Régi-Új célok

 

Újult erővel vetem bele magam a fogyásba. Mindig sarkalatos pont volt ebben a témában a megfelelő motiváció megléte vagy meg nem léte. Megfigyeltem, hogy általában aki lefogy (sokat), az idő kérdése, de mindig visszahízik. Szerencsés esetben kevesebbet, mint amnnyit leadott, szarabb esetben többet. A hírhedt jojo-effektus ugyebár. És minden ilyen kör után a zsír javára dől a zsír-izom arány.

Ahogy megy előre az idő, még súly- és mozgáskontroll mellett is ragadhatnak fent kilók, és 1-2-3 kiló bőven elég minden évben, hogy 10-15 év alatt alattomosan visszakússzon akár 30 kilónyi extra súly is. És akkor ott áll az ember, hogy hát izé...le kéne fogyni....megint.

Ha nincs kontroll, akkor eltelik még 15 év, és időskorára ott van az ember plusz 50-60 kilóval. Pont időskorra, amikoris lassul az anyagcsere, romlik a látás, kopnak az ízületek, fárad a hasnyálmirigy, ésatöbbi. 60-70 évesen mondjuk 50 kiló felesleggel már a keringési problémák is ott lehetnek, és az élet elillan mint a kámfor, pedig benne lett volna még akár 20-30 év kellemes létezés.

Hol lehet megfogni a dolgot? Szerintem a kulcs (megint, egy csomószor írtam már ezt...) a kontroll. Figyelni kell magát az embernek, és tudatosan irányítani. Ideális esetben nem nagy baj, ha felszalad 2-3 kiló egy-egy alkalommal.....de utána VISSZA KELL DOLGOZNI. Nem szabad legyinteni, mert sokkal könnyebb megszabadulni 3 kilótól, mint harminctól.

Sokszor hallani túlsúlyos emberektől, hogy neki már csak a kajálás, sütés-főzés öröme maradt, miért mondjon le erről az utolsó örömforrásról is? Jogos... –nak tűnik. De mégsem az. Hiszen mennyi minden más örömforrás lehetséges még az életben? Utazni, öltözködni, szeretkezni, hegyet mászni, biciklizni, koncertre járni, hogy csak az evidens dolgokat írjam le.

Namost az a szörnyű helyzet, hogy ezekre mind igaz, hogy a túlsúly elveszi őket. Nem rögtön, szép fokozatosan. Eleinte csak az időtartam lesz kevesebb, amit bír az ember mondjuk játszani a gyerekekkel, sokkal hamarabb elfárad, ha fel kell mászni a hegytetőre a kilátóhoz....a sportolás is lassan elmarad, a szeretkezés is egyre ritkább és rövidebb.

És mi lesz néhány év múlva?  Az utazás kimerítő, a kövér embernek fáj a dereka, bedagad a bokája, izzad, nyűgös,minden baja van. Öltözködni nehezen tud, mert problémás mindig a sok xl-es ruhákat felkutatni, sosincs nagy méretben az, ami tetszik, ha meg van, akkor horror drága. Bezzeg a soványak fillérekből tudnak divatosan öltözködni. Szeretkezni...ezt most nem fejtem ki, egyértelmű, hogy kövéren nem olyan, mint nem kövéren. Hegyet mászni, biciklizni, focizni, teniszezni, kosarazni......milyen szuper időtöltés...feltéve ha bírja az ember. Mert ha kövér, ez a terület is offolódik. Koncertre járni szintén nem egy leányálom fizikailag, hiszen sokszor órákat kell állni egy helyben, plusz még akár sorban is, amíg beengednek, kifelé szintén...tehát olyan elfoglaltság ez is, ami igénybe veszi az ember derekát, bokáját, térdét.

Mi marad akkor? Hát a sütés főzés, meg az evés. Azt lehet túlsúlyosan is. És ez egy nagyon veszélyes spirál, mert csak egyre rosszabb lesz, ahogy az évek múlnak. Biztosan tudom, hogy nem akarok olyan emberré válni, akinek már csak az evés okoz örömet.

És most akkor le kell mondani az evés öröméről? Nem. Biztosan nem. De úgy is lehet szenvedélyesen a konyhában időzni, hogy az ember kitalálja, kikísérletezi, hogy HOGYAN lehet úgy főzni, hogy minél jobb legyen az étel úgy ízre, mint összetevőkre. És amikor az evés ideje van, akkor rámenni a minőségre a mennyiség helyett. Lehet enni a süteményből, de egy szelettel csak. És ha megoldható, a sütményt is úgy kell elkészíteni, hogy minél egészségesebb legyen. Nem lehetetlen, de tény, hogy nem is egyszerű. Sokat kell vacakolni vele, mire az ember ki tudja kísérletezni a recepteket, a módszereket. Itt a blogon sok recept van fent, dehát az ízlésvilága mindenkinek más és más. Ezt mindenkinek magának kell megcsinálnia.

Az is tény, hogy az evés mindig egy jó alkalom az ünneplésre, össszejön a család, van egy akármilyen esemény, alap, hogy leülünk az asztalhoz. Tehát nem az kell, hogy mártírként, látványosan nem enni, hanem megválogatni a „mit” és mérlegelni a „mennyit”.

Ja, tudom, könnyű pofázni. De mélyen hiszek ebben, hogy ez működik. A kulcs a kontroll, önmagunk kontrollja a testünk felett.”Ennyi az egész”.

Decemberi gondolatok

 Előző bejegyzésemet úgy hagytam abba, hogy majd ha túl leszek a fogtörténeten. Hát túl lettem a bölcsességfog sztorin, de úgy tűnik, fogas kérdések még lesznek. Ahogy lesznek hétvégék...szülinapok, ahogy lesz Karácsony, húsvét, ahogy lesz nyaralás, ahogyan lesz olyan, hogy az ember vendégségben van, vagy éppen ő lát vendégül valakit.

Összességében véve azt hiszem ez az, amit úgy hívunk: élet.  Megy az élet. Ezért mondogatja mindenki, hogy életmódváltás kell, nem fogyókúra...hiszen olyan étkezési stratégiát kell kialakítani, amit képesek vagyunk az életen át vinni. Olyan hajó kell, ami suhan szépen a nyílt vízen, és nem borul fel a tengeren akkor sem, ha vihar van.

Örök harc ez, folyamatos küzdés, folyamatos törekvés arra, hogy az ember a balanszot képes legyen megtartani. Hogy ne lógjon ki a sorból úgy sem, hogy nem képes arra, amire a többi ember (lett légyen az egy hegyi túra, vagy 10 fekvőtámasz, vagy csak egy futás a busz után), de úgy sem, hogy nem vesz részt a közös dolgokban (lett légyen az egy ünnepi ebéd, egy üzleti vacsora, vagy amikor megkínálnak kedvesen, és nem akarod visszautasítani)

Osztani az észt azoknak a legkönnyebb, akik genetikailag, alkatilag, mikrobiomilag, anyagcsereileg... (ahogy tetszik) jobb helyzetben vannak, hiszen ők abból indulnak ki, hogy lám, kicsit odafigyelek, és máris milyen jó formában vagyok. Közben lehetnek olyanok, akik konkrétan éheznek, extra megterhelő testi munkát/edzést végeznek, és mégis teltebbek a társaiknál.

Mert ott van az a fránya tudomány....meg az a fránya internet, ami miatt "olyan kurva okos mind" (idézet ByAlex nótából :)) És az ember ott áll tanácstalanul, hogy épp melyik tanulmánynak higgyen...vagy melyik "szerzőnek"...hogy most akkor melyik édesítőszer indít inzulintermelést indokolatlanul....de olyat is olvastam, hogy önmagában az édes íztől indul be az inzulin, és vele a zsírtermelés akkor is, ha egyébként a szervezet várná a táplálékot, és az anyagcsere boldogan bontaná le a nutrienseket.

Vagy hogy most akkor számít-e a kalória vagy sem....mert nyilván nem ugyanolyan a csokoládéban lévő kalória, meg a kígyóuborkában lévő...és nyilván a BMI is csak egy matematikailag kiszámolt szám, de engem ugyanúgy nem ismer, mint ahogy az okosórám sem. Ezek csak számokból indulnak ki. kor, súly, magasság, megadott idő alatt elvégzett tevékenység...ésatöbbi. De fingja nincs arról, milyen az ÉN anyagcserém, milyen az ÉN mikrobiomom, milyen az ÉN genetikám, milyen az ÉN előéletem,...szóval hogy ki vagyok ÉN. Mert azt csak én tudhatom igazán, más (pláne nem egy gép vagy számsor vagy egy algortimus) nem.

És akkor még a pénz is ott van, mert hacsak az ember nem milliárdos, akkor számít a pénz. És az alap élelmiszerek ára is nagyjából a duplájára nőtt az elmúlt négy évben világszerte, hát még a prémium ételeké. A minőségi, egészséges termékek iszonyat drágák lettek. Könnyű a számokból megmondani, hogyhát 200 gramm fehérje kéne minden nap. És miből? Hát kérem meg lehet oldani ezt napi két euróból is....ja, de az hatezer kalória (mogyoró). Ha skyr joghurtból szeretném fedezni, az kétezer kalória körül meg is áll...ja, de az 16 euró naponta. Szóval elméletben könnyű okosnak lenni, de gyakorlatban már sokkal nehezbb, hiszen egyensúlyozni kell a makronutriens-kalória-ár tengelyen úgy, hogy közben a személyes pillanatnyi körülményeink sem standard-ek.

Mindenestre én olyat nem ismerek, aki jelentős fogyás után képes volt úgy maradni...úgy érzékelem, hogy valamennyire mindenki visszahízik. Írom ezt úgy, hogy én 13 évvel ezelőtt fogytam le, és az elmúlt 13 év alatt szépen visszajött mondjuk a ledobott súly kábé egyharmada. Persze nem mindegy milyen számokról van szó, hiszen ha valaki lefogy 20 kilót, majd tizenegykét év alatt visszaszed 6-7 kilót....azt a kutya sem mondja meg róla, hiszen nem jelentős mennyiségről beszélünk. Én annak idején 117 kilót fogytam le, ami extrém sok. Így visszahízva is sokkal kevesebb vagyok most, mint ahonnan indultam, dehát annyi minden történt ezalatt a 13 év alatt. Sportolni kezdtem, próbálkoztam futással, tenisszel, biciklivel, súlyzózással....és felépítettem jó sok izmot magamra. Jelen pillanatban is relatíve fittnek tartom magam. Nem gond 50-60 km-t letekernem, de megy a 80-100 is, csak az már megvisel. Végiviszek egy teljes szériát fekvenyomásból 68 kilóval anélkül hogy elbuknám a gyakorlatot. De persze öregszem én is....hol a derekam szar, hol a térdem fáj. nyilván. De kinek mit jelent a "fitt" szó. És hát valaki rám néz, csak egy túlsúlyos pasast lát.

Közeleg az évvége, nagyon könnyű beleesni az örvénybe. Amikor indul valaki egy "cheat meal"-el, amiből aztán "cheat day" lesz, amiből aztán csalós hétvége, mert már úgyis mindegy, amiből aztán csalós december, merthát úgyis itt a karácsony, meg a szilveszter, meg az újév. Aztán elsején még zabálunk, mert ott a sok maradék, aztán még kitoljuk a visszatérést addig, amíg tart a szabadság, aztán hipp-hopp jön a valentinnap meg a húsvét, és már el is jutottunk a nyaraláshoz, amit ugye megérdemeltünk, és nehogymá fogyózzunk ilyenkor.

