Alan-féle horgonyológia

Ha csak az üres semmiben megyünk előre, akkor is van ellenállás. Valamennyi. Ha vízben megyünk, akkor nagyobb. Ha az életben akarunk haladni, akkor meg még nagyobb. Mindig van, ami képes nemcsakhogy meggátolni a haladást, de vissza is húzni. Igen, a siker is, igen, a kudarc is. Egy társadalom összetett rendszer, és mi magunk is összetett rendszer vagyunk a társadalmon belül. Ezért aztán elég bonyolult lehet kielemezni és megérteni azt, ami körülöttünk, velünk, és bennünk történik.

Ezért kellenek a támpontok. A horgony, ami a hullámverés ellenére helyén tartja a bárkát. A biztos pont, amihez vissza tudunk kötni, mert mozdulatlan és rendíthetetlen. Persze a legbiztosabb az, ha mi magunk vagyunk a horgony. Ha mi magunk vagyunk az, ami elmozdíthatatlan. De szerintem ez nagyon nagy ritkaság. Inkább valószínű, hogy a szeretetünk, az elkötelelezettségünk, a kitartásunk, az erőnk....az valaki más számára lesz képes horgonnyá válni.

És ugyanígy nekünk is lehet horgonyunk olyasmi, ami nem bennünk van, hanem másban. A szerelmünkben, a gyerekünkben, a szüleinkben, a barátainkban. Az éleben sokszor jön jól, ha képesek vagyunk felemelni a fejünket, és körbenézni, hogy észrevegyük, mi az, ami kapaszkodóként szolgál, és mi az, ami csak visszanyom a mélybe. Tudni kell szelektálni, ami nem mindig egyszerű, sőt, szinte sosem egyszerű.

A helyes életmód fenntartása nem gyerekjáték. Kicsit valahol mindennap újra kell kezdeni az egész harcot, ami tény, hogy unalmassá tud válni. Tény, hogy fárasztó, kimerítő, kemény munka ez, elsősorban lelki, és agyi munka természetesen. Az ember van, hogy elvéti a helyes irányt, amikor a kötél után nyúlna, és csak levegőt markol. De ha minden nap "újrakezdi", akkor nincs nagy baj ilyenkor sem, csak tudni kell elengedni a rossz láncot, és átfogni a megfelelő horgony láncára/kötelére. Ennyi. Ez sem egyszerű, hiszen elengedni valamit, amiről eddig azt hittük, hogy biztos pont, az nehéz lehet, mert ha már egyszer utána nyúltunk a kötélnek, nyilván valamikor úgy gondoltuk, az a helyes, tehát ha elengedem, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy rossz döntést hoztam. És ha egyszer rossz döntést hozok, akkor hozhatok többször is rossz döntést, és ha sokszor hozok rossz döntést, akkor  sorozatosan mellényúlok, ami kudarchoz vezet, tehát elbuktam.

Ugye milyen könnyű egy hibából pillanatok alatt lehúzni magam? A gyerekeimnek is mindig azt mondom, hogy mindenki hibázik, olyan ember nincs, aki sosem. Ami igazán megkülönbözteti az embereket egymástól az az, hogy ki hogyan viszonyul a hibáihoz. Hogy tanul-e belőle, vagy hárít. Sok olyan ember van, aki ha hibázik, akkor vég nélkül tudja sorolni azokat a körülményeet, embereket, tárgyakat, eseményeket, stb....amik mind hibásak. egedül  ő a hibátlan tökéletes láncszem a folyamatban. 

Erőre van szükség, mégpedig folyamatos, megingathatatlan erőre, ami képes arra, hogy tovább vigyen. Bele kell kapaszkodni mindabba, ami pozitív, és el kell engedni mindazt, ami negatív. Erőt, energiát magunkévá tenni sok csatornán lehet, ahogy az elektromos energia is jöhet az atommagtól kezdve a napsütésen át a vízen keresztül a szélig sokfelől. Ha a fejünket felemeljük, és "széjjeltekintünk", akkor látni fogunk erőforrásokat, és horgonyokban végződő köteleket is.

...együtt megcsináljuk...?

Régóta érik bennem ez a poszt, de sokszor nincs elég idő, hogy nekiálljak kiírni magamból. Ez az egész lefogyás, életmódváltás téma addig nem fog veszíteni az aktualitásából, amíg a bolygó lakosságának a jelentős része túlsúlyos. Márpedig ez a helyzet. Talán az első és legfontosabb pont, hogy leszögezzük: a túlsúly nem jó. A túlsúly ártalmas. Ártalmas az egészségre, és ártalmas az önbecsülésre. Az egészséggel kapcsolatban egyértelmű a miért, az önbecsülés már kissé összetettebb dolog. A második fontos lépés, hogy tenni akarjunk ellene. Ha valaki ezen is túl van, akkor jön a harmadik szint: De hogyan?

Hogyan kezdjünk neki, hogyan álljunk hozzá? Hogyan legyünk képesek végigcsinálni? Hogyan változtassunk az életünkön, ami nyilvánvalóan azért alakult ki olyanra, amilyenre, mert ahogy élünk, úgy élünk. Unásig ismételt közhely, hogy milyen nehéz. Maga az átalakulási folyamat azért baromi nehéz, mert a legkomolyabb dolgot kell megváltoztatni az életünkben: önmagunkat.

Nyilván nem véletlen, hogy szerte a világon bevett módszer az életmódból adódó problémák megoldására a közösségi vonal. Az indulatkezelés, az alkoholizmus....a sok sikersztori mögött általában ott van egy mentor, egy "mérgestárs", egy "buddy", akit fel lehet hívni, ha szemezek a pohár itallal, vagy ha úgy érzem, hogy a "mérges pókok csipkedik az agyamat". Kell valaki, aki ott van, és megállít. Akihez lehet szólni, aki megérti, mert átélte, és tudja. Tudja, hogy egyedül nem megy.

Ideális esetben a társ az életben is társ, tehát ott van hogy úgy mondjam kéznél....férj, feleség, barát, testvér, szülő, egyéb rokon, stb. Nem ideális esetben segíthet egy közösség. Egy facebook-oldal, egy baráti kör, egy egyesület, vagy akár egy alapítvány. A lényeg, hogy valaki, akivel meg lehet beszélni a kérdéseket, amikor elérkezünk egy útkereszteződéshez. Valaki, aki járt már arra, és visszajött az útról, és tudja hova vezet.

