Nyolcadik

Nyolcadik éve csinálom. Nyolc évvel ezelőtt ilyenkor kattant be az agyam, hogy elég volt, tényleg le akarok fogyni, utálom, hogy kövér vagyok. Nyolcadik éve része az életemnek az életmód....a tudatos, kontrollált étkezés és a valamilyen mozgás. Nyolcadik éve futom le a megfelelő köröket és próbálom kialakítani az élhető ÉS helyes életmódot. Nyolcadik éve próbálom egyensúlyban tartani a munkát a pihenéssel, a koplalást az evéssel, az edzéseket a pihenőnapokkal, a kardiót a súlyzókkal. Nyolcadik éve próbálok elkerülnie minden rexiát, és nyolcadik éve figyelem az egyes ételek, árucikkek összetevőt. Életem fontos és nélkülözhetetlen részévé vált, hogy mindig figyeljek magamra és arra hogy mit eszek, na meg persze mennyit.

Hazudnék, ha azt mondanám nem tölt el örömmel, hogy már nyolc év telt el, és sikerült nem visszahízni. Mert lefogyni is nagyon nehéz, de az igazi feketeleves utána jön: úgy maradni. Hogy a folyamat ne egy elkezdődő, majd valamikor véget érő aktivitás legyen, ami után visszatérünk a rosszhoz, hanem a számtalanszor elismételt, unalmas közhellyé degradált, milliószor elkoptatott kifejezés: életmódváltás. Hívhatnánk élet-szemléletváltásnak is...vagy akár életváltásnak, mert sok esetben tényleg a halál ellen választjuk vele az életet. Hatvanas emberek távoznak el a környezetemből....kövérek, nem mozgók, egészségtelen életet élők....akik dohányoztak, ittak, és kontrollálatlanul ettek, ráadásul kifejezetten egészségtelen ételeket. Megéri?

Egyszer egy ismerősöm gyakorlatilag lesajnált, amikor megkérdezte, mennyi kalóriát eszek egy nap. "Úristen, kétezer körül...??? Nem is tudom, akarnék-e így élni egyáltalán" - valami hasonlót mondott, ami megütött, és azóta kicsit máshogy gondolkodom a világról és az emberekről. Hát én akarnék, igen. Akarok élni. A kétezer kalóriás életet választom a kontrollálatlanul zabálós halál helyett....igen. Nem török pálcát senki felett, mindenki úgy éli az életét ahogy akarja. De akkor nincs helye a panaszkodásnak, a nyavalygásnak. Hajrá, élvezze az életet amíg lehet elhízva, az ő dolga. Ennyi.

Ez a nyolc év megváltoztatott bennem sok mindent. Máshogy gondolok az emberekre, és a problémáikra. Igyekszem nem ítélkezni, elvből....de véleményem azért van, és az elég lesújtó. Sokszor elég depresszív módon azt érzem, hogy szar hely a világ. Keresni kell benne az örömöt, a boldogságot, és egyre szűkebb körben találom csak. Persze lehet...sőt biztos, hogy a saját személyiségem is belejátszik, nyilván. De a kezdetekkor való nagy lelkesedésem, amikor ezt a blogot indítottam, ...az már azt hiszem nyomokban sincs meg. Valamikor kiakasztott, hogy nem találtam ehhez hasonlü blogokat a neten. Hasonlók indultak egyszer régen, aztán szépen elenyésztek a virtuális térben. Sztorik voltak, utóélet semmi. Nagy levegővételes kezdetek, elhatározások, naplószerű oldalak.....aztán utána a semmi. Menet közben már azt hiszem rájöttem az egyik lehetséges okra: az embereket nem érdekli az ilyen történet. Ami a vívódásokról, a szenvedésről, a harcról, a lelki átélésről szól. Az emberek a csillogó, könnyű utat hirdető, "okosságos" blogokat szeretik. A nagy szavakat, a 'so-fucking-deep" életigazságokat, és a populista, sokszor ijesztően demagóg megnyilvánulásokat. Azok a helyek, amik így működnek, nagyon sikeresek, és nagyon látogatottak. Az én blogomat rendkívül kis csoport olvassa, nagy részük személyes ismerősöm. Volt párszor ezalatt a nyolc év alatt, hogy bezártam, aztán újra nyitottam, aztán zárttá tettem, majd megint publikussá. Ezek a hullámzó dolgok azért voltak, mert mindig alakult bennem a kép, hogy mire is jó ez a blog, és kinek is szól ez a blog. És bár az eredeti szándék meghiúsult - nincs ember, akinek segíthettem volna lefogyni a blog, és a benne lévő információk segítéségével, vagy legalábbis én nem tudok róla - azért a blog maradt, két alapvető ok miatt: az egyik, hogy megfogadtam: az én blogom igenis megmarad, akármi legyen. Nem fog elenyészni, nem fog eltűnni a süllyesztőben. A másik, hogy az a kis csoport viszont, aki olvas, azok fontosak nekem, és nem akarok csalódást okozni nekik. Van egy harmadik is: én magam is használom a blogom. Ha recept kell, mert nem emlékszem, hogy csináltam....ha motiváció kell, mert elgyengültem....ha kíváncsi vagyok, 1,2,x évvel ezelőtt ezt és ezt hogyan éltem meg...akkor csak fellapozom, és már olvashatom is a saját gondolataimat, amik igenis sokszor segítenek át egy akadályon. Tudom, lehet, hogy hülyén hangzik, de így van.