Én továbra is rendíthetetlenül hiszek abban, hogy van középút, hogy nem csak két oldala van a lónak. Nem szimpatikusak nekem azok a "fitnessz-nácik", akiknek tényleg abból áll az életük, hogy napi 2-3 órát töltenek a teremben, és napi 2-3 óráig futnak el az életük elől. És mindenkit vastagon lenéznek, aki nem pontosan úgy él, ahogy ők.

A világ is változik, ráadásul egyre gyorsabban, nekünk embereknek egyáltalán nem könnyű követni a változást úgy, hogy közben harmóniában éljünk önmagunkkal, meg persze a világgal is, ami körbevesz minket.

A múló idő diadala

 

Belefutottam újabb (nekem legalábbis mindenképpen újabb) blogokba, sztorikba....sikersztorikba. Óriási fogyásokba, friss, nagy lendülettel indított életmódváltási "kócsingolásokba".....motivációs szövegekbe, nagy igazságokba...látok másokat, akiknek szintén sikerült nagy súlyoktól megválni.

Média-megjelenések, előadások, oldalak, blogok, de most már ez a többedik alkalom, amikor azt látom, hogy van egy forgatókönyv:

• kövér valaki, (jó esetben azért nem akárki, legyen vagy ismert, vagy gazdag)....
• durván lefogy...mondjuk beszéljünk nagy számokról....200kilóról 100-ra, kb mint én.
• Megvilágosodik, és rájön, hogy másoknak utat akar mutatni, 
• Megfordul a fejében, hogy ebből lehetne valami bizniszt csinálni, hiszen mennyi kövér ember van, és hát ő tudja a csít - hiszen hogy lefogyott
• Elindít valamilyen dolgot, lett-légyen az életmód tanácsadás, kócskodás, valami táplálékkiegszítő forgalmazása, étrend-szolgáltatás, fogyi-tábor működtetés, blog-közösségi csoportok, oldalak létrehozása....bármi ami alkalmas arra, hogy profitot termeljen
• Pár hónaptól néhány évig tart a dolog (pénz, kitartás, ismertség és kapcsolatok függvénye)
• Az illető etűnik, és nem hallani felőle többé.

Nyilván van kivétel, de konkrétan én pl. olyan kivételt tudok, ahol az első két pont nem játszik, vagyis az illető sosem volt kövér, viszont az ország egyik legismertebb filmes figurájának a partnereként egész jól elboldogult ezzel, ma meg már egyensen üzleti fenoménként van aposztrofálva....

Igen, sajnos ez sokszor megtörténik, hogy mondjuk egy híres celeb, -mondjuk legyen filmsztár- gyereket szül, és akkor gyorsan mesekönyvet ad ki, meg gyereknevelési tanácsokat osztogat, hiszen nyilván ő akkora személyiség, hogy az ő tapasztalatai meg konzekvenciái azok sokkal érdekesebbek, mint egy átlagemberé.

Szerintem meg ez is olyan dolog, hogy stációk vannak, amiken az ember keresztülmegy. Úgy értem, az az ember, aki sokat lefogyott. A fogyás végén ott áll az ember, soványan, úgy érzi övé a világ....arrogánsan oktat ki adott esetben mindenkit, és a legtöbb dolgot amit mond, komolyan is gondolja. Fürdik az élményben, és mindenki el van ájulva a környezetében az eredménytől, amit elért. Úgy érzi, megtalálta a Szent Grált.

De ugye tudjuk, hogy minden skoda csoda három napig tart. Megszokja a környezet, hogy mi a helyzet, és ő maga is visszasimul a hétköznapokba....és akkor jön egy másfajta probléma, ami sokkal összetettebb, mint  lefogyás, hiszen ahhoz "csak" elég nem enni. Ja, tudom, hogy az a "csak" kurva nehéz....de legalább nem kell rajta gondolkodni: nincs kaja, és kész. Fogysz. 

Viszont ebben a szakaszban ki kell(ene) alakítani egy olyan életet, ami élhető, élvezhető, kivitelezhető, fenntartható, és képes megadni az embernek mindazt ami nélkül lehet élni, de nem érdemes. Mire gondolok? Hát az evésre. Ami örömforrás, mindamellett, hogy létszükséglet is. A kevés kézzelfogható, sokak számára elérhető, sokféleképpen megélhető öröm forrásainak az egyike. És aki szeret enni, szeret főzni, sütni, alkotni....annak nem élet egy olyan élet, ahol ezek a dolgok nem léteznek.

Ebben a szakaszban stratégia kell. Összehangolt, több fronton működni képes, egyfajta szimfónia....aminek része a mozgás, része az evés, része az életöröm, része az egészség, része a tudatosság, része a lazítás is. 

Szerintem az olyan súlyos elhízott emberek, mint én is voltam, sosem maradnak soványak. Megélhetik a soványságot, de hosszú távon nem megy a dolog. Akkor mi az alternatíva? Szerintem egy olyan kövérség, ami élhető.

Ami mellett egészséges vagy, ami melett fitt vagy, ami mellett helyesen étkezel, nem mérgezed magad, ami mellett nem vagy korlátozva semmi fontos dologban, és ami mellett néha belefér egy hamburger is vagy egy tábla csoki. Amit én itt a blogomon jellemzően "szalonkövérségnek" szoktam írni. 

A túlsúly ott van, mert hiába műtteted le magadról, az idő folyamán, amikor a kilók elindulnak visszafelé, lesz majd megint plusz bőr, meg plusz zsírcella. Szerintem életünk végéig úgy élni, hogy koplalunk, nem lehet....a víz alá merülve elvagyunk egy ideig, de néha fel kell jönni levegőért, mert megfulladunk. Ha nem jövünk fel, akkor végünk van.

Nekem az elmúlt 10 évben biztosan erről szólt minden erőfeszítésem, hogy kidolgozzak egy olyan stratégiát, ami számomra élhető. Ami mellett nem érzem magam áldozatnak, ami mellett erős lehetek, fitt, jó lehet az állóképességem, és a véreredményeim...ami mellett nem kell éheznem, csak megválogatom, mit eszek...és ami mellett időnként feljöhetek "levegőt is venni".

Sok módszerrel kísérleteztem, és mindent dokumentálok....és vannak olyan próbálkozásaim, amiket pár éve kudarcként ítéltem meg, de újra nézve a számokat és a trendeket, ma már nem mondanám kudarcnak. Dehát így múlik az idő, az ember öregebb, bölcsebb lesz, változik a világ, és változik az attitűd is. Nyilván.

Azt nagyon sajnálom, hogy azokról az emberekről olyan keveset lehet tudni, akik nem most fogytak le, hanem 5-10-15 éve....mert az ő tapasztalataik lennének csak az igazán sokat érő tapasztalatok, amikből lehetne tanulni. Hogy mi azok a dolgok, amik pár év távlatából módosíthatják a sikeres stratégiát. Mi az, amiken visszanézve változtatni kéne, mi működött és mi nem.

Mik azok a hosszútávú megoldások, amik túlmutatnak az evidens igazságokon, amiket a frissen lefogyottak olyan magabiztosan, és sokszor arrogánsan hangoztatnak (velem együtt természetesen). Lefogyás után 10-15 évvel az ember azért visszavesz az arcából is, és van mögötte iszonyat sok tapasztalat, ami nemcsak a tényszerű dolgokra korlátozódik, hanem bizony az érzelmi vonalra is. 

Mert a világon nemcsak kalória meg szénhidrát van, meg napi egyenleg...hanem vannak érzelmi krízisek, életválságok, hangulatok, és legfőképp van  múló idő is, ami összességében véve úgyis a legmeghatározóbb lesz az élet folyamán.

Június

 Benne járunk a Júniusban, a blogommal szemben hűtlen vagyok, valahogy apadt a bejegyzési aktivitásom. Talán azért, mert nem történik semmi olyan, ami említésre méltó lenne - mármint a fogyás/súlytartás témakörében. Itt a nyár, én csak 8 kilót fogytam eddig január óta, pedig szerettem volna vagy húszat....de.

De...az van, hogy tizenéves tapasztalatommal a hátam mögött hozom a döntéseket. És Így ötvenévesen már nem akaródzik a durva koplalás. Márpedig nyilvánvalóan csak azzal tudnék ennyit fogyni. 2000-2500 körüli kalóriabevitellel nem, még akkor sem, ha mellette napi szinten edzek. És akkor már az ember elgondolkodik, hogy megéri-e. Hogy ad-e annyi pluszt az a mínusz X kiló(-nak a lehetősége), amennyi mínuszt elvesz az életemből a sok nemet mondás, a sok koplalás.

Azt hiszem nem. Végső soron a nagy igazság az, hogy kábé senki le se szarja, hogy Te hogy nézel ki, vagy hogy érzed magad. Vannak, akik kifelé élik az életüket, akiknek a legfontosabb az, hogy mások mit gondolnak róluk, és abban a szellemben élnek, hogy mindent ennek rendelnek alá. Még akkor is, ha csak talmi illúzió az egész.

Ismerek olyat, aki konkrétan úgy öltözik fel, hogy az utcára kimenve arról fantáziál, hogy mások mit gondolnak róla ha ránéznek, és látják a ruhákat, amik vannak rajta. Valahogy én meg azt gondolom, hogy kábé semmit sem. Hacsak nem annyira kirívó vagy, hogy a normál tartományból messze kilógsz....bármelyik irányba. Mert akkor persze megnéznek, ha százkilós pasi létedre mondjuk fűszoknyában, 47es ezüst körömcipőben, meg kis ezüst tiarával a fejeden ugrasz le kenyérért a Lidibe. De hogy most egy RalphLauren ing van rajtad, vagy egy sima kockás flanell....vagy hogy calvin klein zokniban vagy, vagy egyszerű fehér pamut sportzokniba.....hát szerintem az a francot se érdekel. 

No, én valahogy így gondolom a testképpel is. Hacsaknem vagy extrém kövér, vagy extrém sovány, úgyem bámulnak meg az emberek, nagyjából észre sem vesznek, mindenki csak magára figyel egyébként is. Szóval én zsákutcának tartom, ha valaki az motivál, hogy mások mit gondolnak róla.

Most írhatnám ide az utóbbi leg mainstream-ebb kirakat-pszichiáter csávónak, Jordan Peterson-nak az egyik pontját, hogy ne mások jelenéhez, hanem a saját múltadhoz mérd magad....de szerintem ezt már mások is mondták régebben, mert annyira evidens alapigazság.

Naszóval nálam sok újdonság nincs, végre jó idő van, és sokat megyek tekerni, a strava-n túlléptem a húszezredik rögzített km-t, 2015 óta....de ugye 2017 májusa és 2020 között nem mentem a balesetem miatt, úgyhogy igazából ez a húszezer km négy év összessége, ami szerintem nem is rossz (egy túlsúlyos ötvenestől) 

A cukrot viszont most már hónapok óta teljes mértékben kiirtottam az életemből, nem eszek/iszok olyat, amiben van hozzáadott cukor. Ha mindenképpen édességre vágyom, akkor jöhet valami cukormentesen elkészített édesség, vagy édesítőszeres termék.....C vitamin, D vitamin. glukozamin - ezeket továbbra is nyomom, hogy az ízületeim bírják a terhelést. Nemrég hosszúsági rekordot is döntöttem: 107 km-t mentem egy szuszra. Talán három alkalommal álltam meg 10-10 percre pihenni, meg enni-inni.