Valamiért én hiszek ebben. Hogy ez így képes működni. Egyenlőre a hit marad csak...mert a bizonyosság ideje még nem jött el. Én szerencsés vagyok, mert szupportáló családom van, sőt, magammal sikerült rángatni mindenkit, és ma már nemcsak a feleségem és én, hanem az összes gyerekünk is sportol, és tudja, hogy mennyire fontos, mit, mikor és mennyit étkezünk. De tudom, hogy vannak olyanok, akik nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy segítő, támogató környezet vegye őket körbe. Mert a kollégák, vagy a haverok sokszor nem ilyenek. Az embereket sokszor vezeti sajnos irigység, káröröm, rosszindulat. 

Menthetetlenül hiszek abban, hogy a közösségi médiának igenis lehet jó szerepe, és nemcsak rossz. Hogy nem csak elidegeníti az embereket, megöli a kapcsolatokat, és zombivá változtatja a 10 éves gyerekeinket. Tény, hogy messziről nézve ez az egész még nagyon gyerekcipőben jár, és sokminden nem teljesen világos. Érteni kell hozzá, látni az összefüggéseket, venni a jeleket. Ez nekem nem mindig megy. Nem mindig látom meg, mi az ami képes megmozgatni másokat, mi az, ami azt a reakciót váltja ki az emberekből, amit szeretnék. Nem baj, a jó pap is, hátmég én...

A konklúzió az talán, hogy nem adom fel, és hogy a remény hal meg utoljára :) Továbbra is hiszek abban, hogy ez az irány jó, és közelebb visz egy egészségesebb, jobb világhoz. 

Szolipszizmus kontra mainstream, avagy nem könnyű egyszerre két irányba haladni

Önmagadnak lenni nem könnyű. Úgy értem, hogy nem másoknak megfelelni, nem másvalaki által felállított cél vagy eszme után menni, hanem önmagadba nézni, és mélyen a benned gyökeredző akarás után haladni. Azt írom, nem könnyű, mert mi is az élet? Nem valamiféle barlangban vagyunk egymagunkban, és nem létezik semmi más a saját egónkon kívül. Nem. Alapvetően az ember társas lény, aki igényli mások társaságát, és nem csak azt, hanem mások elismerését, támogatását, barátságát, tiszteletét, szeretetét, stb. Világos tehát, hogy nem mehetünk el a mások, mint fogalom mellett.

Igenis fontos az, hogy mit gondolnak körülöttünk az emberek rólunk. Fontos, hogy mennyire tetszik nekik az, amit csinálunk, képviselünk, akarunk. Motivál, mozgat, ösztönöz...ezerféleképpen megfogalmazhatom, de ugyanarról van szó végig: alapvető vágya az embernek, hogy megfeleljen a társadalmi kimondott és ki nem mondott követelményeknek. Hogy gond nélkül be tudjon illeszkedni abba a közegbe, ahol él. Hogy befogadják, elfogadják, megszeressék, vagy kedveljék, de legalább ne utálják. Ez egy olyan alapvető törekvés, ami sokmindenre képes. Nézzük csak meg a közösségi oldalakat, vagy a politikát. Sokminden szól erről. Azonban az egyediség, a különbözőség, a saját úton járás, az mind ellene megy ennek a nagy közös valaminek, amit társadalomnak hívunk, de írhatnám azt is, hogy mainstream-nek. Mert egy társadalmat a többség jellemez. Amit a több ember akar, az válik valóra. Akire többen szavaznak, az lesz a politikus vezető. Amit sokan szeretnek, az lesz a termék. Amin sokan röhögnek, az lesz a vicces. A piac határozza meg a dolgokat, a piac, aminek a többsége termeli a sok profitot, nem a kisebbség.

Egyszerre kellene tehát a mainstream-be tartozni, de közben úgy, hogy önmagunk legyünk. Egyediek, különlegesek, akik nem a másokra figyelnek, és nem a mások által megszabott keretekbe akarnak belapasszolni, hanem a saját értékrendjükre fókuszálnak, akiket nem tántorít el semmilyen marketing, vagy píár tevékenység.

Önmagunknak lenni. Kurva nehéz.

Saját célokat kitűzni, ami nekünk kell, nekünk jó, speciálisan nekünk kivitelezhető. Ehhez persze meg kell(ene) ismerni magunkat rendesen. Kitapintani a legmélyebb dolgokat. Mit akarok én? Mi mozgat? Miért akarom elérni azt a célt, amit kitűztem? Miért úgy akarom elérni? Hogyan sikerülhet? Hogyan bukhatok el? Mi az, amitől a legjobban félek? Miért félek attól? Hogy akarom legyőzni a félelmemet? Egyáltalán le tudom győzni? Hiszek magamban? Bízok magamban, az erőmben, a képességeimben? Az akaratomban? Ki vagyok én....? Mit akarok a célommal elérni? Hova tartok? 

A kérdések sose fogynak el. Egy viszont biztos: Önmagunk megismerése alapvető kell, hogy legyen. Csak ezen az akadályon átjutva tudjuk sikeresen menedzselni magunkat.

Kicsi rész vagyunk

Talán anarchizmus, hogy nem szerettem soha a tömeghez tartozni. Valahogy alapból taszít az, ha valamit sokan szeretnek/csinálnak/hirdetnek. Valahogy vonzódok a másfelé, szeretek mindig szembemenni. Lehet, hogy az elhízásomnak ehhez is köze van, nem tudom. Mindenesetre ambivalens érzés, mert közben meg az élet pont az áramlatokról szól. Pont a tömegekről, az egységes irányról. Ezt a blogot többek között azért hoztam létre, hogy másokon segítsenek a saját tapasztalataim, hogy mások hasznot lássanak mindabból, amit én átéltem, megéltem, éreztem, kikísérleteztem, teszteltem, ésatöbbi. De közben ha ennyire mainstream-ellenes vagyok, akkor hogy akarnék segíteni minél több emberen? Nem is lehet....Pedig túlsúllyal sokan küzdenek. Kevesen vannak - vagyunk - akik sikerrel fel tudják venni a harcot a kilók ellen, és sokan, akiknél csak a szándék - vagy csak valami, ami annak látszik - van meg.