Mindenesetre nagyon fura ha a képeket nézem egymás mellett..mintha két másik ember lenne rajtuk...pedig az összes én vagyok. Nem látok a jövőbe, nem tudom, pontosan hogyan lesz a tovább. De az életmódváltásom saját magamon kívül a családom javára is vált: feleségem velem tartott a fogyásban (persze neki nem volt annyira szüksége rá, mint nekem :) és az életmódváltásban is. És mára már a gyerekeim is ugyanúgy odafigyelnek, mit esznek meg, és mindenki sportol valamit. Az egyetlen kivétel J fiam, aki kórosan sovány, és nagyon nem könnyű rávenni, hogy legalább a saját otthonunkban kialakított "edzőterem"-ben gyúrjon kicsit. Őt még noszogatni kell, de amúgy mindenki látja, érti, és megérti mindazt a sok információt, amit az évek alatt összeszedtünk a témában. A legkisebbnek is, aki már 11 és fél.....neki is részletesen elmagyarázom azokat az anyagcsere-folyamatokat, amiket el tudok, és levezetem neki azokat az összefüggéseket, amik fontosak. Így már ő is tisztában van azzal, hogy mi az a glikémiás index, vagy miért kell elkerülni a finomított cukrokat például. Szóval összességében véve ez egy nagyon pozitív dolog, és látom, hogy igenis van értelme hajtani, csinálni, utánamenni, tervezni, kalkulálni, kimérni, számolni, dokumentálni, ésígytovább. Arról nem beszélve, hogy ez a fajta attitűd az élet más területein is bizony jól jöhet. Ok-okozat, előretervezés, kivitelezhetőségi vizsgálat, utóelemzés...ez mind hasznos lehet az életben, akár egy projekt, akár egy munka, vagy egy élethelyzet okozta probléma megoldása "legyen az asztalon". Nem baj, ha a gyerekek is megtanulják, hogy az élet hogy működik, hogy a tetteinknek következményei vannak, akár pozitív, akár negatív irányba megyünk. Nem baj ha megértik, hogy a kudarcainkból lehet tanulni, hogy a hibáinkból információkat nyerhetünk, hogy a szokásaink dokumentálásával trendeken tudunk változtatni, hogy ha akarjuk kontrollálhatjuk a körülöttünk, velünk, bennünk zajló eseményeket. Persze sosem 100%-ban, de amennyire lehetséges.

Hat éve már

Hat évvel ezelőtt ilyentájt léptem át a bűvös száz kilós határt, durván másfél éves, nagyjából lineáris fogyási folyamat során. A kiinduló súlyom 193 kiló volt, onnan indultam el, és bár egyáltalán nem tűztem ki pontos elérendő célt, mindössze azt akartam, hogy lefogyjak, kimondva-kimondatlanul azért nekem ez volt a nagy eredmény, hogy a súlyom végre kétszámjegyű legyen. Nagy öröm volt. Akkor kicsit elkapott a gépszíj, és ráéreztem a dolog ízére, tehát nem álltam le, nem dőltem hátra elégedetten, hogy hurrá, hanem mentem tovább.

Egészen addig feszítettem a húrt, amíg le nem mentem 75 kilóra. Ez nem tűnik annyira durvának, de ha hozzávesszük, hogy 185 centi magas vagyok, és levonjuk azt a 10-12 kilónyi bőrt, ami rajtam maradt a fogyás során, akkor már elég durva az eredmény. Nem bántam meg, hogy ennyire messzire mentem, két dolog miatt:

1. Érdekes élmény volt nagyon soványnak lenni. Sosem volt benne részem azelőtt. Új élmény volt, élveztem sok tekintetben. Fontos tapasztalat lett az életemben.