Egy hónap múlva megyünk nyaralni, már nagyon várja mindenki.

Elméletem a visszahízás dinamikájáról, avagy önanalízis így 11 évnyi távlatból

 Van egy elméletem. Mégpedig az, hogy azoknak a túlnyomó része, akik extrém túlsúlyról lefogytak, azok visszahíznak. Szinte kivétel nélkül mind. A kérdés csak annyi, hogy milyen mértékben és milyen gyorsan. Én sem vagyok kivétel a saját elméletem alól. 2011-re fogytam le a testsúlyom durván 60%-át, azaz több mint a felét. Viszont amint leálltam a fogyással, (mert ugye 193 kilóról 75-re lemenni elég extrém volt, és talán ma már röhejesnek vagy hihetetlennek tűnik, akkor az anorexiától félve hagytam abba a fogyást), és elkezdtem felpíteni egy új, egészségesebb életmódra épülő rendszert, elkezdtek visszajönni rám a kilók.

Persze eleinte az első néhány évben ez teljesen oké is volt, hiszen tényleg túl sovány voltam, és a sportokat is elkezdtem behozni az életembe. Futás, tenisz, bicikli, és a gyúrás, azaz a súlyzókkal való edzés bohóckodás. De kb 2015-2016 környékére azt vettem észre, hogy hiába a kontrollált étrend, hiába a nagyon sok mozgás, a testsúlyom masszívan megint 110 kiló körül van. Kicsit lejjebb megy a hétköznapok-hetek hónapok alatt, aztán egy -egy nyaralásnál, ünnepekenél visszajön, aztán megint le, fel, le fel...mint a sinus görbe, kábé...Azt azért látom, hogy nyilván a sportolás, a testépítés során az évek alatt némi izomtömeget is felhordtam a "bőröm" alá, ami egyrészt láthatatlan az ott maradt kinyúlt "bőrkabát" meg a zsírcellák miatt, másrészt a tömeget is, és a méretet is növeli. Ha egy body builder bajnokra ráterítenénk egy 40 kilós zsírszövet-bőr-szőr kabátot, senki sem látná az izmait, nyilván :)

Namost ha kudarcnak akarom megélni, akkor azt mondhatnám, hogy lám, visszahíztam, mégsem sikerült a lefogyás....de a valóság az, hogy még így is 70-80 kilóval könnyebb vagyok, mint régen, plusz összehasonlíthatatlanul jobb a kondícióm, hiszen gond nélkül letolok akár 80-100km-t is egyhuzamban a biciklin, vagy 26 kilóval csinálom a négyszer nyolcas áthúzás szériákat....amiket anno, mikor elkezdtem, 9 kilóval nyomtam....és hozzátehetem, hogy nemcsak az állóképességem és az erőm jó, hanem nincs semmi (lekopogtam), amiben gátolna a súlyfeleslegem. Értem ezalatt a cipőfűzőbekötéstől a seggtörlésen át a lépcsőrefelrohangászásig elég sokmindent, amit most nem fogok felsorolni.

Valószínűleg akkor lenne nagy baj, ha mondjuk nem 75 kilónál állok le, hanem mondjuk 120-nál....és akkor esetleg 150 vagy 160 kilóra híztam volna vissza, ami persze még mindig kevesebb mint 193, de ott már azért olyan jelentős túlsúly lenne, ami eü. kockázatot is jelent, és szinte biztos, hogy se erő, se fittség, se állóképesség nem lenne sehol. Nem beszélve a lépcsőrefelrohangálásról sem például.

Soha nem álltam le a mozgással, folyamatosan csinálok valamit, átlag napi egy óra kardió úgyis megvan, hogy beleszámolom azokat a napokat is, amikor nem csinálok semmit sem, mert nyaralok, vagy karácsony van, vagy húsvét, vagy anyáknapja, vagy gyereknap, vagy az Úr napja....lol....szóval az átlag napi 1 óra éves szinten megvan, sőt. Tavaly 6000 km bringázást rögzítettem a stravan, ami egyéni rekord volt. (mondjuk ez időjárás kérdése is, ez tény.) Az étrendem az év 80%-ában erősen korlátozott, nem eszem cukrot egyáltalán, finomított lisztet sem, péksüteményeket, édességeket sem. Feldolgozott, félkész cuccokat sem. Átlagosan 2000 kalória körül fogyasztok. A maradék 20%-ában az évnek kiélem magam, és a meggyes-mákos rétestől kezdve (imádom) a pizzáig akármit képes vagyok megenni. Igaz, ezalatt a 20% alatt vissza is jön mindaz, ami a 80% alatt lement ....ugye a sinus görbe

Annyi nézőpontja lehet ennek az egésznek. A múltkor családi összejövetelnél nevetve mondtam az immunológus lányomnak meg a mikrobiológus fiamnak, hogy ti tudósok igazán kitalálhatnátok valami olyan bogyót, hogy beveszem, és mondjuk onnantól kezdve 2 órán keresztül bármit megeszek, abból semmi sem szívódik fel, és akkor tök egyszerű lenne lefogyni. Hát mindketten az orrom alá dugták a laptopot, hogy akkor nézzem meg ezt a folyamatábrát, kábé ez mutatja az anyagcserefolyamatokat a testünkben...legalábbis amit tudunk....de millió olyan további dolog van, ami mindenkinél más és más...

...úgyhogy értsem meg, ilyen bogyó nem lesz egyhamar, mert annyira komplex az egész folyamat. És akkor itt tehetem hozzá a genetikát is, mert nyilván a testalkat is része a DNS-ünknek, és nyilván  csak extrém módszerekkel mehetünk olyasmi ellen, ami az életünkbe bele van táplálva...

Szóval talán itt lehetne beszélni/gondolkodni az elfogadásról, a pozitív önképről, a mentális felkészültségről, az életfilozófiáról....ilyen kis csekélységekről. Bár....az utóbbi években rendszeresen húzom fel magam láthatóan egészségtelen mértékben elhízott kategóriájú emberek harsány önelfogadásán. Valahogy én sokszor látom azt, hogy ezek az emberek nem elfogadják a testüket, hanemcsak vastagon leszarják az egész témát, talán kényelemből, talán lustaságból, talán arroganciából, talán valami téveszme által vezérelve....nem tudom.  

Konklúzó szokásosan nem nagyon van, csak mindig amennyit akarok csinálni magamnak :) Úgyhogy végülis fakultatív.

Gondolatok az életről és köpőlégy a baklavámban

 Meglátásom szerint nagyon sok szélsőség van jelen, és elképesztően kevés középréteg. Természetesen a fogyás-edzés-diéta témára gondolok (mi másra lol) Nyilván nem  vagyok társadalomtudós, sem elemző, ez csak az én privát véleményem.

Vannak azok, akik litániákat, részletesen kidolgozott edzés- és diétatervet írnak, majd vérkomolyan, szinte az életüket ennek szentelve betartják, és nagyon szeretnek beszélni is róla. Mindezt jellemzően azért, hogy az a fránya kettő és fél kiló, ami (szerintük) felesleg rajtuk van, azt ledolgozzák. Ez az egyik véglet.

A másik véglet a súlyosan elhízott ember, aki egy legyintéssel elintézi, hogy hja, kérem, genetika, meg pajzsmirigy, különben is neki speciális anyagcseréje van, de eleve kövérnek is született. És a valóság az, hogy kényelmes, hogy nem szeret mozogni, hogy nem akar tenni semmit...illetve akar, de csak ha minden úgy történik, hogy az ő komfortzónája érintetlen marad. Ne izzadjon le, ne fáradjon el, ne unatkozzon (!...komolyan...), ne éhezzen, és legfőképpen ne kelljen lemondania semmiről, lett-légyen az gumicukor, csipsz, vagy cukrosüdítő.

Aztán persze az is lehet, hogy a középréteg megvan, csak nem hallani/olvasni róluk, és láthatatlanul húzódnak meg a világban. 

Én valahogy úgy gondolom, hogy a diéta nagyon fontos, és a mozgás/edzés is. És természetesen, ha indokolt, akkor szükséges figyelni a bevitt makronutrienseket....és ha érdekli az embert, akkor nem baj az, ha utánaolvas ennek-annak....De! ....és most jöhet az   ultra-mély filozófikus gondolatsor:

Nem az lenne a cél, hogy boldog legyen az életünk?

Persze ezek megint csak szavak: boldog....mit jelent hogy boldog? MI van ha valakinek az a boldogság, hogy napi 6 órát tölt az edzőterembe, és a salátáját sem önti nyakon a szósszal, mert az már túl zsíros? Na és mi van akkor, ha valaki kövéren boldog? Már megint túl sok a kérdés. A boldogságot nehéz definiálni. Azt gondolom, ha valaki elégedett az életével, a helyzetével, és jól érzi magát, akkor lehet boldog.

Az egészség előfeltétele a boldogságnak? Hát nem tudom....egy cukorbeteg is lehet boldog, nem? Vagy egy asztmás. Ha az egészség hiánya nem egy olyan betegséget takar, ami halálos, vagy ami végeláthatatlan szenvedéssel jár, vagy ami korlátozza az életet, akkor a boldogság elérhető, nem? Na és mi van azokkal az emberekkel, akik pl. végtag/ok nélkül élnek, és állítják, hogy boldogok, sőt, motivációs előadásokat tartanak? Ők vajon valóban boldogok, vagy hazudnak? És ha hazudnak, kinek hazudnak, önmaguknak, vagy a világnak? És ha nem hazudnak vajon tényleg boldogok? És ha tényleg boldogok, akkor vajon mennyit ér az ő boldogságuk egy teljes, egészséges ember boldogságához képest?

Ugyanígy egy milliomos is lehet boldogtalan, és egy vagyontalan ember is lehet boldog, ebben biztos vagyok. Tehát kimondhatjuk, hogy a boldogság nem csak a körülményeken múlik, hanem a hozzáálláson is....hú de messzire kerültem a diétától....:-o

Szóval az én ismeretségi körömben vannak olyanok is, akik napi szinten és sokat edzenek, és kontrollálják az étkezéseiket....és vannak olyanok is, akik pont leszarják, hogy mit, mikor, és mennyit esznek, és egyáltalán nem mozognak semmit sem. Erre a két végletre gondolok. Mert olyan embert keveset tudok csak, aki a mozgást és a diéta-kontrollt tartja ugyan, de nem olyan mértékben, mint az "elvetemültek"....tehát vagy napi fél órát mozog, vagy heti 3-4 alkalommal, de alkalmanaként 1-2 órát. És kontrollálja a diétát...azaz hoz szabályokat, de hagy teret a lazulásnak is.

Lehet, hogy csak én látom úgy, de mintha a középréteg eltűnőben lenne. Pedig racionálisnak tűnik úgy kialakítani az egyéni boldogságunkat, hogy közben nem vagyunk szélsőségesek. Mert a szélsőségesség átválthat könnyen elvakultságba és szűklátókörűségbe. Szerintem.

