiszem, hogy mindaddig oké a dolog, amíg nem keveredünk meg. A baj ott kezdődik, amikor a saját mimikrinkről elhisszük, hogy az a valóság. És hogy jön ez ide, erre a blogra? Én abban a hiszemben vezetem ezt a blogot, hogy a legőszintébben adom ki magamból a gondolataimat. Úgy vélem, nem sokan olvassák, így a nyomás nem sok, de attól függetlenül nagy. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem fűződik semmilyen direkt érdekem ahhoz, hogy ne a saját, őszinte érzéseimet dobjam az éterbe. Nem keresek vele pénzt, nem reklámozok vele semmit, és nem építek vele kapcsolatokat. Egyszerűen "csak" kiírom magamból a gondolataimat.

Ösztön

Megdöbbentő, ha belegondolok, milyen szerepet tölt be életünkben az evés. A létfenntartás két alapvető eszköze közül az egyik. Létfenntartás, tehát elemi ösztön, ami sokkal mélyebben bennünk gyökeredzik, semmint azt gondolnánk első körben.

Nyilvánvalóan szembemenni egy ilyen ösztönös dologgal nem könnyű. Sőt, merem állítani nem is lehet. Élet ellen való dolog lenne. Pont ezért kell a hogyanra koncentrálni. De ha továbbnézem, és a mai fogyasztói társadalmat veszem górcső alá, megkísérelve az objektivitást (ami nem lehetséges persze teljes mértékben), akkor is mit látok? Bekapcsolom a tévét, kimegyek az utcára, vagy csak kinézek az ablakon. Ömlenek rám a reklámok, némelyik direkt, némelyik kevésbe direkt módon sarkall az evésre.

Mi motivál egy embert? Születésünk pillanatában megkezdődik a dolog, hiszen az egyik legfontosabb adat egy baba megszületésénél rögtön a súlya. Aztán következik szintén egy kardinális kérdés: mennyit szopik a baba, hogy fejlődik, hogyan gyarapszik? Szintén az evés körül forgunk. Később is a gyarapodásról szól minden, csak az étel lassan átfolyik a pénz fogalmába, mert a gyarapodás aztán már azt jelenti, hogy minél zsírosabb állásunk legyen, minél nagyobb házunk, kocsink, satöbbi....ha úgy vesszük, minden visszavezethető a legalapvetőbb elemi ösztönökre. A fajfenntartáshoz két dolog kell: enni és szaporodni. A mai világban pénzzel és szexszel szinte mindent el tudunk érni. A pénz-gyarapodás-növekedés-hatalom vonal lenne az, ami az evéshez kapcsolható.

Ha innen indulok ki, érthető, miért olyan nehéz szembe menni ezzel. Lehet, hogy elsőre nem tűnik olyan bonyolultnak. "Ne egyél annyit, vazze...mit nem lehet ezen felfogni?" Viszont akik általában így beszélnek, azoknak valószínűleg sosem volt súlyproblémájuk. Ők vannak kevesebben, viszont ők sokszor szeretik osztani az észt. Pedig az evésnek vannak mélyebb aspektusai is.

Nagyszerű tanulmány akadt a kezembe egy pszichiátertől, aki kövér nőket fogyasztott le úgy, hogy egyáltalán nem volt lényeges, hogyan táplálkoznak. Megdöbbentő volt olvasni, hogy a nők társadalmi helyzete mennyire befolyásolhatja a külsejüket. Volt, aki kompenzált, mert a férje elhanyagolta, és a szeretetet, amit nem kapott meg mástól, adta meg magának a kényeztető lakomákkal/édességekkel.....volt akit szakmailag nem vettek komolyan a férfi kollégái, amíg nem lett tekintélyesebb súlyú....mert egy sikeres vékony nő mindig Micike lesz, ellenben egy sikeres nagy darab nő rögtön nehézbombázó....alá tudom támasztani, személyes tapasztalatom alapján. Tényleg így van. A hölgyek kövérsége nagyon sokszor tér el az urakétól. Mások az okok, mások a társadalomban elfoglalt helyzetek, és mások a lehetséges megoldások. Egy dolog azonban biztos: az ösztön mindenkiben munkál, és sokszor hívja a szervezet segítségül a vélt vagy valós élethelyetek kezelése céljából.