2. Azóta sok év telt el, rengeteget tanultam, láttam-hallottam-tapasztaltam, és ma már úgy gondolom, minden nagy fogyásnak van egy trendje, ami nagyjából egy hullámvonalszerűen a nagy súlyról lemegy valameddig, majd lassan visszakúszik egy szintre, és ott áll meg. Ez jó esetben még az ideális tartományban mozog, rosszabb esetben közelít a kiinduláshoz, még rosszabb esetben el is éri azt. Tehát ha valaki 150 kilóról lefogy 100-ra, és mindent megtesz azért, hogy megtartsa az elért súlyt, akkor nagyjából 120 körül fog stagnálni. Nem marad meg százon, ahogyan én sem maradtam meg a 75-ön (szerencsére) Szóval jó, hogy annyira lementem, mert így maradt mozgásterem a megfelelő súly bekalibrálására. Úgy is fogalmazhatok, hogy maradt helyem játszani kicsit a súlyommal.

Akkor még nem tudtam ennyire magabiztosan, hogy mekkora energia, mekkora erőfeszítés az eredmény megtartása, ma már tisztában vagyok azzal, hogy ez nagyobb feladat, mnt a fogyás. Persze akkor, amikor az ember a fogyással harcol, nyilván nem érdekli, illetve nem érzi közelinek a problémát, sőt, vállat vonva azt mondhatja, hogy a hídon ugyebár csak akkor tudunk átmenni, ha odaérünk....előbb tehát fogyjunk le, majd aztán agyalunk ezen.

Hat éve tartom a súlyomat a "kétszemjegyű tartományban". Megfogadtam magamnak, hogy soha nem leszek kövér megint. Elég volt, elég sokáig voltam az. Az élet egy nagy kerék, ami forog, és forgatja magával az embert is. A gondolatokat, a célokat, a haladási irányt, a hozzáállást....mindent.

Igazi fogyás sztori kevés van, ami nyilvánosan látható a neten....mit gondolok igazinak? Azt gondoom igazinak, ami nem külső kényszeren, hanem belső indíttatáson alapszik. Ami nem műtéti beavatkozásról, gyomorgyűrűről, bypass-ról, egyéb olyan dologról szól, amit mások csinálnak a testemmel azért, hogy változzak. Hanem ami olyan dolog, amit én csinálok magamért, hogy változzak. Régebben is sokat foglalkoztam azzal, hogy hova tűnnek el a lefogyott celebek, hogy miért nem lehet a fogyás utáni életükről is látni/hallani....

Az elhízás problémája jelen van az emberiség életében, és mindenképpen szükség lenne beszélni róla, tenni ellene, megosztani egymással a tapasztalatokat, a tippeket, a trükköket, segíteni egymásnak motiválódni, harcolni, és megoldani a felmerülő problémákat. Ez egy olyan valami, ami egyszerre jó az egyénnek, és egyszerre a társadalomnak is, meg az egész emberiség jövőképének is. A helyes életmód, az egészséges táplálkozás, a mozgásban gazdag, fitt életmód kiegyensúlyozott, boldog embereket eredményez, akik sokkal inkább képesek minden téren sikereket elérni, mint az elhízott, betegségekkel és frusztrációval harcoló társaik.

3 éve, hogy...

Három évvel ezelőtt ilyen tájt világosodtam meg, miszerint utálom hogy kövér vagyok, és végre tényleg tenni akarok ellene. Azóta enyhén szólva sokat boncolgattam a témát, és most úgy mondanám, hogy akkor jött el a belső motivációm ideje. Akkor értem el azt a pontot, ami sorsfordító volt.

A dokumentáció úgy teljes, hogy képet is hozok. A kép bal oldalán a fogyókúrám kezdetéhez legközelebb eső időpontban (2009 ősz)  készült kép van, a jobb oldalán pedig egy friss (kábé fél órával ezelőtti)

Azt hiszem nagyobb eredménynek gondolom a súly megtartását, mint a konkrét lefogyást. Maga a fogyós hadművelet másfél évet vett igénybe, ezalatt ledobtam magamról több mint 100 kilót. Ez őrült sok. Extrém sok. Azt hiszem mondhatom, hogy gyökeresen megváltozott az életem azóta. Folyamatos kontroll alatt tartom, hogy mit és mennyit eszem, és elkezdtem az aktív sportolást, még ha a magam kis itthoni szintjén is. Eleinte azt hiszem kicsit túlzásba vittem a fogyást is és kicsit később a sportot is....de most mit mondjak...a hízást is túlzásba vittem. Úgy látszik, én ilyen szélsőséges pali vagyok.