Múltkor azt mondtam a feleségemnek, miközben valami filmet vagy műsort néztünk közösen, hogy olyanok vagyunk mint a darkweb (mondom ezt úgy, hogy erről a fogalomról csak filmekben hallottam :))...szóval hogy annyi mindent megéltünk, annyi minden van mögöttünk, annyit láttunk már...hogy egy-egy karakter vagy gondolat már nehezen tud újat mutatni...vagy máshogy fogalmazok: nehezen visz magával egy ideológia vagy egy gondolat, mert szinte mindenből megvan a sajátom, és azt nehezen adom. Azt nehezen felejtem el, és lépek rá egy másik lehetőségre.

Ennek biztosan nagy a szerepe az elfogadásban/megítélésben is. Hogy egy másvalakit, aki mást gondol, aki máshogy érez, aki egyszerűen MÁS, mint mondjuk én, azt mennyire tolerálom. Mennyire ítélem el/meg csak azért, mert nem ugyanazt és ugyanúgy látja, amit én.

Azt hiszem, ezen a téren folyamatosan kell fejlődni, és megmondom őszintén, egyáltalán nem könnyű mondjuk nem elítélni valakit, akiről mondjuk látom, hogy súlyosan elhízottként dönti magába a cukros kólát például. Nehéz nem arra gondolni, hogy istenem, hát normális?? Miért mérgezi magát? De ugye nyilván nem léphetek oda az utcán vagy egy bevásárlóközpontban ahhoz az emberhez, hogy heló, mondd csak, tisztában vagy azzal, hogy mit teszel? Mert ha megtenném, akkor olyan lennék, mint az az agresszív vegán, aki a lámpavasra lógatna fel mindenkit, aki eszik húst.

Ahogy a vegánról is azt gondolom, hogy egyen úgy, ahogy akar, nincs hozzá közöm, nyilván a csipszet/kólát/csokit magába tömő emberhez sincs. Bár mondjuk a vegánság mögött van valamiféle ideológia....és igen, végül is az önpusztítás mögött is lehet. És ahogy a vegán ideológiáról is megvan a véleményem, ugyanúgy meglehet az önpusztító életmódról is. És mindkettőt megtartom magamnak :)

Viszont ez a blog a fogyásról, a súlytartásról, a mozgásról, és rólam szól. Itt azt írom le, ami a fejemben kavarog ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Tudom, hogy másnak sokszor lehet kusza, vagy értetlen....

Úgyhogy vissza is térek magamhoz: Pár napja offos hétvégénk volt....mert évfordulónk volt a feleségemmel, és megbeszéltük, hogy akkor azon a hétvégén ne diétázzunk. Pizzát ettünk, meg fagyit, meg csokit...és ittunk elég sok gintonic-ot is :)....viszont az éjjel arra ébredtem, hogy nagyon kalapá a szívem...hunyorítva figyeltem az ébresztőóra fénylő számait, és közben fogtam a pulzusom...153-at számoltam egy perc alatt.

Úgy gondolom, a hirtelen megnövekedett szénhidrátbevitel okozta, de persze biztosan nem lehet tudni. Mivel azonban 50 felé járó férfi vagyok, ez a leveszélyeztetettebb korosztály szívroham tekintetében, úgyhogy nekiálltam tovább alakítani az étrendemet, ezúttal szívbarát módozatra terelve amit lehet. Megfogadtam, hogy akoholt nem iszom, maximum néha 1 pohár vörösbort....(kár hogy kifejezetten nem szeretem lol)....és leálltam a kávéval is. Egy egész napig...aztán sok-sok utánaovasás után rájöttem, hogy a kávéfogyasztás a legtöbb esetben azért számít rossznak, mert az emberek többsége cukorral meg tejjel fogyasztja....én viszont feketén. A feketekávé fogyasztása is minimum vitatott....végül abban maradtam magammal, hogy max 3 rendes kávét iszom egy nap, a többit koffeinmentesből fogyasztom el.

No, vettem is a lidlben ilyen neszpresszós koffeinmentes kávét....hát...mit mondjak. Valami savanyú lötty lett a végeredmény. Utánanéztem, hogy a koffeint általában úgy vonják ki a kávéból, hogy még zöldbab korában beáztatják egy oldatba, ami kivonja a szemekből a koffeint. Igenám, csakhogy mi az az oldat...Az olcsóbb verzió valamiféle kemikália, ami sokminden mást is eltávolít a kávészemekből, így nem a legjobb választás. Az igényesebb cégek, akiknek a termékei általában drágábbak, azok egy ún. swiss-water eljárással teszik ugyanezt, ami gakorlatilag aktív szenes fürdőt jelent, mert ebben a közegben is kivonódik a szemekből a koffein, viszont egyrészt csak az, másrészt ugyebár természetesebb ez a közeg, mint egy kemikália...Tomival beszélgettem erről, mikor ő azt mondta, próbáljam kis a Lavazza koffeinmentes kávéját, mert az finom. És lám...igaza volt! Gyakorlatilag alig érezni különbséget. Úgyhogy maradok ennél  típusnál, amikor a napi 3 kávém kevésnek bizonyul.

Megfogadtam továbbá, hogy mindennap kardiózok, nem foglalkozom annyit a súlyzós edzésekkel. És tartom továbbra is a napi max 100 gr szénhidrátot, mert bár lassan, de azért mennek le a kilók. Nem akarok kapkodni, még csak 2 hónapja csinálom....ennyi idő alatt azért nem lehet messzemenő következtetéseket levonni.

Amúgy tegnapi napom: bár november van, de enyhe az idő, és amikor tehetem, megyek bringázni. Tegnap is mentem 6 kört itt a Clooney-n. De mivel csak 5-10 fok van odakint, ilyenkor baklavában balaklavában megyek, mert az pont meleg és kényelmes, és nem csúszik le a fülemről, mint a kendő. Második körömnél jártam, mikor azt éreztem, hogy azon kb fél négyzetcentiméteren, ahol kilátszik az arcom a szemüveg meg a balaklava között, mintha valamit "elütöttem" volna....valami bogarat....koncentráltam, érzek-e mozgást a szám körül, meg is tapogattam magam a balaklaván keresztül....semmi. Párszáz méter haladás után csak idegesített a tudat, és menet közben lehúztam az orrom alól a balaklavát. Hát ahogy kifordítom, és rápillantok, ott csücsül egy zöld köpőlégy a balaklava belsején, ami ugyebár a szám előtt van folyamatosan.

Hát, kipöcköltem persze, és alig vártam, hogy a ház elé érjek, rongyoltam be mint a hülye listerinnel öblögetni, meg pacsáltam a számra-szakállamra a parfümöt.....még most, hogy leírom, is a hideg ráz, ha rágondolok. Undorító volt :-( 

Június

 Benne vagyunk a nyárban, nincs mese. Néha azt gondolom, tényleg az embernek soha semmi sem jó :) Pár hete még azon nyavalyogtunk, hogy milyen hideg van, most meg aludni alig tudunk a melegtől. Ráadásul ez olyasmi meleg, hogy azért a nap ritkán süt ki. Szerencsére viszont az esőzések alábbhagytak, így kiélhetem magam bringa-ügyben, megyek is elég sokat.

Ketót befejeztem, utáltam, hogy nincs annyi erőm, sokkal hamarabb elfáradtam egy-egy hosszabb biciklizés közben. Mondjuk most az EB közepén nem a legszerencsésebb fogyózni, mert hát az ember csak bedermed a tévé elé, és nem mindig a nyers sárgarépa a rágcsálnivaló.... meg egyébként is gyakran gondolok mostanában arra, hogy bassza meg, csak egy életünk van....ki kéne élvezni amíg van.

Már persze ez kétélű dolog, mert nem úgy értem a kiélvezést, hogy éjjel-nappal zabálni kell összevissza minden szart...hanem úgy, hogy amennyiben az ember egészséges, fitt, alapvetően jól érzi magát, akkor ne akarjon még kevesebb kiló lenni, ne akarja megvonni magától a jó és egészséges ételeket, csak azért, mert ő soványabban/vékonyabban/könnyebben szeretné látni magát.

Ahogy öregszik az ember nyilván változik, és máshogyan néz, érez dolgokat, más igazságokat lát meg, más szempontok szerint közelít egy adott témához. A külalak, a testiség elég szoros kapcsolatban áll a párválasztással, a szexualitással....hiszen eleve onnan indulunk ki, hogy hát jól kell kinézni, hogy megszerezzük a legjobb nőstényt/hímet, hogy eleget tegyünk az egyik legelemibb ősi ösztönnek, a szaporodásnak. Ez lenne az eredő, amire aztán a társadalmi, meg inkább a gazdasági pressziók pakolnak rá egy jó adagot, hiszen nyilván pl. én 49 évesen már nem akarok párt választani, boldog házasságban élek a feleségemmel majd' 30 éve....és a szaporodási ösztönöm kiélése tekintetében sem érheti szó a ház elejét, sőt.

Tehát akkor miért akarunk mindig megfelelni, meg hát minek?  Mondjuk itt vagyok én, milyen hepi lennék, ha mondjuk még egy tízest ledobnék. Ez tény. De nem azért, mert be akarok csajozni. Nem azért, mert bármi alapvető cselekvésemben gátol a túlsúlyom. Nem azért, mert beteg vagyok. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem érdekel az utcára kilépve, hogy mások ha rám néznek, mit gondolnak. Nyilván ez mindenkit azért csak befolyásol valamennyire. De a kulcsszó a valamennyire. Mert persze ha 200 kilós vagyok, akkor megbámulnak az utcán...de ha 80,90, vagy 100....kábé ugyanúgy leszarnak, mert egy teljesen "normál" ember vagyok. Ha megbámulnának, de nem szörnyülködve, milyen kövér vagyok, hanem csodálva, milyen jól nézek ki, ahhoz le kéne műttetnem magamról olyan 20-25 kilónyi bőrt meg zsírsejtet, és mondjuk másfél évet el kéne töltenem egy testépítő-klubban, ahol napi 6-8 órát edzéssel töltenék, és dietetikus által összeállított étrendet követnék.

Kivitelezhető lenne? Persze, csak pénz kérdés. Megérné? Nekem biztosan nem....mert azon kívül, hogy akik rám néznek elismerően csettintenének, hogy az öreg kopasz ge*i milyen jól tartja magát....azon kívül sok értelme nem lenne. Nyilvánvalóan több millióan vagyunk ezzel így, hogy ha korlátlan anyagi lehetőség állna rendelkezésre, akkor nem lenne probléma "kipattintani" magunkat....csak hát egyrészt sokszor sajnos nincs korlátlan anyag lehetőség, másrészt az élet rövid, és az idő előre megy, akármennyi pénzed van, azt nem tudod megállítani. 

Szóval az ember -ha teccik, hanem- racionalizál. És itt jön be, hogy egyensúlyozni kell az életben...mérlegre tenni, hogy mit, miért teszek, mi mit ér meg és mit nem. Hol van a határ az elhanyagolás és a kényeztetés között? Hol kell meghúzni a vonalat az ésszerű és az elmebeteg között? Milyen széles az egészséges mozgás és az exorex életmód között mezsgye, és így tovább.

