Nehéz

Már megint valami, ami nehéz. Tele van az élet nehézséggel, hogy vinné el a fene.

Nehéz élni kövéren. Nehéz lefogyni. Nehéz nem visszahízni. És nehéz megtalálni az egyensúlyt. Az ember nagyon könnyen elmegy valamilyen irányba, letér valamerre az útról, ami ki van jelölve. 

Sötét felhő vetült a családra, egy kedves közeli rokon kapcsán. Rizikós lett az állapota, és műtét is lesz, ami szintén többféle kimenetelű lehet. Hozzáteszem, velem korabeli az illető, kisgyerekes anyuka....az igazságot nem lehet megkeresni, hiszen ha a néhány éves rákos kisgyerekekre gondolok, igazán nem tudom elképzelni, hol lakik az Úristen, és hogy hol lakik az igazság. Az ember hajlamos fejet hajtani az előtt, amit nem fog fel. Jó lenne, ha lenne ráció a történések mögött.

Az biztos, hogy egyikünk sem tudja, mikor kondul meg a harang, ami jelzi, hogy menni kell. És ha így van, hiába tekintünk előre, a jövőt nem láthatjuk. A múltat viszont ha akarjuk, ha nem, látjuk. Mit látjuk, zavaróan, bántóan böki ki az ember szemét. Azt hiszem, a legtöbb, amit az ember tehet, hogy igyekszik úgy élni, hogy amikor eljön a pillanat, ne legyen bántó a kép, ami szembeötlik. Ne érezzem azt, hogy ezt vagy azt máshogy kellett volna. Hogy nem mondtam eleget, hogy nem csináltam elégszer.....hogy nem gondoltam át igazán....hogy nem tettem meg. 

Persze okoskodni könnyű...de itt van mindjárt a diéta, meg a súly, meg az életmód. "Járok kelek a világban"....látok embereket, és igenis trendnek látom azt, hogy egyre több a sportos fiatal, de nemcsak a fiatalok. Tovább megyek: egyre több a ránézésre ortorex- anorex-exorexgyanús ember, ami kicsit arra enged következtetni, hogy sokan lehetnek, akik zacskós halként vergődnek a fogyasztó társadalom manipulatív erői között...

Mert ugyanolyan étkezési rendellenesség az is, ha valaki extrém kövér, meg az is, ha extrém sovány. Az egészséges életmód fontos és szükséges dolog, amivel foglalkozni kell. Sokat, de nem túl sokat. Mozogni kell. Eleget, de nem éjjel-nappal. Enni is kell. Se sokat, se keveset. Csak így Józsefattilásan....

A sötét felhőre visszakötve: ahogy a rossz apa a halál árnyékában rágja magát, hogy nem tett meg eleget a gyerekeiért...úgy az életmód kapcsán is bebillenek néha, hogy basszus, ki tudja mit hoz a jövő? Úgy kellene élni, hogy minél több jót merítsünk ebből az életnek nevezett valamiből. Ahogy a tanmese szól a szakadékba zuhanó emberről, aki még meg tud kapaszkodni egy ágban, de csúszik egyre lejjebb....és észrevesz egy tökéletes, gusztusos epret, amit épphogy elér a másik kezével. Van, aki letépi, és megeszi, és élvezi az ízét. Van aki kétségbeesve csak arra tud koncentrálni, hogy pár perc múlva meghal. Vajon mi a különbség...? Vajon kinek jobb?

Vegyük el az epret....vagy ki a faszt érdekel a hülye eper, amikor itt a vég? Mindig visszatérő, bosszantó, de érdekes kérdés. Nyilván kinek-kinek mást jelent a jó válasz. De hogy érdemes elgondolkodni rajta, az bizonyos.

Halmazok, döntések, és következmények...avagy a pogácsa, és ami mögötte van

Annak ellenére, hogy régen nem írtam, nem tolonganak új témák a fejemben. Vannak, hogy a dolgok fájdalmasan eseménytlelenül telnek el....mármint abból a szempontból, amiről ez a blog szól. Továbbra is vallom, amiket eddig írtam. Ezt a harcot nem lehet sunnyogva megvívni.