Most az a napi egy-két óra mozgás és a tudatos étrend kifejezetten megfelelőnek tűnik. Igaz, elég sok idő és energia emésztődik fel azáltal, hogy erre figyelek. Lehet, hogy néha elvakult vagy nem normális módon ragaszkodom ahhoz, amit elterveztem, vagy ahhoz, amit meg akarok csinálni. De gondoljunk bele: nem csoda, hogy tűzzel-vassal, foggal körömmel ragaszkodom ahhoz, amit sikerült elérnem...minden egyéb segítség nélkül. Még jó, hogy nem hagyom magam visszasüllyedni oda, ahonnan kivakarodtam. Ez talán azoknak, akik nem extrém súlytól szabadultak meg, mint én, nem annyira érthető, de én így érzem.

Olyan messzi távolinak tűnik a régi, kövér életem, mintha nem is az enyém lenne. Pedig az. Nem tudom, hogy alakul a jövőm, de azt egész bizonyosan tudom, hogy soha többé nem akarok újra elhízni. Így is elég kárt okoztam magamnak, jobb lett volna előbb kapcsolni. De nem hátrafelé nézek, hanem előre, mert az élet is előre megy, és nem hátra. És nincs több belőle, mint a konzoljátékokban. Épp ezért olyan nagy kincs, és éppen ezért nem mindegy, mi mozgat minket. Mindenkinek csak egy élete van....azt kell élnie. Megválaszthatja, hogyan teszi, mit helyez előre, mi a prioritás. Kinek-kinek más a fontos, más jelenti a jót és más a rosszat. De nem akarok túl mélyre menni. Egyszerűen csak le kell vonni a konklúziót :):) Abból baj nem lehet :)

A gyűrűk urai

Hangos bulvárcikk-be botlottam a neten....harsányan hirdeti, hogy Bangó Margit unokája 70 kilót fogyott. Részlet a cikkből:

Ismerősöktől csupa jót hallottam a gyűrűs gyomorszűkítő műtétről, ezért rászántam magam – meséli Tina. – Életem egyik legjobb döntése volt! De azért tettem is a megújult külsőmért, főleg azzal, hogy megváltoztattam az étrendemet. A műtét után hat hétig léböjtöt kellett tartanom, amitől jelentősen megindult a fogyás, persze eleinte a felesleges víz távozott a szervezetemből. Az első időszakban odafigyeltem arra, mit viszek be a szervezetembe, egy-két évig például még egy kocka csokit sem ettem meg. Levesek, natúr hús, saláták, levesek: ezekből áll a menüm a mai napig, a kenyér pedig csakis teljes kiőrlésű lehet. Ritkán már egy kis édességet is megengedek magamnak. 

Íme hát a cikkből a részlet. Tina, aki az általam nagyrabecsült roma énekesnő unokája, párja Emilio, akit egyébként szintén nagyon tehetséges előadónak tartok. Node most nem erről van szó. Mondjuk ki: a gyomorgyűrű egy sebészi beavatkozás, amely fizikailag akadályozza meg a gyomrot a tágulásban, így korlátozva ezzel a befogadóképességét. Később a "port"-on keresztül az orvos ennek a gyűrűnek a feszességén állíthat, engedélyezve a gyomornak ezzel nagyobb mozgásteret. Az emberi gyomor mint tudjuk, ötvenszeresére tud tágulni, így egészen extrém mennyiségű ételt magába tud fogadni. A fizikai korlátozással megakadályozzák, hogy a delikvens sokat egyen. Mert képtelen lesz rá. Két dolog miatt tartom negatívnak. 