Az életnek egyik szakaszában sem könnyű dolog, nem is mindig sikerül mindenkinek.

Önkép

 

Tudom, írtam már erről (...is...miről nem LOL)..de direkt nem olvasom vissza, hogy ne befolyásoljon...szóval megint feljött a téma, hogy pozitív önkép. Konkrétan egy tévéműsorban szereplő stand-up-os csajról beszélgettünk, akit beválasztottak valamelyik üzletlánc pozitív énkép-programjába reklámarcnak. Egy túlsúlyos fiatal hölgyről van szó.

Rengeteg kérdés merül fel ilyenkor bennem, sajnos általában sokkal több, mint ahány válasz. Az biztos, hogy támogatom én is azt, hogy az ember legyen pozitív. Lehetőleg mindenben, persze az Önképében is. De mit is jelent ez? Lehetek pozitív úgy is, hogy elfogadom a testem olyannak, amilyen, és nem akarok tenni azért, hogy jobb/egészségesebb legyen? Akkor nem csak simán lusta vagy tunya vagyok? Illetve lehetek büszkén magamat elfogadó, pozitív énkép-harcos reklámarc úgy, hogy közben harcolok, dolgozok, küzdök a jobb testért, vagy ez egyben azt is jelenti, hogy elfogadtam ezt ami van, és azt vallom, hogy ez így jó. Erre vagyok büszke, és ezt hirdetem, hogy fogadjuk el magunkat....??

 Lehetek pozitív úgyis, hogy elfogadom az anyagcserém, a genetikám, a körülményeim, a lehetőségeim....és mindezek mellett törekszem arra, hogy minél jobb, minél fittebb, minél egészségesebb testet alakítsak magamnak. ÉS mindeközben hirdetem, hogy légy pozitív, és fogadd el magad. DE közben bátorítalak arra, hogy törekedj az egyre jobbra. Ahogy csak tudsz.

Ez csak nekem ilyen kusza? Mert a gondolataim is hasonlóan nehezen követhetők ám, mint a fenti mondataim. Én eddig életem során úgy alakultam, hogy mostanra már szeretek nem könnyen ítélkezni, és szeretem elfogadni mások élethez való hozzáállását. De vajon hol van a határ az önmagunk elfogadása és a lustaság között?

Én azt mondom, hogy az egészség-betegség egy jó irányadó lehet. Ha valaki túlsúlyos, de ez a túlsúly nem jelent számára egészségügyi kockázatot, vagy problémát, akkor csupán esztétikai "kövérségről" beszélünk, ahol igenis van létjogosultsága annak, hogy fejlesszük magunkban a pozitív énképet. Hogy ne legyünk elégedetlenek a kinézetünkkel, hogy ne akarjunk ötvenévesen tizenhétnek látszani. Hogy megértsük azt, hogy a kinézetünk kettő emberre tartozik, és igazából ez a két ember is nagyjából az összes, aki foglalkozik vele: önmagunk, és a partnerünk. Ha van. Ha nincs, akkor csak önmagunk.

AZ igazság az, hogy se a szomszédot, se a boltban a pénztárost, se a banki ügyfélkezelőt, se a kalauzt a vonaton.....nem érdekli az, hogy hanyas a béemmink.....én így látom.

És ha az ember nem cukorbeteg, nincs magas vérnyomása, nincs keringési problémája, rendben van az endokrin-rendszere, szóval kizárólag esztétikai kérdést képez a túlsúlya....akkor talán egyszerűbb a saját esztétikai értékrendünket átvariálni, mint koplalni egy életen át.

Számolni vagy nem számolni? Kalória vagy szénhidrát?

 

A Fb csoportunkban feltettem egy kérdést mi szerint ki hogy gondolja, a fogyás érdekében mit kell számolni, a kalóriát vagy szénhidrátot? Én a fogyásom nagy részében, és később a súlytartásnál is szorgalmasan számoltam a kalóriákat. Miért?

 Hát azért, mert valahogy látni kell, mi megy be, hiszen ha nem tudom, akkor nincs mihez viszonyítani, nincs miből számolni, és nincs mit elemezni. Nem nehéz, hiszen azt mondják egy kiló testzsír ugyebár 7700 kalória. Adott az embernek a BMR, vagyis a kalória-alapszükséglete, tiszta primitív matek az egész, nem nagy cucc. Kell valami, aminek neki lehet támaszkodni. Lehet hogy hülyeség….de ha az ember meghatározza a limitet, akkor szerintem kizárt, hogy hízzon. Nálam legalábbis ez…így…működött, és működik.

 És akkor mi van a szénhidráttal?

 Nem kezdek bele az Atkins diéta meg a ketogén módszer kidumálásába…a lényeg, hogy megmondta a sok okos ember, hogy a szénhidrát az okozója minden rossznak, ráadásul a gonoszabbik fajtája…aminek magas a glikémiás indexe. A finomított szénhidrát. A cukor, a liszt, a tészta, a krumpli, a rizs, a zab….meg nagyjából az összes gabonaféle. Hát, én ketóztam, nem is egyszer, még azt is mondhatom, hogy működött a dolog……de mivel óvatos duhaj vagyok, nyilván nem csak simán ketóztam, hanem mellette azért számoltam a kalóriákat, és időszakosan is étkeztem….így biztosra mentem…

De vajon mi lett volna, ha maradok annál, hogy nem számít SEMMI csak a szénhidrát? Hát, szerintem híztam volna, mint a huzat. Ugyanis nagyon szeretem a sajtot, a vajat, a virslit, mogyoróvajat, a tojást….márpedig ezekből tonnányi kalória lecsúszhatna…HA csak a szénhidrátmennyiséget kéne korlátozni és semmi mást. De sosem mertem kipróbálni.

 Azért nem, mert mindig nagy munka a fogyás, és az ember nem dobja oda az addigi eredményeit. Szóval ebben a tekintetben nem tudok kinyilatkozni érdemben semmit. De azt tudom, hogy a sok okos divatos, éppen aktuális trendi diéta esetében mindig ott az apróbetűs rész, hogy ja, de ebből nem lehet akármennyit enni, abból meg tilos bármennyi, ésatöbbi. Olyan ez, mint a diétás menü, amikor az ember rendel. Milyen jól hangzik, hogy rakott bolognai…300 kalória….csak éppen mire megkóstolod már elfogyott….mert hát csodák nincsenek, „mit gondótááá…..?”

 Szóval úgy könnyű működő szuper-duper diétákat nyomni, hogy közben azért ott van a korlátozás, amit ha nem tartasz be, akkor ne csodálkozz ha nem fogysz…nem írok neveket, mert befolyásos a világ, még akkor is ha kevesen olvasnak…De ide sorolnám még azt is, hogy valaki képtelen betartani az étkezési korlátozásokat, úgyhogy megműtteti magát. Gyomorgyűrű, sleeve vagy bypass….egyre megy. A kockázatos, drága, műtét utáni lábadozás alatt pedig megkapja az instrukciókat: ne egyen 1200 kalóriánál többet  

 * MI VAN? *

Könyörgöm, akkor minek volt a műtét? nem lett volna egyszerűbb csak simán operáció nélkül betartani a kalóriabevitel-korlátozást? De, egyszerűbb lett volna. A műtéttel viszont RÁKÉNYSZERÍTIK a delikvenst, szerintem ez az egyetlen lényeges különbség. Mert ebben az esetben ha nem tartja be, akkor baj van. Műtét nélkül ha nem tartja be…? Hát akkor nincs baj, csak hízik tovább, ennyi. De ésszerűségből, tisztán logikai alapon ezek a műtétek totál hiábavalók. Szerintem.

 Visszatérve a kalória-dilemmára: Elmélyedtem tehát a témában, és össze szedtem pár olyan dolgot, ami el tudja kenni a kalóriaszámolás feletti kérlelhetetlen determinizmust. Amit ha végig gondolunk, akkor természetes, hogy kérdések jönnek fel az emberben. Nézzük akkor sorban:

 

 

• ·        Minden anyagcsere máshogyan használ el egy kalóriát….emésztési idő, sebesség

 

Nyilván egyedi embereknek nemcsak az ujjlenyomatuk, a DNS-ük, hanem az anyagcseréjük is más és más. Akkor hogyan lehetne egységes kalóriákkal számolni?

• ·        nem mindegy, melyik napszakban, milyen aktivitás mellett/előtt/után fogyasztjuk el a kalóriát

Az anyagcserefolyamatok nem állandó sebességgel folynak. Alvás alatt lelassul, fokozott fizikai tevékenység alatt felgyorsul. Tehát nem lehet ugyanolyan hatása mondjuk egy 300 kalóriás ételnek egy kiadós anaerob edzés után, vagy lefekvés előtt este tizenegykor.

• ·        nem megbízhatóak a feltüntetett értékek (állítólag 8% a hiba)

Ezt nem kell különösebbe kifejteni, ugyebár ha nem nyers telt fogyasztunk, akkor mindig ott van a hit-tényező. Elhiszem-e vagy sem a gyártónak, hogy annyi az annyi. Mert egy paradicsom vagy egy uborka vagy egy csirkemell az, ami. De egy készítménybe nem látunk bele, hogyan csinálták és mi került bele. És nem feltétlenül kell rosszindulatúnak lenni, elég ha csak arra gondolunk, hogy az ember hibázik. Állítólag a mandula kalóriaértékét is elszámolták.

• ·        nemcsak az anyagcsere más mindenkinél, de a mikrobiom is

Ha már egyedi anyagcsere, DNS vagy ujjlenyomat, akkor egyedi mikrobiom is. Nagyon sok kutatás folyt arról, milyen hatása van az anyagcsere folyamatokra a testünkben tenyésző organizmusoknak. Bizarr, de volt olyan kísérlet is, amelyben egereket más egereknek az ürülékével etettek, ezáltal megváltozott a mikrobiomuk összetétele. Mind ismerünk olyan sovány embereket, akik mindig soványak maradnak, akármit ehetnek. Szóval állítólag ennek az egyik lehetséges oka pont hogy a mikrobiomban található, ami gondolom táplálkozás és életmód függvénye továbbá nyilván genetikai eredői is vannak.

• ·        csak a mennyiség számít a kalória-bevitelnél, a minőség nem (100 gr csoki vagy 1,5kg alma kalóriailag ugyanannyit ér, holott nyilván nem ugyanazt művel a testben.)

Ezt már többször kitárgyaltam itt a blogon, mert erősen hiszem hogy nem mindegy, hogy az a pl. 300 kalória úgy kerül be a testünkbe, hogy megeszünk egy snickers-t, vagy úgy, hogy megeszünk egy kiló dinnyét. Márpedig a kalóriaszámolás világában ezek között semmi különbség nincsen. Csak a bevitt mennyiség számít, semmi más. Viszont úgy gondolom ez pont olyan téma, hogy nagyon sok a változó tényező, és nincs olyan, ami csak önmagában, más tényezőktől függetlenül lenne meghatározó.

• ·        A test izom-zsír aránya befolyásolja a különböző anyagcsere folyamatokat és sebességet. Az izmok „aktív-módban” több kalóriával elbírnak…ha vannak.