Tegnap túrós-sajtos pogácsát sütöttem, mert a család erre kért :) Hat tepsivel, egy kiló lisztből....az illata isteni volt, azt mondják, az íze is. Megfordult a fejemben, hogy megkóstolom, de inkább elhittem, hogy finom. A pogácsa ahhoz a fajta élvezethez tartozik nálam, aminek az evését nagyobb kunszt abbahagyni pár darab után, mint el sem kezdeni. Márpedig a pogácsa sunyi tud lenni. Eteti magát, egész nap rájár az ember...és egyfelől megvan az érzése, hogy nem evett semmit egész nap, (ami lehet, hogy igaz is), másfelől olyan furán-kellemetlenül bele tud estére ülni a hasba...harmadfelől pedig én -az egyik előző pogácsa-eksön alkalmával- kiszámoltam, mit kóstál kalóriailag egy szem belőle: Ütős. Hovatovább nagyon ütős. A magamfajta minden gond nélkül 5-6000 kalóriát be tud termelni egy nap belőle. Már persze ha finom. És az enyém nagyon finom ám :):)

Gondolom mindenkinek megvannak a maga kategóriái...úgy értem, vannak azok az ételek, amiknek igen magas kalóriatartalmuk van, és szeretjük őket. Ezek között is vannak olyanok, amiből bármennyit meg tudunk enni, és vannak olyanok, amikkel előbb-utóbb eltelik az ember. Konkrét példát mondva maradjunk a pogácsánál, mint a "betelhetetlen" halmaz eleme, és legyen egy hasonló ízvilágú ennivaló, a mogyoróvaj, amiből simán tudok annyit enni, hogy köszi, elég volt. Írtam én már erről a dologról, a fogyás kapcsán. Most más szelek fújnak, most a súly megtartása van a fókuszpontban. Ez azt jelenti, hogy adott esetben akár bele is férhet egy-egy féktelen nap, amikor az ember még akár pogácsát is ehet/ne/ amennyi beléfér...nem törődve azzal, hogy mennyi kalóriát épít be magába. De a mérleg elbillen....és sokat kell dolgozni azért, hogy visszabillentsük. 

Tehát egy kiadós vasárnapi bepogácsázás maga után vonhat egy egész heti szigorú diétát, ha ellensúlyozni akarom a kilengést. Ezzel szemben ha passzolom a féktelenkedést, akkor ehetem tovább a kényelmes(ebb) odafigyelős, de nem kökemény étrendemet. A döntés az enyém. 

Bárhogy is döntök azonban, egy biztos: hetente rá kell állni a mérlegre, ez nagyon fontos. Ha elmulasztom, akkor bizony előfordulhat, hogy csinálom az odafigyelős súlymegtartós étrendet, de egy-egy hétvégén, vagy ünnepnapon becsúszik egy pogácsás-tortás-pizzás-csokis-mogyorós-csipszes-hamburgeres-sült krumplis-nutellás, kinek-milyen elcsúszás....és a testsúly - nem nagyon, mondjuk fél kilóval-kilóval- megnő. Szépen csendben, sunyi módon. És ha nem mérem magam, az a heti fél kilócska, egy év alatt 25 kiló felesleggé dagadhat. Mindezt persze úgy, hogy a napok 90 százalékában odafigyelek arra, mit és mennyit eszem. És mégis.

Csoda, ha sokan ilyenkor elkedvetlenedünk, és megharagszunk a világra? Csoda, ha azt gondoljuk, hogy rúgja meg a ló, úgysem tudok sovány maradni hiába figyelek oda! Rosszak a génjeim, ez van, el kell fogadni, ez a karmám, stb stb stb....nem, úgy vélem nem csoda, hanem természetes emberi reakció.

Mindezt viszont alaposan végiggondolva nem is olyan nagy áldozat passzolni a pogit :)

Respect, avagy morális meg nem is

Kutatások tucatjai bizonyították, hogy létezik genetikai hajlam a hízásra. Mit is jelent ez? Azt, hogy két ember ugyanolyan étrend és ugyanolyan életmód mellett reagálhat különbözőképpen. Például az egyik elhízik, a másik nem. Ez megtörténik, és egyértelműen arra utal, hogy a két ember genetikai különbözősége az ok. És itt jön be az a következtetés, hogy helytelen a morális megítélés. Csak azért, mert valaki kövér, még nem feltétlenül biztos, hogy azért kövér, mert lusta disznó, és zabál mint az állat. Meglehet, hogy többet mozog, és jobban odafigyel az étkezésére, mint az a sovány, aki nagyjából lesza*ja, mit eszik, mennyit, és mikor. Egész egyszerűen azért, mert mások a génjeik.

A baj az, hogy sok olyan ember van, aki a génjeinek köszönhetően ehet akármit, nem hízik el, és ezt valamiféle erénynek tekinti, szemben a túlsúlyos embertársaival. És úgy gondolkodik, hogy ő megeszik egy csomó csokit, pizzát, junk food-ot, és mégse kövér, de akkor aki az, az már mennyit zabálhat...? És persze morálisan elássa az illetőt, akinek ettől rögtön önértékelési problémái lesznek, és mi máshoz fordulna vigaszért, mint az evéshez. 