1. Az egészséges életmódra való törekvés, a lefogyás, a súlytartás, a test rendbehozása, az mind az agyban dől el, ott kell megfogalmazódnia annak a szándéknak, ami végül a gyakorlati megvalósításon keresztül eredményes tud lenni. A szándék ha megvan, akkor nagyfokú felkészülés után jöhet a megvalósítás. De kierőszakolni, rákényszeríteni, becsapni a szervezetet nem jó, és nem olyan eredményt hoz, amilyet vár az ember. Ez az én véleményem.
2. Ez egy elég macerás és élethosszig tartó dolog, ami ráadásul kurva drága is

Nemcsak hiszem, hanem tudom, hogy az ember gyűrű nélkül is képes lefogyni, mégha extrém kövér is. Én extrém kövérnek számítottam az 55-ös BMI-vel, azt hiszem tehát, hogy van jogalapom kijelenteni ezt. Nem kell sem gyűrű, sem műtét, sem gyógyszer. " A műtét után hat hétig léböjtöt kellett tartanom, amitől jelentősen megindult a fogyás" - mondja Tina. Én azt mondom erre, hogy ha műtét nélkül tartott volna hat hét léböjtöt, ugyanúgy megindult volna a fogyás. " odafigyeltem arra, mit viszek be a szervezetembe" - folytatja. Ehhez sem kell sebészi beavatkozás, csak szándék. 

Emilio azt nyilatkozta, hogy az összes típusú diétát kipróbálta, de egyik sem vált be. Pff....én úgy gondolom, hogy mindegyik diéta működik...ha betartják. A probléma ott van, hogy a helyes fogalmazás inkább úgy hangzott volna, hogy mindegyik típusú diétát megkísérelte kipróbálni, de nem sikerült. Mert nem volt elég erős ahhoz, hogy betartsa. Ebben az esetben Emilio-nak sokkal inkább lett volna szüksége mondjuk személyiség-fejlesztésre, mint műtéti beavatkozásra.

A klasszikus csodabogyó-sztori is ilyen. Fogok egy tablettát, odaadom a fogyni vágyónak, és azt mondom, vegyél be ebből napi hármat, ne egyél édességet, kenyérfélét, krumplit, rizst, zsírt, cukrot, a többiből is max 1200 kalóriányit egy nap, és mozogj napi egy óra aerob mozgást. Amennyiben szót fogad a delikvens, megindul a fogyás. De nem a tablettától, hanem az egyéb instrukcióktól....éljen a Placebo....

Értem én, hogy kell a reklám, hogy a tehetősebb túlsúlyosak menjenek csak műtétre, hiszen a későbbi utógondozás, meg a felmerülő komplikációk is mind-mind bevételt jelentenek...mármint nem a pacienseknek, nekik csak további kiadásokat persze. Nem tudom felfogni ép ésszel, egy orvos hogyan javasolhat gyomorgyűrűt valakinek? Arról nem beszélve, mikor durva csúsztatással "életmentő"-ként aposztrofálják Emilio gyomorgyűrű műtétjét. Miért nem mondják el ezeknek az embereknek, hogy képesek egyedül, minden segédeszköz nélkül változtatni a súlyukon? Hiszen teljesen logikus, hogy van egyfajta életvezetési módjuk, ahogy élnek, és nyilván ez vezetett oda, hogy elhízzanak. Ha ezen változtat, akkor változni fog a testképe is. Ok-okozat. Ahogy képes valaki elhízni, ugyanúgy képes lefogyni is. Ha az orvos segíteni akar, segítsen azzal, hogy támogatja a delikvenst, hogy legyen erős, ad neki tippeket, és sok információt, megtanítja az ételek összetevőinek a megértésére, megismerteti vele a dietetika alapjait. Ha megérti a testében végbemenő folyamatokat, könnyebben tudja befolyásolni azokat. Én így gondolom.

Saját magam vagyok a két lábon járó példa, hogy nem kell gyűrű. És nem vagyok se isten, se guru, se szellemi óriás, se parafenomén. Egyszerű pali vagyok, átlagember. Aki ismeri a számokat, és rászánja a szükséges időt/pénzt/energiát, az meg tudja csinálni. És a "pénz" alatt nem a százezreket értem, mint a műtétnél, hanem azt a havi többletet, ami egy jobban kontrollált étrend kiadásainál jelentkezik.

Platón és a kaszinó, avagy már megint a kontroll...