Hát igen, amikor valaki nemes egyszerűséggel közli, hogyha egy nő 70 kilós, akkor túlsúlyos. Vagy egy férfi ha 100. A BMI adat ugyanilyen, nélkülözi a dialektikát. Önmagában egy szám, amit egy képlettel számolnak ki a magasságból, a súlyból és a korból. Na de mi a helyzet a test összetételével? Arnold Schwarzenegger is kövér volt fénykorában, amikor 120 kiló tiszta izom volt rajta? Ugye hogy nem. Pedig a BMI értéke szerint az volt. Mert az csak egy szám, ahogy a kalóriák is csak számok. Nem létezik, hogy ne lenne összefüggés. Nem érhet ugyanannyit egy kalória minden testben.

• ·        Az ételek szerkezeti is befolyásolhatják….az elfogyasztott kukoricánál a kukoricaszemekben lévő puha, emészthető rész az emészthetetlen cellulóz burokban marad, és így távozik belőlünk…

Amikor megszámoljuk a majonézes kukoricasalátában lévő kalóriákat, hogy „elszámoljuk” mint felhasznált értéket, akkor mi a helzet azokkal a kukoricaszemekkel, amiket nem rágtunk szét eléggé, és az emészthetetlen cellulóz-burok magába zárt, és úgy távozik belőlünk. Azt nyilván nem emésztjük meg, tehát jogtalanul lett beszámítva. Ugyanígy az egyéb ételek bonyolult összetevőit ha nézzük, egy csomó minden szerkezeti változás állhat be az elkészítés során,( vagy pont hogy nem áll be) ami befolyásolhatja azt a bizonyos számot. 2015-ben jött ki a hír, hogy a kókuszzsírral sütött rizs, ha hagyjuk kihűlni, és azután fogyasztjuk el, akkor FELE annyi kalória szívódik el, mert a hűlés során a benne lévő keményítő molekulaszerkezete a kókuszzsírral reagálva olyan formát vesz fel, amit az ember nem tud megemészteni. Nos, azért nem mindegy, hogy egy 40 dekás rizsköret 500 kalóriát ér, vagy 250-et.

Az emberi test egy csoda. Nagyon bonyolult folyamatok zajlanak benne, és bár az orvostudomány sok mindent tud, de még mindig nagyon sok olyan dolog van, amit csak találgatunk. Ha a szervezet ilyen okos, akkor miért nem tudja az emésztési folyamatokat az optimális szinten tartani, és a maradékot egyszerűen kiüríteni a testből….?  Ezt mondjuk sosem értettem. Szeretik mondani, hogyha túl keveset eszünk, akkor az anyagcsere lelassul, hogy a test tartalékoljon… És akkor miért nem gyorsul be, ha túl SOKAT eszünk? Csak egy irányba működik, mint a Geszti-féle inga? Kileng, aztán ott marad…? :D

Szóval megint sok kérdés van, mint általában mindig. Sok kérdés és konklúzió, ami nincs, maximum ennyi: kurvára oda kell figyelni, hogy élünk.

Túlsúly

 Egyszer már nekiestem ennek a dolognak, hogy írjak erről, de aztán kitöröltem...most újra nekifutok, hátha megmarad. Legalább már ülni tudok hosszabb ideig, nem csak fekve, 1 bizonyos pózban megy a létezés. Szóval mostanában megint cikkeztek arról, hogy a Sch Norbi kirohant a neten és kiakadt azon, hogy miért kommunikálják sokan azt, hogy a túlysúlyos ember jó és szép. Nagyjából. Nem linkelem ide a cikket, mert nem akarom itt a felületet elrontai.... de egy kis idézetet iderakok:

A nő 70 kg alatt nem jó nő????! A többit a kutyáknak??? Lájkoljátok, helyeseltek ezerrel. Taps! Van hozzáfűznivalóm. Szerinted Sophia Loren 70 volt? Palvin Barbi? Naomi Campbell? Brigitte Bardot? Karády Katalin is annyi volt, mint a profi box férfi középsúlya? Hát nem! Ezzel a szöveggel és képpel lehet a nőket, asszonyokat zsíros húsból álló, kilóban mérhető kielégítési biomasszává degradálni. (Megjegyzem, a képen egy kb. 160 centis, 60 kilós molett hölgy látható és tényleg csinos!). A poszt üzeni, hogy nem jó nő, aki 48-60 kg, odafigyel a kajára, edz. Nem él szénhidrát-inzulin hullámvasúton. Sőt! Ha netán 90 kilós, az még jobb, hiszen a nő fogalma 70-nél kezdődik, feljebb csak jobb! Mit érdekel a WHO és a BMI index?

Naszóval a téma tényleg jelen van, a mai cikk például arról beszélt, hogy  micsoda felháborodás övezte a Cosmopolitan címlap-sztoriját, ahol egy elég komoly túlsúllyal rendelkező jógaoktató csaj képe kapcsán szintén arról volt szó, hogy a kövér is lehet egészséges és szép.

Én magam is sokat agyaltam már ezen a témán, itt a blogon is. Alapvetően úgy gondolom, hogy két részre kellene osztani ezt a dolgot: egyrészt van amikor a túlsúlyból egészségügyi kockázat-emelkedés következik, és van amikor nem. Vegyük az első esetet:

Az eü. kockázat mit is jelent valójában: hogy a túlsúlyból eredően megnövekedik az előfordulási esélye a keringési problémáknak, a cukorbetegségnek, az aranyérnek, a sérvnek, és a többi. A kérdés csupán az, hogy a túlsúlyt mi okozza. Mert ha az egészségtelen étkezés, akkor ugye a rossz vér-értékek, a koleszterin, a vérzsír, továbbá a rostok és egyéb fontos elemek hiánya az, ami a kockázatot okozza. Ha a kevés mozgás miatt van a túlsúly, szintén ott van a megnövekedő testzsír-százalék, az ízületek indokolatlan terhelése, és így tovább. Tehát oda jutunk ki, hogy ha a helytelen életmódból adódik a túlsúlyosság, akkor nem biztos, hogy egyet tudok érteni azzal, hogy egészséges.

Tovább folytatva a gondolatmenetet, felmerül az emberben a kérdés, hogy létezhet-e akkor olyan, hogy valaki helyesen táplálkozik, helyesen étkezik, és mindezek mellett túlsúlyos? Mert ha igen, és a túlsúly nem produkál semmilyen eü tünetet...nos akkor jöhet a második verzió, amikor pusztán az esztétika, illetve a társadalom/saját magunk/környezetünk általi vélt vagy valós elvárásoknak való megfelelés az igazi probléma, és nem az egészségesség.

Azért ott érdemes elidőzni egy kicsit, hogy némi paradoxont én azért látok itt....mert ha valaki helyesen étkezik, helyes életmódot folytat (mozog), ÉS MÉGIS túlsúlyos, akkor annak lehet szervi, genetikai, talán mentális oka....és ha ezeken a területeken gond van, akkor ugye nem lehet egészséges. 

Van viszont egy mesgye, ami ezek között a kategóriák között kacskaringózik: amikor valaki eleget mozog, megadja a testének a szükséges táplálékot....rostokat, "nyomelemeket", vitaminokat, fehérjét, jó zsírokat, jó szénhidrátokat....és NINCSENEK eü gondjai...de VAN túlysúlya, mert mondjuk mindezeken túl a testének olyan táplálékot is ad, ami nem feltétlenül szükséges, viszont finom....és ez okozza a túlysúlyt. Na ilyenkor mivan?

Ilyenkor van az, hogy azért zavar minket a dolog, mert nem tetszünk magunknak, vagy a pártnerünknek, vagy beszólnak a kollégák, a barátok, vagy a főnök, esetleg problémás a megfelelő ruhadarabok beszerzése, éstöbbi. Ebben az esetben teljes mértékben adom, hogy lehet túlsúlyosan ÉS egészségesen élni, és ebben a helyzetben támogatom azt, hogy fogadjuk el magunkat, szarjunk azokra, akik beszólogatnak, és szeressük magunat meg az életet úgy, ahogy van.

Az másik kérdés, hogy önmagunk elfogadása ebben az esetben járhat kényelmetlenségekkel...mire gondolok? Hát arra, hogy nem mindegy, hogy 5 vagy 15 vagy 25 kiló túlsúllyal megyünk futni, vagy bringázni, vagy fel az emeletre, vagy kötjük be a cipőfűzőnket, vagy szexelünk. Más a nehézség és más az élmény, ez tagadhatatlan.

Abba most bele sem megyek, hogy Norbi szerint a 70 kilós nő az kövér....meg a 100 kilós férfi is kövér. De belemegyek. Nem az. Az a helyzet, hogy én az átlagnál magasabb vagyok, és a feleségem is magasabb. Én 185 centi vagyok, Ő 180. És elég bosszantó tud lenni, hogy a világ az alacsonyabb magasságú emberekre van optimalizálva. Például nálunk magasabbaknál rendszeresen okoz derék- és nyakproblémát, hogy meghajolva kell dolgozni a konyhában, a munkahelyen, meg általában mindenhol. Oké, ha annyi lovettám lenne, hogy saját házat terveztethetnék, nyilván gondom lenne erre....de nincs.  Szóval nem tudom a rubintréka hány centi magas, de hogy az én feleségem 70 kilósan nem kövér, az hétszentség. Ahogy én sem tartom magam 100 kilósan kövérnek. És persze nemcsak magasság van a világon, hanem testfelépítés is. Testzsírszázalék, izmok....Nem mindegy, hogy annak a mondjuk 70 kilónak mekkora része izom, és mekkora a zsír. Szóval szerintem ezt így nem lehet kijelenteni, mert nem korrekt, hanem szűk látókörű hozzáállás. 

Szóval a konklúzióm ebből megint az, hogy a dolgokat összefüggéseiben kell nézni, semmi sem fehér vagy fekete, és nem szabad egy bizonyos szögből nézni a dolgokat. Illetve persze lehet, de az sosem lesz objektív vélemény. 

Másik emberek

 

Zsenge ifjú koromban (ahogy Cyla írná, roppanós virsli koromban LOL) igencsak foglalkoztatott a keleti filozófia, azon belül is a kínai tanítások. Odáig vetemedtem, hogy kínai nyelven is elkezdtem tanulni....aztán persze minden megváltozott...de amire most gondolok, az az egyik könyvem volt, a Ji Csing, vagyis a változás könyve című. Nem mennék bele mélyebben a témába, a lényeg, hogy ez a filozófia azt tanítja, hogy a világ állandó változásban van. Persze hogy így van, nyilvánvaló tény...mindenki tudja.

De vajon mindenki át is gondolja, mit jelent ez? Az idő nem áll meg....a körhinta forog, a Föld kering....nincs állandóság. Én úgy gondolom, ez az emberekre is igaz, és a változás az nem csak fizikai vonalon van jelen, hanem az egyéniségünk, a jellemünk, a gondolkodásmódunk, az életfilozófiánk, a hozzáállásunk....mindenünk változik folyamatosan. Tudjuk-e kontrollálni,  hogy milyen irányba és mértékben? Aligha. Viszont bizonyára sokunkban meg van a szándék, hogy megtegye. Az erre való törekvés nyilvánvalóan pozitív dolog.