Több okos kutató van azon a véleményen, hogy napjaink elhízás-betegségéért az tehető (részben) felelőssé, hogy a civilizált világ megváltoztatta az embereket. Az vadállatok körében nem jellemző az elhízás. Mert a testük úgy működik, hogy ha üres a gyomor, jelzik a hormonok az agynak, hogy hajrá, kialakul az éhségérzet. Gondoskodnak ennivalóról, majd mikor a gyomor megtelt, újabb hormonok jelzik az agy felé, hogy oké, jóllaktam, elég volt. És amíg a gyomor nem ürül ki újra, addig nem lép fel az éhségérzet. Csakhogy a mai embert lépten nyomon arcon csapja a

• sok reklám a tévében/rádióban/interneten/nyomtatott médiában/stb
• látvány, illat, ahogy mások esznek/isznak
• túlzott és célzott ingerek, amiknek pont ez a célja.

Kefalikus fázisként említik az étvágy kialakulásának a folyamatát, ami nyilván ezeknek az ingereknek a hatására indul meg. Azt is mondják, hogy a fejlett élelmiszeripar egyre ízletesebb, egyre finomabb ételeket hoz létre, amik túlságosan is azok, így az önjutalmazó mechanizmusunknak addikt szereplőjévé válhatnak. Magyarán szólva túl finom a junk kaja, és pusztán az íze miatt vágyakozunk rá, holott természetes módon csak akkor kellene evésre gondolnunk, ha üres a gyomrunk. 

Ez egy csúnya kettős spirál. A társadalmi nyomás egyszerre csábít az ingerekkel, a kereskedelmi reklámokkal és a már-már tökéletesen harmonikus ízvilággal rendelkező, szuperfinom ételkészítményeikkel az evésre, és az egyre növekvő árakkal, kamatokkal és gazdasági válsággal a minél több munkára. Márpedig aki sokat dolgozik, az a fizikai aktivitás terén egyre kevesebbet képes teljesíteni. Ez egyértelmű. Tehát többet eszünk, kevesebbet mozgunk, és akkor jön a tetejébe a hab a tortán: a stressz, ami szintén csak tovább ront a helyzeten, két dolog miatt.

1. Közvetve: a nyomás, a sok elvárás, a kapkodás és a konspiráció elfáraszt, és ha fáradtak vagyunk, akkor lazítunk. A lazítás sajnos az esetek túlnyomó többségében újabb fogyasztási hullámot jelent, azaz inkább jellemző, hogy lazításkén sörözünk egyet a haverokkal, nem pedig két órányit agresszívkodunk a squash-pályán
2. Közvetlenül: Egy svéd kutatócsoport azt kutatta ki, hogy a hasi típusú elhízás a kortikoszteroid túltermeléssel hozható összefüggésbe, ami extrém magas azokban az emberekben, akik érzékenyebben reagálnak a stresszre. A hasi zsírszövet sejtjeiben pedig sok olyan hormonreceptor van, ami erre reagál. És ezek a hormonok indítják el a zsírfelhalmozás folyamatát. 

Szóval már megint oda jutunk, hogy ez egy baromi összetett rendszer, és ami nagyon fontos: soha ne ítéljünk elsőre. Csak azért mert valaki túlsúlyos, még simán lehet, hogy nem zabál és tesped, hanem harcol a genetikai örökséggel. Azért azt is hagy tegyem hozzá, hogy ez nem feltétlenül kifogás egy túlsúlyos embernek arra, hogy elfogadja a túlsúlyt. Nem szabad elfogadni, meg kell tenni mindent annak érdekében, hogy normalizáljuk a testtömegindexünket. De jó lenne, ha mindenki tisztán látna ebben a dologban, és megadná a respect-et a másiknak. Mert könnyű ám a genetika hátszelében észt osztani és morálisan elásni a másik embert. MIndenkinek van egy útja, amin járnia kell, és mindenkinek megvannak a maga démonai, akikkel meg kell küzdenie. Így vagy úgy...

Mezítlábas kölykök avagy az öreg sárkány tényleg hátraveti-e a fejét....

Akinek van gyereke, az bizonyára ismeri azt a semmi máshoz nem hasonlítható látványt, amikor a gyerkőc önfeledten birtokba veszi a természetet. Amikor mezítláb rohan a homokban, vagy a friss füvön, vagy amikor belegázol a Balatonba, vagy akármilyen más élővízbe. A srácok arcán olyankor megfigyelhető az önfeledt, szabad, ősi öröm. Gondolom más szülő is igyekszik olykor megörökíteni ezeket a fantasztikus pillanatokat.