Arra törekszem, hogy minél nagyobb legyen a mi kicsi részünk. Hogy minél több embert ki tudjak mozdítani abból helyzetből, ahonnan ideális esetben ő maga is kijönne, ha... De a világ baja ezer tonnával nyomja mindannyiunk vállát, és mindig van valami, ami fontosabb, ami előrébb való, ami prioritást élvez egy olyan szándékkal szemben, ami eredendően ugyan jó, de kivitelezés szempontjából az élet szinte minden területén nehézségekbe ütközik.

Sokszor érzem szélmalom harcnak, de azért olykor kapok visszajelzéseket, amik elmondhatatlanul jól esnek....amikor általam sosem ismert emberek fejezik ki megbecsülésüket, tiszteletüket nekem, ennek a blognak, ennek az egész akárminek, amit csinálok most már sokadik éve. Ezek a visszajelzések azt mutatják, hogy mégsem szélmalomharc, mégsem érdektelen az, amit csinálok, amit hirdetek, amit akarok elérni. Hogy igenis van értelme, mert ha csak egy embernek segítek vele, már nem volt hiába.

A számok ereje és a stratégia

Ez egy lelkizős-agyalgós-boncolgatós poszt lesz. Érdekes átalakuláson mentem át az elmúlt években, és most kivételesen nem a fogyásra gondolok...nem a fizikai változásra, hanem a lelkire. Ha meg kéne határoznom, melyik tulajdonságomat tartom a legrosszabbnak, azt hiszem a türelmetlenséget mondnám...és rögtön kijavítanám, hogy nem a legrosszabb, hanem az, ahol a legtöbb fejlődést mutattam és mutatok a régi önmagamhoz képest.

A türelem egy tengelyen mozog a kitartással, az állóképességgel, az állhatatossággal, és a makacssággal, az eltökéltséggel....és még hosszan sorolhatnám, hiszen a magyar nyelv csodálatosan gazdag. A lényeg, hogy a durván elhízott embereknek meglehet, hogy talán ebből van a legnagyobb hiányuk. Mert ebből kell, hogy nagyon sok legyen. A legfontosabb lépés mindig az első, de azt sokszor képesek vagyunk meglépni. De az utat végigjárni.....ahhoz sok lépés kell. Nagyon sok. És az egész folyamatban talán az a legridegebb, hogy türelmesnek kell lenni, még akkor is, amikor nincs igazság a földön.

Ilyenkor azt hiszem, joggal írhatom, hogy a számokhoz lehet menekülni....elmondom, miért. Az simán lehet, hogy egy adott rövid (értsd pár nap, vagy egy hét) intervallum alatt valamiért nem alakul az elvárásoknak megfelelően a folyamat. Ebben lehet sokminden. Olyan is, amire hatással vagyunk, olyan is, amire nem. Olyan is, amiről tehetünk, olyan is, amiről nem. Bioritmus, betegség, holdfázis...mittudomén. De ha a nagy számok törvényéhez menekülünk, és elfelejtjük a rövid távot....akkor kiegyenesedik a görbe. Mindig. Tapasztalatból mondom. 

Ezért kell minden életmódváltásnak stratégiai tervekkel rendelkezni. Hosszú távú, minden körülmények között, tág határokon belül, de kontrollált keretek között tartható menetrenddel. Akkor nincs az az Isten, hogy ne sikerüljön. De ehhez mindazok a tulajdonságok, amiket említettem odafent....kellenek. Az elszántság, a kitartás, a türelem, stb.

Az a baj, hogy aki megáll, és visszaszalad az útról, annak egyre és egyre nehezebb lesz újra elindulni, és még nehezebb újra elhinni azt, hogy sikerülni fog. Elméletben egyszerű a dolog. Olyan stratégia kell, ami kivitelezhető. Ilyet csak akkor tudunk felépíteni, ha ismerjük magunkat. A lelkünket....a jellemünket, az egyéniségünket, az életfilozófiánkat....a gyenge pontjainkat, a hibáinkat, és persze az étkezési, életvezetési szokásainkat. Az igényeinket és a szükségleteinket. A vágyainkat, a bűneinket, MINDENT. 

Ezért aztán azt hiszem minden fogyókúrás-diétás-életmódváltós projekt legelsősorban önismereti tréning. Önmagunkkal kell egyenesbe jönni. Önmagunkat kell megismerni, feltérképezni, kielemezni, dokumentálni, majd megtervezni, véghezvinni, és szabályozni. Kétféle ember létezik. Aki elhiszi, hogy képes rá, és aki nem. Mert a képesség szerintem mindenkiben benne van.

Etalon

Az ember élete mindig hullámzik. Nem tudom, érdemes-e azon agyalni, hogy ez most jó-e avagy sem. Így vagy úgy, minden ember életében történnek dolgok. Karrier, magánélet, boldogulás. Vállalkozás, gyerekek, építkezés. Egészség, betegség halál. vannak pontok, amikor meg kell hozni döntéseket. És hozunk rossz döntéseket is, nemcsak jókat.

Nyilvánvalóan hibátlan ember nincs, aki mindig, minden körülmények között csak jó döntést hoz. A különbség ott van, ki hogy reagál a rossz döntésekre, a hibákra. Tudom, régi és elkoptatott igazság ez, már-már közhely. Talán fontos lehet elfogadnunk, hogy az élet nem mindig produkálja azt, amit várunk tőle.  És hogy ennek a dolognak mi a köze az életmódváltásos témához?

Nos, a következőt gondolom: Amikor önmagunkkal kapcsolatban hozunk egy döntést, és a döntés értelmében odaállunk, és keményen dolgozunk, akkor a következő történik: lassan felismerjük, hogy összeomolhat minden dolog körülöttünk, de az, ami velünk magunkkal kapcsolatos, és ténylegesen a mi döntésünktől függ, semmi mástól...jelesül pontosan lehet ez annak az eldöntése, hogy mikor, mennyit és mit eszünk meg...az, mint egy lebetonozott vastuskó, mozdulatlanul ott lesz velünk, mellettünk. Rá tudunk támaszkodni, megpihenni. Megkapaszkodni benne, és megvárni, míg adott esetben a körülöttünk tomboló vihar széttép minden mást.