Optimális esetben -jó papként- igyekszünk holtig tanulni, de az élet mindig nagyon összetett, ezért nem gondolom, hogy a görbénk mindig csak felfelé ível, ahogy múlik az idő. A világunk nemcsak kétdimenziós, így nem lehet ezzel a hasonlattal élni. Inkább el kell fogadni -úgy gondolom- azt, hogy a változás akkor is része az életünknek, ha nem akarjuk se tudomásul venni, se irányítani, se kontrollálni....szóval időnként másik emberekké leszünk, vagy lehetünk....mint akik egykor voltunk.

És ez nem baj. Még akkor sem, ha mások ezt mondjuk negatívumként látják. Szóval azért, mert valamit 20 évvel ezelőtt, vagy akár 20 évesen máshogy gondoltunk, mint most, az nem jelenti azt, hogy jellemtelen, köpönyegforgató, és hazug emberek vagyunk. Csak változik minden körülöttünk, és így mi magunk is fejlődünk, változunk. Ettől még mi magunk vagyok azok....nem másik emberek.

Nincs igazán apropója ennek a gondolatnak, csak úgy eszembe jutott. Az életmód, a fogyás, az evés, az edzés, és minden, ami ezzel kapcsolatos, az is változhat és változik is. Az alapelvek, az irányok persze nyilván nem, de az idő relációjában előrefelé mozgó vonalak-áramlatok, azok eléggé eltávolodhatnak egymástól. Ez a meglátás sok mindenre adhat választ, legalábbis nálam így van.

Miért olyan nehéz?

 

Örök vitatéma: vajon a túlsúlyos ember akar-e lefogyni? Nekem meggyőződésem, hogy a túlsúlyosak többségét igenis zavarja a felesleg, és igen, le akarja dobni. De mint olyan sokszor, itt is nagyon fontos az, hogy tisztázzuk az alapfogalmakat. Mit is jelent, hogy valaki le akar fogyni? Ha találomra fogok egy túlsúlyos embert, és nekiszegezem a kérdést, hogy nem zavarja-e és hogy nem akar-e lefogyni, akkor nem valószínű hogy őszintén felelne. Még akkor sem, ha a kérdező nem vadidegen.

Mert a szándék önmagában nem elég. Mondhatni hát persze, ki ne akarna lefogyni, ki volna annyira tuskó, hogy jól érezné magát egy súlyfelesleget cipelve magán? Ugye? Naugye. Továbbgondolva, ha valaki túlsúlyos, akkor sanszos, hogy már nekifutott annak, hogy változtasson rajta, de nem sikerült (hiszen túlsúlyos). Innentől kezdve viszont jó eséllyel utasít el minden javaslatot ötletet segítséget, hiszen valahogy az emberek nem szeretik elismerni a saját kudarcukat. Ha ugyebár le akartam fogyni, de nem sikerült, akkor az kudarc. De nem fogom senkinek azt mondani, hogy kérem szépen, igen, zavar, és igen, le akarnék fogyni, dehát sajnos nem vagyok elég erős hozzá. 

Inkább azt mondják, hogy genetika, hogy pajzsmirigy, hogy speciális körélmények. Jellemzően olyan (ind)okok, amivel nem lehet vitatkozni. Amiket el KELLfogadni. Hiszen ezt mindenki saját maga tudja, mert saját maga éli az életét. Szóval téma lezárva, nincs miről beszélni. Vagy másik oldalról közelíti meg, és passzív agresszív módon azt mondja, hogy nem, nem zavar, én szeretem hogy ilyen vagyok. Ergo miközöd hozzá, TAKA!

Nem szívesen veszi senki, ha valaki odaáll, és azt mondja: rosszul csináltad, de én jobban tudom, hogy hogy kell. Más embernek nem lehet fogalma arról, hogy valakinek tényleg milyenek a körülményei. Depláne hogy nem tudhatja, az adott illetőt mi motiválja, mi indítja be. Mi kell neki ahhoz, hogy ő maga akarjon lefogyni.

Ez egy ingoványos terület, túl sok az érdek minden irányba. Plusz ott van még a

•  sokat emlegetett társadalmi nyomás, 

                Hiszen az egész világ a profitra épül fel, és folyamatosan a fogyasztásra ösztökélnek bennünket. Úgy folyunk át a Halloweentől a Mikulásba, majd a Karácsonyból a Szilveszterre, majd a Valentin naptól a Húsvétra, hogy ha a kereskedelmi láncokon múlna, akkor mindenki szénhidrát-mérgezésbe felfordulna az első néhány hét után. Ez az egész jelenség egy folyamatos tagadást generál, egy folyamatos harcot, amit megállás nélkül vívni kell, és lehetetlen, hogy az ember ne gyengüljön el soha egy pillanatra se.

• aztán ott van az evolúció

            Az anyagcseréről sokat tudnak a tudósok, de mégsem lehet pontosan tudni, kinek miért olyan az anyagcseréje, amilyen. Miért van az, hogy egy családban az egyik gyerek kövér, a másik sovány. Úgy, hogy ugyanazt a háztartást élik. A tudományosan hangzó állítások sokszor semmiféle tudományt nem tartalmaznak. Pl. egy felnőtt ember napi energiaszükséglete az 2000 kalória, mondják az okosok. E mögött SEMMILYEN tudományos tény nincs. Ezt a kilencvenes évek amerikai lakossági fogyasztási statisztika alapján döntötték el. Az igazság az, hogy sokan vannak, akik ennek a többszörösét megehetik, és sosem híznak el, szerintem mindenki ismer ilyen embereket.

• és ott van az emberi természet.

            Elemi ösztön a táplálkozás és a szaporodás. Az ösztöneink ellen menni nem könnyű. Ráadásul minden fontos eseményt, legyen az esküvő, temetés, ünnep vagy katasztrófa, mindent evéssel-ivással kezel az emberiség. Halotti tor, esküvői lakoma, ünnepi ebéd, szülinapi torta, még a kutyakexet is jutalom-falatnak hívjuk. Tehát belénk van kódolva, hogy jutalmazni, büntetni, ünnepelni, emlékezni, lazítani, szomorkodni....minden emócióhoz járulékosan kapcsolódik a fogyasztás. Ilyen a természetünk.

Csak néhány okot soroltam fel, ami így hirtelen eszembe jutott, de a lényeg, hogy szinte minden fontos dologgal szembe kell menni annak, aki csökkenteni akarja az evés-ivással a testébe vitt energiamennyiséget. És akkor persze mindezeken túl még mindig ott vannak a valós körülmények, legyen az pénz, munka, idő....által felállított fizikai korlátok, és a mentális állhatatosság feltétlen kellékei, a nyugalom, a stresszmentes, kiegyensúlyozott élet.

Ugyehogy mennyi mindennek kell klappolnia? Nem csoda ha ez a dolog ennyi embertársunkon kifog. A világ jelentős része túlsúllyal küszködik, amiből következik, hogy igen lényeges felvevőpiacról beszélünk. Sokféle érdek állhat ezen réteg "megfejése" mögött. Nyilván sokan költenek csodaszerekre, zsírégetőkre, ésígytovább, ugyanakkor az elhízás okozta cukorbetegség, magas vérnyomás, és egyéb kellemetlenségek generálnak egy szintén nagy számú embertömeget, akik megvásárolják azokat a gyógyszereket, amik enyhítek ezen betegségek tüneteit.

Gyakorlatilag végtelen hosszan lehetne sorolni mennyi minden állhat a lefogyásnak/helyes életmód elérésének az útjába. Nem könnyű belemászni mindebbe, és talán még annál is nehezebb elfogadni a saját sikertelenségünket. Pedig unalomig szajkózott dolog, hogy minden siker mögött ezer kudarc áll, és a sikeres embert az különbözteti meg a sikertelentől, hogy a sikeres megteszi azt, amit a sikertelen nem. A sikeres ember a kudarcot maga mögött hagyja, és tovább megy. A sikertelen elfogadja, megmagyarázza, felelősségre vonja, áthárítja, és kibújik alóla.

Helyzet

 Ez a "kovix" vírus nem nagyon segít senkinek, hogy a jobb formájába lendüljön. Szerintem. Sok ismerősöm, érthető okokból apatikusabb lett, vagy csak kevésbé motiváltabb, de mindenképpen kevésbé lelkesebb. És tök érthető. Egyrészt a sok korlátozással elveszik a kedvét az embernek attól, hogy utazgasson, szórakozzon, kimozduljon, másrészt ha esetleg eddig nem lett volna épp elég ok a konfliktusra, mostantól újabb dolog van, ami miatt egymásnak eshetnek az emberek.

Összeesküvés elméletek, disztópikus, sokszor egészen beteg fantáziák csapnak össze a tudománnyal. Értelem, intelligencia, és jogos félelem csap össze a butasággal, a hanyagsággal és a felelőtlenséggel. Gazdasági indokokkal takaróznak azok, akik jottányit sem akarnak engedni a jól megszokott, kényelmes világukból. Egy miliméterre sem hajlandóak a komfortzónájukból kimoccanni.

Pedig összefogással, értelmes, felelős gondolkodással sokkal jobb lenne. De hirtelen mindenki infektológus, immunológus, virológus, és gazdasági top-klass elemző lett. Közben ha fáj a fogam, fogorvoshoz megyek, ha a kocsim elromlik, szerelőhöz viszem....nem? Cipőt a cipőboltból! MIért nem lehet a valódi szakemberekre bízni a dolgot? Miért kell teret adni az ostoba politikusoknak...pontosabban dehogyis ostobák, nem azok....csak önzők, mint a többség.

Na mindegy, régi kínai bölcsesség, vagy svéd tengerész ima, vagy tuareg közmondás...hogy erőt kérek ahhoz, amit meg tudok változtatni, türelmet ahhoz, amit nem, és bölcsességet ahhoz, hogy ezt a kettőt felismerjem. Hát asszem nem kell kvantumfizikus diploma ahhoz, hogy felismerjem, hol a helyem LOL

Írok magamról, csak hogy legyen nyoma :) A 2020-as év bicikli szempontjából eddig a legtermékenyebb évem, 4325 km-t regisztráltam a műholdas követő app-pal, tehát ennyit biztos bicikliztem. Több mint 200 órát töltöttem a nyeregben, ami nézve azt, hogy full amatőr, ex-súlyos-elhízott, öreg faszi középkorú férfi vagyok, szerintem nem is rossz szám.

Újra kezdtem a gyúrást ami elképesztő felismerést hozott az életembe: A balesetem után nagyon rossz lett a jobb vállam. Sem nyújtózkodni, sem rajta feküdni, sem hátranyúlni valamiért nem tudtam erős fájdalom nélkül. És amikor pár hónap kihagyás után a fekpadra feküdtem, és elkezdtem volna fekvenyomni, a relatíve kis súly majdnem rám esett, olyan erős fájdalom nyilallt bele a jobb vállamba. És minden egyes súlyzós feladatnál detto. Elkeseredtem, hogy akkor ezt msot hogy fogom csinálni. És kis súlyokka nekiálltam, ha nem ment jobb karral az egész mozdulat, csináltam annyire, amennyire ment, amennyire még a fájdalom elviselhető volt. És most néhány hónap után, már sokkal nagyobb súlyokkal simán mennek a szériák, és nyújtózkodni is tudok, és hátranyúlni, és éjszaka ha jobb oldalamra fekszem, nem kell szenvedni, míg megtalálom azt az egy pozíciót, mikor nem fáj. Juhéj

Konklúzió: kell a gyúrás, kellenek az izmok. Le van szarva, hogy tömeg, akkor is kell. Nem érdekel momentán, hogy a mérleg többet mutat mint én azt szeretném....ugyanis ezért álltam le a súlyzós edzéssel....mert hogy tömegnövelés, én meg ugye tömegcsökkenésben utazok....tehát szétkardióztam magam, a súlyzós, anaerob edzéseket is aerob mozgással váltottam ki. De most már nem fogom abbahagyni, mert nagyon élvezem, hogy elmúlt a vállfájdalmam.