Hiszem, hogy mi felnőttek sokszor keressük ezt az érzést. Tovább megyek: akár tudatosan, akár tudat alatt, általában ennek az érzésnek a birtoklásvágya hajt bennünket. Kínát nem nagyon lehet megkerülni...már képletesen persze. Kína világhatalom, minden ötödik ember a bolygón kínai. Továbbá számtalan dolog van, amit ők találtak fel, vagy ki, és az egészséges életmód kapcsán is rendre előkerülnek a kínaiak. Ha már életmód, akkor étrend és ételek....mit esznek a kínaiak? Most abba ne menjünk bele, hogy milyen a kínai kaja, én inkább arról beszélek, hogy Kínában kevesebb túlsúlyos él, mint például Európában. Nyilván ez is összetett dolog, hiszen közrjátszik a szegénység, a speciális körülmények. De ha egy Európai nagyvároshoz hasonló kínai nagyvárost veszünk górcső alá, akkor is szignifikánsan kevesebb a kövér ember. Oké, sok fehérjét esznek, nyomatják a Thai Chi-t, tehát mozognak és foglalkoznak a testükkel.  Ugyanakkor számukra a kövér ember csupa pozitív dolgot jelent. A férfi minél kövérebb, annál gazdagabb, annál "nagyobb", mindenféle értelemben. A kínai nők szemében a nagy darab férfi az sokszor inkább pozitív, mint negatív. Hogy honnan veszem mindezt...? Nos, annak idején egy általam Piroskának elkeresztelt lánytól tanultam kínaiul....azért hívam Piroskának, mert Wang volt a neve, ami kínaiul vöröset jelent, és elég általános név. Vele sokat beszélgettünk erről. 

De hogy miért hozom ezt fel? Azért, mert szeretném megérteni az ember működését, szeretném felfogni, hogy egy fejlődő gazdaságban miért tövényszerű, hogy az emberek többsége túlsúlyos. Nyilván egy testes része a dolognak ráhúzható a jólétre, a fogyasztói társadalom elvárásaira, meg a manipulatív reklámokra, továbbá a lelki problémákra, valamint az orális fixációkra. Azon kívül a stresszre, az alkoholra, a cigire, továbbá Gyurcsány Ferencre és Orbán Viktorra is....egyértelműen...

De most komolyan: hány olyan embert ismerünk, aki túlsúlyos, és imádnivaló? Akit szeretnek, aki pozitív, és sikeres, és kedves? Aki segítőkész, őszinte, és aranyos? Én a magam részéről elég sokat. Mindannyian hallottuk már szerintem azokat a mondatokat, hogy a nevetés hízlal...és ha már Kína: mi a helyzet Buddhával....? A kövér az enyhe kifejezés, mégis a mosolygó Buddha szimbóluma hirdeti a jópéldát. A keleti vallásokban a megvilágosodott ember az, aki mentesül a további sok földi szenvedéstől. Szidhártha Buddha a tanítás szerint azért indult útnak, hogy meglelje a boldogságot. És az út végén meg is lelte, önmagában. Most akkor hogy áll össze a boldogság, az elégedettség, a nirvána.....a borzasztó túlsúllyal...?

Lehet, hogy ez csak számomra hordoz valami ellentmondást, és csak én nem látom emögött az evidens valóságot. Mindenesetre én úgy látom, hogy a "szeretet hizlal". A jó emberek általában kövérebbek, mint a rosszak. Máshogy fogalmazva, én nagyon sok jó embert ismerek, aki túlsúlyos, és imádnivaló személyiség. 

Abban a Thai Chi-ben, amit egykor én tanultam, az egyik figurának ez a neve: Az öreg sárkány hátraveti a fejét.....Maga a gyakorlat a szokásos lassú haladású, folyamatos mozgás, ám a végén egy -az egész gyakorlathoz képest- gyors, szinte hirtelen fordulattal kell magunk mögé nézni. Szeretem a metafórákat.....és óhatatlanul merült fel bennem, hogy vajon ez a gyakorlat jelképezhetné akár az optimális étrenddel kapcsolatos álláspontokat is. Van egy trend, van egy megcélzott állapot, ami felé haladunk, már aki foglalkozik ezzel a kérdéssel. És van egy út, ami elvezet oda. Sok cél van az életben, és vannak olyan célok, is, amikhez soha nem vezet ugyanaz az út. Talán ezért fontos, hogy néha "hátravessük a fejünket", és megnézzük, mi van mögöttünk.  