Ennek a felismerése, úgy gondolom egy újabb nagyon fontos kilométerkő (vagy mérföldkövet kéne írnom? :D) az élethosszig tartó életmódváltás dolgában. Az ezt megelőző ilyen alapkő a motivációs pont volt. Az is egy olyan valami, amit nem lehet megkerülni. Épp ma olvastam egy cikket egy amerikai (mi más...?) nőről, aki nyolcvanvalahány kilót fogyott, gyomorgyűrűvel, orvosi rábeszélésre...és most depreszsziós, mert nem azt kapta, amit várt. Talán nem lenne depressziós, ha nem kényszerre, mások által meghozott döntésekre alapozta volna a döntését, hanem a saját gondolataira. Ezért fontos, hogy elérkezzünk ahhoz a motivációs ponthoz. Magunktól. Mert az elménk csak úgy tudja legyőzni az épp soron következő ellenséget, ha felkészült.

Szóval a motivációs pont megléte utáni nagyon fontos lépcsőfoknak az önmagunk etalonként való látásának a képességét gondolom. Ha ezt meg tudjuk látni magunkban, innentől kezdve ez lehet a biztos pont, amihez képest nézzük az életünk egyéb dolgait. 

Meglehet, ezt is túlbonyolítom, nem tudom....de lejegyzem, végtére is a blog egy naplóféle...erre van kitalálva :)

Emóciók nyitott szemmel

Lehet, hogy férfiatlan dolog, de én érzelmes pali vagyok. Fontosak nekem az érzelmek. Fontos a család, a bizalom, a szeretet. És alapvetően nyitott ember vagyok, aki a másikhoz, ha idegen is, jóindulatúan közelít. Istenem hányszor ráfáztam erre...! De én én vagyok. Képes vagyok megszeretni egy tárgyat is. Gyengéd szálak fűznek néhány gitáromhoz....és sokszor az autóim iránt is képes vagyok emóciókat táplálni, nem említve a karperecet, amit feleségem huszonévvel ezelőtt vásárolt nekem a szentendrei korzón, és aminek pengeélesre koptak a szélei, és ha leveszem, belevág a csuklómba....éjjel-nappal hordom... Lehet ezt aposztrofálni sokféleképp, én ilyen vagyok.

Amikor meglátok egy kövér embert...egy nagyon kövér, elhízott.....súlyosan elhízott embert, akkor első körben olyan érzések jönnek, hogy együttérzés, sajnálat és segíteni akarás. Hazudnék, ha azt mondanám, amikor én is olyan voltam, és láttam hasonlót, vagy esetleg nálam is elhízottabb embert, nem éreztem valami megfoghatatlan kellemes elégtételt, hogy háhá, nemcsak én vagyok ilyen elcseszett, hanem más is, sőt. Ember vagyok, nekem is vannak hibáim. De ma már más a helyzet. Alapvetően a segíteniakarás jön elő bennem, hiszen ezt a blogot is ezért csinálom. Az viszont kifejezetten nem tetszik, amikor szalonkövér emberek undorkodva, gúnyolódva, elszörnyedve, és kiröhögve viszonyulnak azokhoz, akik náluk jobban el vannak hízva....ilyenkor mindig az egyik roma ismerősöm, a 'Csoki' szövege jut eszembe, mikor magyarázott valakiről, aki az ellensége volt: "jójó, én cigány vagyok...de ő oláhcigány!" Ez nem a Toldi-féle faragatlanság...ez más. Nem erő, nem forma és nem durva kéreg. Szűk látókörűség, és elvakultság. Más szempontok ignorálása.

Sokszor érzem azt, hogy értelmetlen fenntartani ezt a blogot, mert elmondtam/leírtam már mindent, amit tudok, amit gondolok és amit érzek. Csak ismételem magam állandóan, és csak az eddig unásig  mantrázott   okosságokat hajtogatom. Továbbá egy lefogyás sokkal tevékenyebb, izgalmasabb, érdekesebb, mint egy súly-megtartási folyamat, ami ugye jó esetben "életfogytig" tart :) De mivel megfogadtam anno, hogy nem fogom abbahagyni a blogolást, akkor sem, ha elértem a célom, és mivel azt látom, hogy elég sokan olvasnak, és van, akiknek tudok segíteni a bloggal, akik tudnak bármiféle hasznot, értékes információt felhasználni az itt leírt tapasztalataimból, ezért nem hagytam abba eddig, és eztán sem áll szándékomban. Ez is érzelem talán...makacsság...mert makacs is vagyok.

Visszakanyarodva: nem állítom, hogy ha az elhízott illető megszólal, és váltunk pár szót, akkor nem száll el sokszor a sajnálat belőlem. De ilyen esetekben is inkább dühös vagyok, hogy az emberek miért ellenségeik saját maguknak, illetve miért nem látják meg azt, amit én megláttam? Miért kell elromolnia valaminek, hogy észbe kapjanak...már jó esetben. De tudok olyat is, akinél az sem segít, ha elromlik valami. Ha az orvos azt mondja, baj van, akkor sem lép rá a megfelelő útra.

Az a jó, ha még azelőtt lépünk, amíg nincs baj. Egy jóbarátom mondta egy cukorprobléma kapcsán, hogy addig kell lépni, amíg van mivel. Nagyon találó. Minden csak megközelítés kérdése. A múltkor viccesen azt mondtam a legkisebb fiamnak, hogy képes vagyok megmondani a jövőt. elkerekedett szemmel nézett rám, majd azt mondtam neki, hogy most meg fogom simogatni a fejét, majd odanyúltam, és megsimogattam. Nevettünk. De nem hazudtam. A jelenben elkövetett tetteink határozzák meg a jövőnket. Nagyrészt. Legalábbis azt a részt biztosan, amiért felelősek vagyunk.

Pavarotti és az érzelmek

Régebben, fiatalabb koromban nem rajongtam az operáért. Sőt, igazából most sem...úgy értem, nem ismerem az operákat, nem vagyok otthon ebben a körben. Csak az alapműveltséghez tartozó, egyszerűbb darabokat, dallamokat ismerem....az olyan klasszikusokat, amik egyben populárisak is...Verdi, Mozart, Bizet....Azonban most, hogy negyvenes éveimet elkezdtem taposni...nos, ha most egy huszonnégyes hangerőre tekerve a kocsiban hallgatom az "El lucevan le stelle"-t a Tosca-ból, pl. Pavarotti mester előadásában, akkor....hogyismondjamcsak. Valahogy hirtelen aprónak tűnök. Én is, és a problémáim is. Nehéz megfogalmazni...de én valahogy úgy érzem, hogy meg kell érni az ilyen zenéhez....mert alapvetően a  mély érzelmekre hat, és a mély érzelmek az élettapasztalatokból jönnek. 