Személyes véleményem, hogy el kell(ene) mindenkinek engedni a külső és/vagy belső kényszerképzetekből táplálkozó hamis testképeket, és abba az irányba kell(ene) menni, ahol jó a közérzet, ahol egészség, fittség, elégedettség van. A többi nem számít. Amúgy is csak egyszer élünk, nem? De. Maximum kétszer.

Elengedni

 

Ahogy öregszem, egyre inkább érzem, mennyire rövid az élet, és milyen sokat is ér az idő. Ami van. Még. Nyilván ezzel mind így vagyunk, gondolom. Szóval ahogy az ember öregszik...de végül is lehet szebben is mondani: bölcsebb lesz, érettebb, letisztultabb...szóval úgy válik..illetve én úgy válok egyre inkább olyan emberré, aki akárkivel már nem áll le vitázni....aki akármire már nem kapja fel a fejét, aki akármire már nem ugrik. Aki nem ragaszkodik görcsösen valamihez, csak azért mert annyira akarta/akarja....vagy mert meg van győződve arról, hogy az jó. Aki nem ítélkezik könnyen, mert van mögötte egy s más. Aki látott már pár árnyalatot a feketéből is meg a fehérből is (micsoda átkötés lol)

Szóval van ez az elengedés dolog. Ebbe is azt hiszem bele kell érni. Az ember akar valamit/ vágyik valamire, és elkezdi tolni....de ugyebár van a józan ész, a logika, a körülmények.....tehát lesz egy pont vagy egy vonal, ami után már inkább elengedjük, mert nem vagyunk hülyék. Ugye. Mármint gondolom én.

Az életben annyi minden ilyen dolog előfordulhat, mondok egy példát: én szeretem az autókat. Valahol ugyebár szakirányú végzettségem is van, de inkább az a lényeg, hogy szeretem őket. Csak úgy. Eddigi életem során a mostani kocsink a negyven-valahanyadik, tehát jópár típust kipróbáltam már. Most ne rugaszkodjunk el, nyilván nem bugattikról meg ferrarikról van szó, hanem normál autókról. Node hogy ne szaporítsam a szót: mindig akartam egy honda Frv-t. Azért, mert a Fiat Multipla után (olyanunk is volt lol) a japók állítólag a multipla nyomában akartak olyan kocsit gyártani, ami hasonló a fiat 3+3 üléses elgondolásához, de az abban -szerintük- elkövetett hibákat kikorrigálják. ((Teszem hozzá ahogy az idő múlik, úgy halnak ki azok a "régi" konstrukciójú autók, amiket én annyira bírok. Az egyszerű szívó benzinmotoros autók. Ma már a nagy népesség manipuláló agymosás környezetvdelmi szabályok és a fejlődés miatt már csak vagy agyonbonyolított dieselek (de már lassan azok se) vagy szintén agyonbonyolított felturbózott kis szúnyogmotorok, vagy nehézkes és drága elektromos kocsik kaphatók, és szépen lassan kihalnak a hagyományos, egyszerű de nagyszerű konstrukciók))....szóval honda efervé....az élet úgy hozta, hogy nemrég másodszor is rámentünk egyre...és másodszor is rá kellett jönnöm, hogy nem kell. Tök jó kis kompakt verda....de szerintem max 170 centis emberekre van tervezve, és hiába a sok ülés, inkább kisgyerekes, alacsony családoknak ajánlanám. Naszóval elengedtem, már nem akarok többé. Ennyi.

Ez csak egy pici példa volt, ráadásul ki se fejtve rendesen, de a lényeget megmutatja. Nem kell mindenáron ragaszkodni valamihez, csak azért mert azt gondolom, hogy az a jó. A jó nagyon tág fogalom, és nemcsak a fogalmat lehet tágítani, hanem a hozzáállás spektrumát is. Hogy jön ez ide?

Annak idején, mikor beindítottam ezt a fogyás-dolgot, én nagyon kövérből lementem nagyon soványba. Betegesen soványba, ami egyáltalán nem volt jó. Aztán elkezdtem sportolni, gyúrni, kardiózni....bringázni, futni, teniszezni, elkezdtem indoor-eszközöket használni...berendeztem otthon kis gyúrótermet...és mellette fokozatosan elkezdtem újra normálisabban enni.  Voltak korszakaim...féltem mindentől. Nagyon soványan nem akartam anorexiás lenni. Aztán aggodalmaskodtam, hogy ne legyek ortorex....állandóan azt néztem, minek mennyi a mije...a nutriensek bűvkörében léteztem....aztán féltem attól, hogy exorex leszek....volt hogy napi 4-5 órát edztem....szünnap nélkül.

Szóval voltak stációk, amikhez nyilván tartoztak számok is, amik a súlyomat, vagy a tesrészeim körfogatait jellemezték. És valahogy mindig eljutottam oda, hogy bizonyos dolgokat az élet ezen területén is el kell elngedni. Mert senki sem akar koplalva élni. Vagy napi 4-5 órát tölteni az életéből valamilyen kardiógépen. Mert az nem normális. Nyilván a zabálás sem az. Ezért nem könnyű a helyes életmód útján járni. Mert egyszerre sokfelé kell gondolkodni, és meg kell találni az egyensúlyt.

És el kell engedni olyan dolgokat, hogy igen, az ember öregszik, és akárhogy küzd, szarból csak szarvárat lehet építeni. Ha valaki 60 évesen úgy akar kinézni, mintha 15 lenne, az előbb utóbb (inkább előbb) nevetségessé válik. Az életben mindenkinek és mindennek megvan a maga helye. Meg kell találni, és el kell fogadni. Persze nem kell, de úgy fogalmazok, hogy tanácsos.

És szarni arra, ki mit mond vagy gondol. Mindenki a saját életét éli, és nem valaki másét. Elengedni valamit nem könnyű. Felül kell emelkedni magunkon, kicsit hátralépni, és a nagy képet nézni. Az erdőt, nemcsak a fát. Mérlegelni kell magunk körül mindent, végig gondolni, honnan jöttünk, hová tartunk. Mik a céljaink, mit akarunk, és miért akarjuk azt.

Tulajdonképpen ez a blog is valahogy mindig erről szól. Az egyensúlyról, az antirexizmusról, és az akdályokról. Az útkeresésről, a félelmekről, a kudarcokról. És persze a sikerekről is. Naná.  

A szürke egymillió árnyalata

 

Persze kapásból a szürke ötven árnyalata jutott eszembe, mint cím, hozzáteszem nem olvastam a könyvet, és nem is áll szándékomban. Na mindegy, ez nem releváns. Viszont arra utalnék ezzel, hogy az életben nem minden fekete vagy fehér, jó vagy rossz, kövér vagy sovány, erős vagy gyenge, és így tovább. Az élet általában ennél sokkal bonyolultabb.

Mindig minden embernek megvan a maga élete, benne a maga körülményei, keresztjei, igényei, bolondériái. Ezért tartom fontosnak, hogy a helyes irányt mindenkinek magának kell megkeresni, és hát...tényleg kell keresni, mert az ölébe biztos hogy senkinek sem pottyan bele. Sajnos. Tényleg mindig visszakanyarodok ide, hogy hát tenni kell érte, mert az életünket senki sem élheti helyettünk.

Ezért hazudik, aki mozgás nélküli fittséget vagy éhezés nélküli fogyást ígér. És mégis....soha nem fogynak el azok a "termékek", appok, stb...mik ezekkel operálnak. Hamis ígéreteket tesznek, és az emberek elhiszik. Újra meg újra. Talán a kulcs maga az emberi természet. Hogy nem tudunk kibújni a bőrünkből, szeretjük elhinni azt, ami jól hangzik.

Szerintem az optimális helyzet két irányból közelíthető meg. Az egyik irány az egészség. Ha valakinek az egészségügyi körülményei határozzák meg a táplálkozási/mozgási szükségleteit, akkor nyilván az a meghatározó, és azután kell menni. Tehát ha cukorbeteg valaki, akkor számolnia kell a ch-t. Ha szívbeteg, májbeteg, stb....akkor az orvosi előírások mentén kell haladnia, ez nem is kérdés. 

Ha viszont valakinek az egészségügyi körülményei megengedőbbek, akkor bejön a képbe az abilitás, az esztétika és a pszihó. Az abilitás helyett írhattam volna fittséget, tunyaságot, állóképességet, erőt...de a lényeg, hogy az ember általában jobban érzi magát, ha fitt...ha képes mondjuk felszaladni egy lépcsőn, vagy lebiciklizni néhány kilométert anélkül hogy kiköpné a tüdejét....vagy arrébb tud rakni egy nehezebb valamit ha útban van. Van aki lusta, van aki elfoglalt, van aki igénytelen....van aki kedvetlen, depressziós, apatikus...van aki magányos vagy elkeseredett vagy reményvesztett. Van aki agilis, energikus, és van aki céltalan, bizonytalan. Jöhet a millió árnyalat...

Aztán az esztétika....hogy ki mit talál szépnek, az relatív. Minden korszakban más volt a szépségideál. Mindig van egy trend, amit az adott világ, ami körbevesz minket, diktál. És mindenki körül vannak emberek...család, barátok, munkatársak, akik felé valamilyen szinten mutatjuk magunkat. Nem mindegy, hogy milyen ez a környezet, hogy mit talál szépnek. Hogy mennyire tud/akar/képes az adott személy beolvadni ide, vagy éppen elütni innen. Megint csak minden élet, minden körülmény más és egyedi.

 Na és a lélek....mind közül talán a legbonyolultabb dolog. Mert ha mindezeken túl vagyunk, még mindig ott vannak azok a dolgok, amiket nem feltétlenül tudunk logikusan, vagy észérvekkel kontrollálni. Az érzelmek. Itt is nagyon befolyásolóak tudnak lenni a trendek. Eltolhatnak afelé is, hogy csak a csont-sovány alkat ami szép, eltolhatnak afelé is, hogy fogadd el a tested, ne törődj a BMI-vel....és tolódhat a dolog úgy is, ahogy a személyes életünk befolyásolja. Az életünk körülményei....az élethelyzet, a család, a világ körülöttünk. Ezek mind befolyással lehetnek a lelki motivációnkra, és megint jöhet a milliónyi árnyalat.

Azt hiszem, az mindenképpen jó, ha törekszünk arra, hogy legyen egy határozott elképzelésünk magunkról és a világról, ami körbevesz minket. Hogy ne pingpong-labdaként pattogjunk az épp aktuális trendek és vélt vagy valós elvárások között. És hogy ne madártollként keringjünk a levegőben, amit az áramlatok löknek hol erre, hol arra. Törekedni kell a tudatos és minél jobb életre, ez az én álláspontom.