Néhány (20 :-o) évvel ezelőtt, még bohó kamaszként naponta eljártam kaszinózni. Na nem játékszenvedély miatt, hanem zsebpénzkiegészítési célzattal. Az akkori Imperial Casino-nak volt egy olyan promóciója, hogy 10 márka volt a belépő, de 15 márka értékű játék-zsetont adtak érte, amit összejátszva egymással ki lehetett váltani kápére. Egyszerű volt a képlet, én a pirosra raktam, a haver meg a feketére. Valamelyikünk nyert, és kapott a 15márka értékű játékzseton helyett 30 márkányi frankó zsetont. Ezt már simán át lehetett a pénztárban váltani készpénzre. Nulla ritkán jött ki. Napi öt márka zsebpénz pedig nem volt rossz a kilencvenes évek elején egy 18 éves srácnak. Az egyik újság szemfüles riportere interjút is készített Schilling úrral, az Imperial vezetőjével, és nekiszegezte a kérdést, hogy ebben mi az üzlet. Nyílt titok volt ugyanis, hogy a pesti diákok komoly hányada jár le esténként a bónusz-zsetont kijátszani. Az illető úriember azt mondta, hogy tudja, és nem bánja. Az újságíró értetlenkedett, de Schillingnek igaza volt. Kábé mindenki, akit ismertem és ezt csinálta, bebukta a pénzt. Én is. Már összegyűlt háromszázvalamennyi márka, mikor a kisördög munkálni kezdett bennem. A jó öreg Stendhal-módszer csak nyerő lehet....nincs más, minthogy duplázni kell a tétet, ha nem nyertünk. A képlet egyszerű, tégy mindig a pirosra. Ha fekete, megduplázod. Bárhányszor lesz fekete, dupla annyit dobsz a pirosra, mint amennyit az előző körben elbuktál. Matematikailag amikor végre nyersz, pont annyival több pénzed lesz, mint amennyit elsőre feltettél. Márpedig olyan nincs, hogy örökké feketét gurítson a dealer. Egyszer csak lesz piros. Ezt a klasszikus szisztémát nem lehet kijátszani, mert általában a szabályos kaszinókban mindenhol van nemcsak minimum, hanem maximum tét is. Így még ha sok pénzed is van, akkor sem tudsz állandóan duplázni. Persze én is kidolgoztam a saját kis okosságomat, hogy megvártam a hatodik-hetedik kört, hogy egyforma színű legyen a szám, és akkor szálltam be, 5 márkás alacsony téttel, amit tudtam duplázni 4-5 körig simán.

Tök mindegy, az egyik este elszállt az összes pénzem. Hogy miért írtam le mindezt? Nos, azért, mert az élet ilyen. Ha van X jövedelmem, és X+Z kiadásom, és egy N összegű bankbetétem, akkor előbb utóbb N egyenlő lesz a nullával. Magyarán szólva elfogy a lé, és akkor végig kell gondolnom, hogyan tovább, hiszen X jövedelemből csak legfeljebb X mennyiségű költséget tudok fedezni. Világos. 

A fogyással is így van. Én döntöm el, mikor állok meg. Én döntöm el, duplázom-e a tétet addig, amíg van keretem a rulett asztalnál, vagy sarkon fordulok és odébb állok. Én döntöm el, megvárom-e míg kiürül a bankszámlám, vagy előbb elkezdek költséghatékonyabban élni. Ugyanígy én döntöm el, mikor állok le a fogyással. 

Amikor elkezdtem a diétámat, az volt az álmom, hogy 120-130 kilósra fogyjak. Ideálisnak tűnt csak ennyire kövérnek lenni. Aztán ahogy elértem ezt a súlyt, láttam, hogy sikerült, hogy a módszerem működik, és felismertem, hogy csak rajtam múlik, hogyan tovább. Megállok, vagy tovább megyek. Tovább mentem. Hiába értem el az "álomsúlyt", a BMI kalkulátor továbra is azt írta, hogy elhízott vagyok, és fogynom kell. Amikor húszévesen, 110 kilósan bementem egy farmerszaküzletbe, hogy gatyát vegyek magamnak, az eladó kiscsaj fitymálóan végigmért, majd közölte, hogy háát, kihozza a legnagyobb méretet, de kötve hiszi, hogy jó lesz....onnantól kezdve kizárólag extra méretű helyeken vásároltam magamnak. Persze ötszörös áron...nyilván. De legalább egyfelől volt a méretemben, másfelől nem fikázott ki az eladó. Bónuszként olyan figurákkal futhattam össze a boltokban, mint a Gregor Jóska (Isten nyugosztalja) például.

Szóval elértem a megcélzott súlyt, de amikor láttam a BMI értékemet, újabb célt tűztem ki. Jelesül azt, hogy olyan súlyom legyen, hogy a kalkulátor is mondja azt, hogy ideális. Hogy be tudjak sétálni egy teszkóba akár, és vehessek magamnak 5 euróért farmert...Úgyhogy folytattam tovább a fogyós diétát, és simán elértem egy idő után hogy a kalkulátor azt közölte, gratulálunk, önnek nincs szüksége fogyásra. Mit mondjak, katartikus élmény volt. Tényleg. Nem bántam meg, hogy nem álltam meg százhúsz kilónál.