Kifejtem. Van az ember, éli az életét, vannak a gondok, a problémák. Amik lekötik. Lekötik a gondolatait, lefoglalják a szabad kapacitást...már ha van...ugye. Eltereli a figyelmet arról, ami nem problémás. Arról, ami jó, ami szép....ami fontos.  Mire gondolok? Igen....a kék égre, a fákra. Egy tökéletes pillanatra. Szeretetre. Szerettekre. Gyerekekre. Érzésekre. Olyan dolgokra, amikre nem hatnak a külső tényezők. Amiket nem befolyásol az anyagi világ érdekektől átszőtt hálója. És millió példa van arra, hogy ez az elterelés képes évekig, vagy akár évtizedekig....esetleg örökké működni. 

Sokszor azonban van egy "trigger", ami képes kioldani ezt a bekattanást. Ami képes a problémákból kizökkenteni minket, és arrafelé fordítani, ami igazán számít. Például az érzelmekre. Ilyen "trigger" lehet sokminden...pl. amikor egyszercsak rád mosolyog a gyereked....vagy amikor átölel a szerelmed.....vagy igen, mikor Pavarotti dalolja a levéláriát.

És hogy mi köze mindezeknek az életmódhoz? Hát, össze tudom kötni....ebben a blogban igen ritkán írok személyes dolgokról. mindig az életmód-fogyás-diéta tengely körül forgok. Másfelől viszont ez pont egy olyan tengely, aminek a forgása folyamatosan személyes dolgokba ütközik. Sőt....sokszor még a totál privát szférába is....És végtére is bármit össze lehet kapcsolni a helyes életmódra való törekvéssel. ha visszagondolok a klasszikus "ép testben ép lélek" szlogenre, akkor ugye világossá válik, hogy a helyes életmód fenntartása sokkal könnyebb, ha érzelmileg is stabil lábakon állunk. Ha tudjuk, mi a fontos...mi az igazán fontos.

Hogy mik azok az értékek, amik mindentől függetlenül, konstans módon értékesek, és amikbe olyan sokszor belekapaszkodhat az ember, ha úgy hozza az élet. 

A gyűrűk urai

Hangos bulvárcikk-be botlottam a neten....harsányan hirdeti, hogy Bangó Margit unokája 70 kilót fogyott. Részlet a cikkből:

Ismerősöktől csupa jót hallottam a gyűrűs gyomorszűkítő műtétről, ezért rászántam magam – meséli Tina. – Életem egyik legjobb döntése volt! De azért tettem is a megújult külsőmért, főleg azzal, hogy megváltoztattam az étrendemet. A műtét után hat hétig léböjtöt kellett tartanom, amitől jelentősen megindult a fogyás, persze eleinte a felesleges víz távozott a szervezetemből. Az első időszakban odafigyeltem arra, mit viszek be a szervezetembe, egy-két évig például még egy kocka csokit sem ettem meg. Levesek, natúr hús, saláták, levesek: ezekből áll a menüm a mai napig, a kenyér pedig csakis teljes kiőrlésű lehet. Ritkán már egy kis édességet is megengedek magamnak. 

Íme hát a cikkből a részlet. Tina, aki az általam nagyrabecsült roma énekesnő unokája, párja Emilio, akit egyébként szintén nagyon tehetséges előadónak tartok. Node most nem erről van szó. Mondjuk ki: a gyomorgyűrű egy sebészi beavatkozás, amely fizikailag akadályozza meg a gyomrot a tágulásban, így korlátozva ezzel a befogadóképességét. Később a "port"-on keresztül az orvos ennek a gyűrűnek a feszességén állíthat, engedélyezve a gyomornak ezzel nagyobb mozgásteret. Az emberi gyomor mint tudjuk, ötvenszeresére tud tágulni, így egészen extrém mennyiségű ételt magába tud fogadni. A fizikai korlátozással megakadályozzák, hogy a delikvens sokat egyen. Mert képtelen lesz rá. Két dolog miatt tartom negatívnak. 

1. Az egészséges életmódra való törekvés, a lefogyás, a súlytartás, a test rendbehozása, az mind az agyban dől el, ott kell megfogalmazódnia annak a szándéknak, ami végül a gyakorlati megvalósításon keresztül eredményes tud lenni. A szándék ha megvan, akkor nagyfokú felkészülés után jöhet a megvalósítás. De kierőszakolni, rákényszeríteni, becsapni a szervezetet nem jó, és nem olyan eredményt hoz, amilyet vár az ember. Ez az én véleményem.
2. Ez egy elég macerás és élethosszig tartó dolog, ami ráadásul kurva drága is

Nemcsak hiszem, hanem tudom, hogy az ember gyűrű nélkül is képes lefogyni, mégha extrém kövér is. Én extrém kövérnek számítottam az 55-ös BMI-vel, azt hiszem tehát, hogy van jogalapom kijelenteni ezt. Nem kell sem gyűrű, sem műtét, sem gyógyszer. " A műtét után hat hétig léböjtöt kellett tartanom, amitől jelentősen megindult a fogyás" - mondja Tina. Én azt mondom erre, hogy ha műtét nélkül tartott volna hat hét léböjtöt, ugyanúgy megindult volna a fogyás. " odafigyeltem arra, mit viszek be a szervezetembe" - folytatja. Ehhez sem kell sebészi beavatkozás, csak szándék. 

Emilio azt nyilatkozta, hogy az összes típusú diétát kipróbálta, de egyik sem vált be. Pff....én úgy gondolom, hogy mindegyik diéta működik...ha betartják. A probléma ott van, hogy a helyes fogalmazás inkább úgy hangzott volna, hogy mindegyik típusú diétát megkísérelte kipróbálni, de nem sikerült. Mert nem volt elég erős ahhoz, hogy betartsa. Ebben az esetben Emilio-nak sokkal inkább lett volna szüksége mondjuk személyiség-fejlesztésre, mint műtéti beavatkozásra.

A klasszikus csodabogyó-sztori is ilyen. Fogok egy tablettát, odaadom a fogyni vágyónak, és azt mondom, vegyél be ebből napi hármat, ne egyél édességet, kenyérfélét, krumplit, rizst, zsírt, cukrot, a többiből is max 1200 kalóriányit egy nap, és mozogj napi egy óra aerob mozgást. Amennyiben szót fogad a delikvens, megindul a fogyás. De nem a tablettától, hanem az egyéb instrukcióktól....éljen a Placebo....

Értem én, hogy kell a reklám, hogy a tehetősebb túlsúlyosak menjenek csak műtétre, hiszen a későbbi utógondozás, meg a felmerülő komplikációk is mind-mind bevételt jelentenek...mármint nem a pacienseknek, nekik csak további kiadásokat persze. Nem tudom felfogni ép ésszel, egy orvos hogyan javasolhat gyomorgyűrűt valakinek? Arról nem beszélve, mikor durva csúsztatással "életmentő"-ként aposztrofálják Emilio gyomorgyűrű műtétjét. Miért nem mondják el ezeknek az embereknek, hogy képesek egyedül, minden segédeszköz nélkül változtatni a súlyukon? Hiszen teljesen logikus, hogy van egyfajta életvezetési módjuk, ahogy élnek, és nyilván ez vezetett oda, hogy elhízzanak. Ha ezen változtat, akkor változni fog a testképe is. Ok-okozat. Ahogy képes valaki elhízni, ugyanúgy képes lefogyni is. Ha az orvos segíteni akar, segítsen azzal, hogy támogatja a delikvenst, hogy legyen erős, ad neki tippeket, és sok információt, megtanítja az ételek összetevőinek a megértésére, megismerteti vele a dietetika alapjait. Ha megérti a testében végbemenő folyamatokat, könnyebben tudja befolyásolni azokat. Én így gondolom.

Saját magam vagyok a két lábon járó példa, hogy nem kell gyűrű. És nem vagyok se isten, se guru, se szellemi óriás, se parafenomén. Egyszerű pali vagyok, átlagember. Aki ismeri a számokat, és rászánja a szükséges időt/pénzt/energiát, az meg tudja csinálni. És a "pénz" alatt nem a százezreket értem, mint a műtétnél, hanem azt a havi többletet, ami egy jobban kontrollált étrend kiadásainál jelentkezik.

Komplexitás és egy kis összhangzattan

Ma biciklizés közben azon járt az agyam, mennyire fontos ebben az egész helyes életmód-kérdésben a dolgok összefüggése. Valamiért biztosnak érzem azt, hogy a végletes dolgok nem működnek, csak az összhang. Úgy értem egy tökéletes szűkített szeptimhez is kell az a négy hang. Ha az a Cisz hiányzik onnan, akkor az már nem az az akkord, és az már nem úgy szól. A sorrend variálással lehet színesíteni a dolgot...G-B-Cis-E, vagy G-Cis-B-E....ezek mind kiadják az akkordot....de három hangot akárhogy variálok, nem fogja kiadni. Az egészséges életmód is több lábon áll. Ugyanúgy ott kell lennie a mozgásnak benne, az étrendnek, a mértéknek. 

Az étrend is összetett kell hogy legyen. Hiszek abban, hogy nem kell száműzni a cukrot sem, meg a  lisztet sem, meg a zsírt sem, egyszerűen csak figyelni kell(ene) arra, hogy a hangsúly ne ezen az ételeken legyen. A kenyér sem maga a pokol, csak ha lehet válasszuk a kínálatból a teljes kiőrlésűt. Vagy a rozsosat, zabosat, magosat, mittudomén. És persze nem kilószám kell enni.

Szóval akárcsak a zenében, az életben is össze kell hangolni az életünk "húrjait", hogy ne legyen hamis az akkord, és persze hogy elkerüljük a húrszakadást. Nem lehet elégszer elmondani, leírni, hogy ez milyen nehéz. Mennyi idő, energia, pénz, és nem utolsó sorban elszántság kell hozzá. És lecsupaszított, tiszta őszinteség. Elsősorban önmagunk felé. Persze más a nyilvánosság....én egy bizonyos szempontból szerencsés helyzetben vagyok ezügyben, ugyanis oly mértékben el voltam hízva, hogy megengedhetem magamnak az őszinteséget nyilvánosan is. Amikor valakinek egyre nagyobb túlsúlya van, eleinte még próbálja leplezni, úgy öltözködik, hogy ne látszódjon. Ápol és eltakar típusú cuccokban jár, raffinált megoldásokkal igyekszik elrejteni a felesleget magán. Aztán eljön az a pont, amikor már oly mértékben szánalmas a próbálkozás, hogy az ember feladja. Akkor már minden mindegy. Ez egy veszélyes terület, itt ugyanis valami olyasmi történik az emberrel, mintha mondjuk egy lejtőn lefelé csúszva elesne. Amíg nem esik el, még van remény, hogy felküzdi magát az emelkedőn, de ha elesik, bizony elkezd zuhanni lefelé megállíthatatlanul. Velem is ez történt, és miután túljutottam ezeken a pontokon, könnyen elértem abba a tartományba, amit mondjuk nevezzünk túloldalnak...mondjuk úgy, hogy ötvenes BMI-n túli oldalnak. 

Én erről a túloldalról jöttem vissza, ezért vagyok sokszor talán keresetlenül is őszinte, és ezért nem nagyon érdekel, hogy selyempapírba burkoljam a kemény igazságot.Tudom, hogy sokan, akik idetévednek, és bele olvasnak az írásaimba, elszörnyednek, mert nem azt látják, amit szeretnének. De vannak, akiktől egyszercsak érkezik egy email, amiben elmondják, hogy mennyit segített nekik a blogom. Erre nagyon büszke vagyok, és ez nemcsak nagyon fel tudja dobni a napom, de az egész blognak értelmet és létjogosultságot ad.

Dr. House és a matematika

Sok embertársammal együtt én is kedvelem Dr. House eseteit. Alapvetően több dolog miatt is, bár az mindig szomorúsággal tölt el, amikor belegondolok, hogy bizony a való életben a doki esetei rendre elhaláloznak, ugyanis ilyen pali csak a "mesében" van, ahelyett, hogy minden kórházban csücsülne egy hozzá (mármint a karakteréhez) fogható zseniális diagnoszta.