Az egész a kontrollról szól már. És a kontrollt ugyanúgy kellett volna tartani 120-nál is, mint most, 80 körüli súlynál. Akkor meg már miért ne olyan súlyt választottam volna magamnak, ami ideális? Ezáltal azonban a legtöbb ismerősömnél, aki régóta ismert, hogyismondjam....kivertem a biztosítékot. Mert az oké lett volna, ha megállok 130 kilónál. De az már mekkora pofátlanság, hogy lementem 22-es béemmire...?? Hogy akkora nadrágot hordok, mint 17 évesen? Hogy a 16 éves aktív atléta fiammal vagyunk egy méretűek? Ez már így sok. Ez már túlment azon a határon, ami tolerálható.

Volt olyan ember, aki egész egyszerűen hátat fordított. Volt olyan is, aki nem fordított hátat, de időről időre belém szúr egy picit, ahol tud. Olyan is volt, aki szemtől szemben úgy tesz, mintha minden rendben volna, de a hátam mögött oszt. Olyan is van, aki csak csendben elmaradt.

Én úgy érzem, újjászülettem azzal, hogy lefogytam. Minden megváltozott. És jelenleg úgy érzem, nagy kár, hogy csak most voltam képes rá. Vannak olyan területei az életemnek, ahol össze sem lehet hasonlítani régit a mostanival. 

Platón jut eszembe, és a híres barlang hasonlata. Kezdem úgy látni a hasonló embereket, mint amilyen én is voltam, mint Platón barlangjának a lakóit. És legszívesebben kirángatnám őket a virágos rétre, hogy nézzétek! Ez az élet! Gyertek ki és éljétek meg ti is!

Jelek

Tudom, a téma meglehetősen sablonos. De nem baj. Annyi jel van, ami nincs is igazából. De ha az ember figyeli a jeleket....akkor csőstül jönnek. Zseniális az emberi elme, ahogy képes üzenetet fabrikálni a dolgokból. Nem feltétlenül baj ez, csak nagyon érdekes. Felllebbenti kicsit a fátylat erről a bonyolult, összetett, titokzatos és ismeretlen emberi agyról. Hiszen minden itt dől el, az agyban. A fogyás is, meg minden más. Mi más lenne, mint jel, amikor kövérként hiába figyeltem oda, mit eszek, egy jottányit sem fogytam le? Jel, hogy kár erőlködni, ilyen az alkatom. Genetika. Aha...meg az öreganyám vasporos hálóinge...Ja, hogy az nem elég, ha csokit meg kólát nem eszem? Ja, hogy az nem ér semmit, hogy visszább veszek az étkezéseimből, ha nyolcezer kalória helyett csak hétezerötszázat eszem meg? Jelek, persze..

Egész életünk nem más, mint a saját döntéseink következményeinek a viselése. Mese nincs, ez van. Nem azt mondom, hogy mindig minden körülmények között, mert persze ezt nem így gondolom, de nagyjából azért így van. Pontosabban én így látom.

Vannak azonban csalhatatlan jelek, amiknek egész konkrét üzenete van. Mint például ma az áruházban megláttam a régi szomszédainkat. A Té betűs család....apuka, anyuka és a tündéri kislány is T betűvel kezdődő keresztnevűek. Beni és Tory imádták egymást. Két évesen. Tündéri volt a két kiskölyök, ahogy nagy ívben tojva a nyelvi különbségekre eljátszottak egymással. Namost, majd' három évvel később, nógatnom kellett Benit, hogy menjen oda Toryhoz, de olyan kis szégyenlős volt. Anyukájának odaintettem és köszöntem neki, de úgy nézett rám vissza, hogy egy pillanatra arra gondoltam, talán összetévesztettem valaki mással. Gyorsan tovább oldalogtunk, de akkor Beni kérdezősködni kezdett, és mindenáron vissza akart menni. Mire odaértünk, Verbéna is ott volt. Néhány percnyi csevej után T. megkérdezte Verbénát, hogy van a férje. Namost ott álltam mellettük, és idiótán vigyorogtam...Verbéna mondta a csajnak, hogy dehát itt áll mellettem.
Hát olyat kiáltott fel T., hogy komolyan megijedtem. Teljesen kész volt, nem akarta elhinni, hogy én vagyok, azt hitte az öcsém lehetek, mert valamennyire hasonlít az arcom rám, de hogy én lennék magam, legalább 10 percig hüledezett, én meg zavaromban nem tudtam hova legyek...Rögtön kiderült, miért nem intett vissza...egyszerűen nem ismert meg.

Tudom, sokat fogytam, meg a szakáll is...de azért elég fura érzés szembetalálkozni, hogy konkrétan valaki a szemembe néz, és nem ismer meg :-o

Szóval azt hiszem ez olyan jel, amit tuti nem az agyunk kreál, fakultatív értelmezésre adva okot. Ez elég egyértelmű és ütős jel volt.

Sarokpont

A mai napon sarokponthoz értem. Amikor elkezdtem dokumentálni a fogyásomat, megállapodtam magammal, hogy a heti egy alkalom megfelelő lesz a mérésre, ennél ritkábban túl laza lenne, ennél sűrűbben meg túl sűrű. Ennek ellenére már fél éve is lehet, hogy minden nap megmérem a súlyom. Mondhatni, hogy a reggeli kis szokásos tisztálkodási és egyéb rituálém része lett az is, hogy a mérlegre állok, és az eredményt a kis excel táblázatba vésem, miközben a reggeli kávémat kortyolgatom. Sokan azt mondják, ez nem egészséges. Mármint a napi mérlegelés. Mégpedig azért nem, mert a szervezetben végbe menő biológiai folyamatok nagymértékben, és a táplálkozástól sokszor ha nem is függetlenül, de nem lineáris relációban hullámzanak. Ez alatt leginkábba szervezet kiválasztási folyamataira gondolok ill. a bioritmus adott szakaszainak megfelelő ingadozásokra.



Nos, én mindezek ismeretében mégis mindennap megmérem magam, de érdemi eredményként kizárólag a vasárnap reggelenkénti adatot tekintem, így a grafikonon is csak ezeket a mérési erdményeket jelzem. Szóval a sarokpont úgy jön be a képbe, hogy elértem a célként kitűzött 85 kilós határt. Egész pontosan 84,2 kg-ot dokumentálhattam a mai reggelen a nyilvántartásomba.

Ez a 185 centimhez ideálisnak mondható a maga 24,6-os BMI értékével. Pláne ha még azt is hozzá gondolom, hogy hozzávetőlegesen 8-10 kiló bőr lóg rajtam, ami ugyan növeli a súlyom, de nem zsír vagy izom, amiből fogyhatnék.



Szóval sarokpont. Eljutottam ide, cirka másfél év alatt. A harminckettes méretű farmernadrágig, amilyet a tizenhatéves futóbajnok atléta nagyfiam is hord. Nem tudtam az összes nadrágot előásni, de azért egypárat előszedtem ebbőla másfél évből. Íme:







Nem igazán tudom, most pontosan mi lesz majd. Mindig azt szoktam mondogatni, hogy a hídon csak akkor tudunk átmenni, ha odaértünk. Hát most viszont itt vagyok a hídnál, és át fogok menni rajta. Több elképzelésem is van a jövőt illetően, már ami a táplálkozást illeti, de az biztos, hogy kontrollmánia ide, orthorexia oda, a heti mérést biztos hogy sosem fogom abba hagyni. Jó lenne úgy élni, hogy nem számolgatom a kalóriákat, de van egy olyan gyanúm, hogy ezért dolgoznom kell elég sokat, hogy képes legyek ne foglalkozni ezekkel a számokkal. De hiszem, hogy sikerülni fog.



Ha már számok: 591 nap alatt 108,8 kilóval lettem kevesebb. 18 deka naponta. Nem kifjezetten turbódiéta volt ez, a számok alapján semmiképp sem.



A lényeg, hogy nagyon jó érzés megélni, leírni, átérezni, megtapasztalni, stb. ezt. Valami olyan megint, mint a kontroll-feeling. Magabiztossá és erőssé tesz a tudat, hogy képes vagyok befolyással lenni a testemben zajló folyamatokra.

Lefogytam

Fogyás, fogyókúra, diéta, nagy fogyás, óriási súlyvesztés....az elmúlt tizennégy hónapomról írok a blogban. Ez alatt az időszak alatt durván fele akkora lettem, mint voltam. Írok továbbá még arról is, hogy hogyan tervezem a továbbiakat. Leírom a tapasztalataimat, érzéseimet, gondolataimat. Hiszek benne, hogy ez jó :) Több mint kilencven kilót fogytam, talán hasznos lehet másoknak is az én történetem.