Van egy blog, amit szoktam olvasni, többé kevésbe rendszeresen, egy srác vezeti, aki fogy. Jól ír, bírom a stílusát, humoros, értelmes, kicsit ugyan geek, de az nem baj :) Egy nagy "hibája", hogy állandóan fut :) Amolyan futóblog az övé. Oké, nem hiba az...csak nem vág az én profilomba. Mert az világos, hogy ha valaki életmódot vált, akkor keres magának valamit, valakit, amibe/akibe bele tud kapaszkodni. vannak persze fogódzók önmagunkban is...de az ember keresi az összes lehetőséget. És ha valaki egyedülálló, és van olyan szabad mozgástere, hogy be tudja illeszteni a rendszeres mozgást az életébe, akkor ez egy kiváló kapaszkodó. Egy új közösség, akivel sok hasonló témát meg lehet osztani, akik segítenek, stb. részévé válik az életnek a mozgás, ami során a testet rendben lehet tartani.

Csakhogy. Vannak sokan, mint pl. én is, akik család, gyerekek, munka, problémahegyek közepette szembesülnek az életmódváltás nyűgével, és bizony nincs idő/energia/pénz a terembe járáshoz, vagy a rendszeres futáshoz. Az ijesztő viszont az, hogy a szingli pasi/csaj sem lesz mindig az. Jön majd a szerelem,a család, a gyerekek, a jelzálog, a satöbbi. És nem lesz idő, nem lesz pénz, nem lesz lehetőség a napi terembe járásra. És ha az étkezési szokások és a mozgási szokások együtt válnak be, akkor együtt is kell módosulniuk. Viszont az elég ritka, hogy egy aktív terembe járó valaki, miután megállapodik, és családot alapít, és nem jut annyi ideje a terembe járásra, az gyökeresen megváltoztatná az étkezési szokásait is. Általában sajnos a terembe járás ritkul, és elmarad, mellette viszont az addig kialakult étkezési szokások maradnak. Egy kis matekkal ki lehet következtetni az eredményt.


Visszakanyarodva a kövérekhez: ahogy az egyik hozzászólásban mondta valaki azon a futóblogon...talán...azok, akik (teszem hozzá általában nulla felesleggel magukon) harsogják az elhízottaknak, hogy tessék kérem futni....azok ha fognának 20-30-50 csomag kristálycukrot, és ducktape-pel felragasztóznák a hasukra, vajon mennyire tudnának futni...?? Az aki nem kövér, annak fogalma nincs, milyen érzés, mikor a hatalmas, zsírral teli pocak rángatja az embert minden lépésnél. Mintha ketté akarnál szakadni minden lépésnél. Na most csinálj így végig fél órát, hogy elkezdhess edzeni...

Mert az is közismert, bár keveset vagy nem eleget hangoztatott tény, hogy a szervezetünk a májban és az izmokban eltárolt tartalék szénhidrátot égeti el elsőre, ami általában 3-400 kalóriányi energia. Az kb. fél óra aktív futás során ég el. Ha ezen túl vagyunk, akkor jöhet szóba (megfelelő edzésmóddal persze), hogy az addig felhalmozódott zsírraktárt kezdje el égetni a szervezet. Csakhogy aki súlyosan el van hízva, az nem jut el idáig. Mert nemhogy fél óra, de tíz perc futás után már lóg a bele a szerencsétlennek.

Megint le kell írnom, hogy nem vagyok ellene semmilyen mozgásnak. Mozogni jó. De továbbra is úgy gondolom, hogy a nagyon kövér embereknek a mozgás, mint fogyóeszköz nem használható. Előbb le kell fogyni, előbb alkalmassá kell válni arra, hogy képesek legyünk értékelhető mozgást nyújtani. Amíg nem érünk be abba a tartományba, ahová ácsingózunk, addig csak vergődés meg szenvedés van.

És hogy jön ide Dr. House meg a matematika? Úgy, hogy a számok a barátaink...ha használjuk őket. Sok embert ismerek, aki hasra ütve "számolja ki" a kalóriákat, vagy sehogy sem számolja, mondván egy falat csokis keksz nem számít....vagy mondván, hogy csak megkóstoltam a tejberizst, elég puha lett-e. Ja, hogy 3-4-5 kanállal kóstolta...? A tömény cukros-tejes-rizses szénhidrátot....? Ami egy fogyózónak bizony ördögtől való...? Több száz kalória tűnik el így észrevétlenül az emberekben. Arról nem beszélve, hogy mennyi olyan kalória csúszik le, amit nem megeszünk, hanem megiszunk. A gyümölcslé egészséges, mint tudjuk....nem folytatom. A lényeg, hogy bizony az emberek hazudnak. Maguknak, elsősorban. Megengedőek, elnézőek magukkal szemben, és szemet hunynak.

Tudom, átéltem én is. Átéltem, hogy a közös családi fotókon a gyerekek mögé bújok, átéltem, hogy nem veszek tükröt a lakásba, hogy nincs mérlegünk, mert minek. Hogy figyelek arra, senki se fotózzon le. Hogy lepedőnyi ruhákba bújok, senki lásson meg a ruha mögött. Aztán jön egy egész alakos tükör a hálószobában, ami előtt ruhátlanul meglátom magam....és totál meghasonulás. Aki kövér, az tudja, miről beszélek.

Első kézből tudom, milyen átmenni egy ekkora átalakuláson úgy, hogy közben gyerekek, család, gondok...bőséggel. Nem könnyű. De a matek és az őszinteség sokat segít.

Alapfogalmak, avagy anyám örök

Időnként felhívom anyámat, mert igyekszem jó gyereke lenni. Nem könnyű. Nem megyek bele most a csúnya részletekbe, a blog apropója kapcsán viszont idekívánkozik, hogy feddőleg az orromra koppintott, hogy de most már ugye nem fogyok tovább...? Megint a régi nóta. Ismételten elmagyaráztam neki, hogy mennyi időmet és energiámat teszi ki, hogy összeállítsam a napi étrendemet, és hogy nem csak a kalóriára, hanem a fehérjére, a szénhidrátra, a zsírra, a rostra is figyelnem kell, továbbá mindezek egymáshoz viszonyított arányára, valamint mellette a mozgás folytonossága is kell, mindezt összehangolva az összes egyéb, nem mellékesen sokszorosan nem sokadrangú egyéb tennivalómmal....Továbbá rámutattam, hogy a szándékomról, miszerint nem óhajtok tovább fogyni, már ezerszer biztosítottam, de értse meg, hogy ez nem egy olyan dolog, amit az ember egy pillanat alatt megvalósít.

Újra és újra....ha volt egy életmódom, ami elvezetett oda, hogy majdnem kétszáz kilósra dagadtam, akkor nem fogyókúrára van szükségem, hanem gyökeres és állandó változásra. Aminek egy első szakasza a felesleg leadása, és a második szakasza, ami életem végéig kell hogy tartson, az az a szakasz, amit most kell kialakítanom, és nem lehet sem elkapkodni, sem elbagatelizálni.

Azt csak magamban tettem hozzá, hogy a minimum lenne, hogyha eddig egy paraszthajszál nem sok, annyit sem tett azért, hogy aggodalmát fejezze ki, mikor életveszélyesen kövér voltam, akkor ne most játssza el nekem az aggódó anyukát, aki fél, hogy nem eszik a gyerek rendesen...Pfff...agyrém. Hiába no, anya csak egy van....:-o

Amikor az étrendemet rakosgatom össze, és növelni kell a kalória-adagot, egyáltalán nem egyszerű a feladat. Persze annak, aki ebben a cipőben sosem topogott még, nem tudja. Tovább megyek: nem érti. Mert azt mondja...vazze most mit kell rinyálni? Megeszel egy csokit...ott van a plusz kalória. Az aki ezt mondja, nem tudja, nem érzi át, hogy amikor valaki éveken át tartó, és sikeres változtatáson van túl, az nem fogja ezt így elintézni. Mert megtanulja, hogy a kalória érték. Hogy ha van felesleges 3-400 kalóriám mondjuk egy nap, akkor azt értelmesen, hasznosan kell felhasználni, és nem úgy, hogy eszem két csokis kexet. Örülni, értékelni, megbecsülni kell a felszabadult helyet, és tartalmas ennivalóval kell kitölteni. Gyümölccsel mondjuk. Olyan gyümölccsel, ami eddig nem vagy csak korlátozva lehetett része az étrendnek. Banán, szőlő, körte...vagy egy sokmagvas zsömlével, megcsinálva szendvicsnek. Sorolhatnám tovább...

A lényeg, hogy itt nem arról van szó, amikor az ember agyal, hogy annyira gyökér és fantáziátlan, hogy nem jut eszébe megenni egy kanál zsírt, ha kell az a 400 plusz kalória...hanem hogy nem akarja bután felhasználni a lehetőséget.

Ez is egy olyan részlet, egy olyan apró, pici nüansz, amiről nemigen hallani/olvasni sehol. Pedig fontos. Azért fontos, mert a tartós változásnak, ahhoz hogy tartós legyen tényleg, kell egy ideológiai háttér, ami azon kívül hogy atombiztos, azon kívül elméletileg, struktúrálisan, és logikailag is fel van építve, és megingathatatlan. Úgy tudja csak biztosítani azt az erőt, ami kell. Azt az erőt, amiről lepattannak az olyan értetlen, és oktondi beszólások, amilyenek például a drága anyámtól érkeznek.

Még mindig support

Állati nagy szerencsém van a feleségemmel. Mindenféle szempontból, amik jelentős többségét most és itt nem fogok részletezni :) Ami viszont idepasszol, az a fogyás-diéta-életmódváltáshoz kapcsolódik. Amikor megszállt az ihlet, hogy elég volt a rettenetes túlsúlyból, akkor teljes mértékben nemcsak hogy mellém állt, de velem tartott Ő is, és bár Neki egyáltalán nem volt olyan nagyon sok túlsúlya, de ettől függetlenül leadott 30 kilót velem párhuzamban. Könnyebb volt így, hiszen nemcsak egy személyre kellett a külön Ceasar salit legyártanunk a normál ebéd mellé, hanem kettőre. Mindjárt más az optika... Ettek a gyerekek, és külön ettünk mi is. Valami, amit megint együtt, és teljes egyetértésben csináltunk végig.

Azt írom, hogy végig, mert tulajdonképpen a részéről véget is ért valamennyire a dolog, hiszen azt gondolom, a 21-es BMI érték önmagáért beszél. És csak valamennyire, hiszen megbeszéltük, hogy a legfontosabb üzenete ennek az egész harcnak a mérték megtartása, és Ő ma már korlátozás nélkül eszik, amit szeretne/megkíván...lettlégyen az pizza, fagyi, sajtkrémes-sonkás frissen sült ropogós zsömle vagy juharszirupos-pekándiós péksütemény :) Csak ésszerű keretek között...Szóval az Ő támogatása nélkül biztos hogy nem sikerülne nekem mindazt elérni, amit pedig de.

Support

Fontos dolog a támogatás. Akkor mindenképpen, ha nem önállóan élünk, hanem családban. Most mindegy, hogy saját családdal, vagy a saját családunkban...de a lényeg, hogy amennyiben ebben a társadalomban létezünk, vannak emberek, akik a környezetünkben előfordulnak. Családtagok, barátok, munkatársak....nem várhatunk mindenkitől támogatást, de arra biztos, hogy jó az adott helyzet, hogy kiderüljön, ki hogyan gondolkodik rólad.

Sok helyen olvasom, hogy hát nem tehetem meg a házigazdával, hogy visszautasítom a süteményét. Nem értek egyet. Ha a házigazda nekem jó barátom, akkor respektálni fogja a törekvésemet, és meg fogja érteni, ha nem fogadom el, amit jó szívvel kínál. Tapasztalat. Van jó példa és van rossz is. Amikor félúton jártam a fogyással, a saját szüleim gyakorlatilag személyes sértésnek vették, hogy nem zabálom magam halálra a házi koszttal, pedig pontosan tudták, hogy diétázom. Apám például rendesen lelkiismeret furdalást próbált kelteni bennem, mondván, hogy "dehát anyád csak miattad főzte ezt a kaját, legalább egy keveset egyél." Szerény véleményem szerint egyébként ez mondjuk pont éppen hogy nem a szülőkre kellene hogy jellemző legyen, és hiszek benne, hogy ez nincs is így, csak én vagyok a kakukktojás :) A jópélda, amikor a barátaink amióta tudják, hogy átírtuk az étkezési szokásainkat, már nem az addig megszokott sósmogyi-ropi-keksz, vagy házisütemény kombót rakják ki az asztalra, hanem cikkekre vágott almát, körtét, sárgadinnyét. Mert tudják, hogy mást nem eszünk meg. Az utóbbi példa számomra a támogató-előmozdító, az előbbi a gátoló-hátráltató támogatás.