Crazy Heart, avagy Jeff Bridges és a karma

Ez a nem túl régi film sok tekintetben magával ragadott. Nemcsak mert szeretem a jó country muzsikát. vagy nemcsak mert Jeff Bridges kiváló színész. És nem azért, mert a film díjakat kapott....hanem azt hiszem azért, mert gondolatokat ébresztett bennem. A jó filmek olyanok, hogy miután az ember megnézi, még napokkal, hetekkel azután is eszünkbe jutnak. Ez a film is arról szólt úgy Istenigazából, amit sok más film is igyekszik kifejezni: hogy mi az, ami igazán fontos az életben.

Az ember hajlamos kergetni dolgokat. Tök mindegy, mi az...egy álom, egy cél, egy tárgy...egy eszme, tényleg mindegy...de a nagy kergetésben észre sem veszi, hogy elszalad amellett, ami igazán fontos lenne. Ez nem egy filozófikus posztnak indult, mert az elhízásról és a lefogyásról akartam írni. Méghozzá ezzel a felütéssel. És össze fogom hozni a két szálat mindjárt :) Sőt, talán össze is kuszálom...

Régebben vacilláltam azon, hogy a kövérségemnek van valamiféle karmikus léte. Hogy azt osztotta nekem a gép, hogy kövéren kell éljek, és az a dolgom a világban, hogy megtapasztaljam mindazon nehézségeket, amiket a nagyon kövér emberek megtapasztalnak. Írtam erről már ebben a blogban (is). Azonban mi van akkor, ha másféleképpen karmikus, ha valaki elhízott? Mert van egy pont...amikor a kövér ember megrázza magát, és felébred. És lefogy. Sajnos ez a pont van akinél sosem jön el...vagy amikor eljönne, már nem él, végül is tökmindegy akkor már...De mi történik, amikor valaki megérik a változásra? Mádhogy teszem fel a kérdést: minek kell történnie ahhoz, hogy valaki elérkezzen ehhez a ponthoz?

Azt hiszem erre nincs egyöntetű válasz. És talán ezért olyan nehéz okosnak lenni, és tanácsot adni. Talán ezért olyan nehéz megválaszolni a kérdést, hogy mi a titok? Hogy csináltad? Olyan sokan kérdezték, kérdezik ezt tőlem, és olyankor kicsit mindig zavarban vagyok, mert hát nem hétpecsétes titok az, hogy nem kell annyit enni, és akkor lefogy az ember. De én azt hiszem, a sok érdeklődés, bár nem direkte módon, de arra vonatkozik, hogy mi kellett ahhoz, hogy ez a sorsfordító pont bekövetkezett az én életemben? És hogy neki, a kérdezőnek mit kellene tennie, hogy fel tudjon ébredni? Sajnos erre nincs válaszom. Mert csak magában van meg mindenkiben a válasz erre. Azt gondolom.

Jeff Bridges a filmben nem a kövérség problémájával néz szembe. De ha elvonatkoztatok, akkor ez nem is érdekes. A film szépen vezeti rá a nézőt, hogy döbben rá lassan a főhős, hogy megy el az élet mellette. És egyszercsak eljön az a pont.

Ha van tanulság, max. annyi, hogy az életünk nem más, mint egy gyorsvonat, ami sosem fog visszajönni, csak előre robog. Nincs retúr....csak oda van. Szóval minél előbb felébredünk, annál több idő marad élvezni az utazást.

Karma és kétely

Életem elmúlt tizenöt évét át- meg átszőtték a kételyek. Kételyek önmagammal kapcsolatban. Pontosabbana külsőmmel kapcsolatban. Illetve még pontosabban azzal kapcsolatban, miért vagyok olyan, amilyen. Miért lettem kövér ember. Óhatatlan, hogy az ember másokhoz hasonlítsa önmagát. Valahol ez egy természetes viselkedésforma, a társadalom szabályaihoz tartozik. Mégis sokszor csak összezavar. Mert az ember irigykedve és értetlenül nézi az embertársait, akik ugyanannyit, ha nem sokkal többet esznek és válogatás nélkül, mindenféle kontroll nélkül táplálkoznak, és nincsen semmi gondjuk a súlyukkal/kinézetükkel. Ez nagyon destruktív irányba tudja eltolni az embert, és ha nem akarja a béka segge alá engedni az önértékelését, akkor marad a determináció elve....a karma-elmélet.

A karma, ami megmagyarázza azt, amit az ember józan paraszti logikával képtelen felfogni. Ami képes feloldozni a felelősség alól, hogy te magad tehetsz arról, ahogyan kinézel. Nagyon veszélyes, mert elszabadulhatnak a lovak. Elbújhat az ember a karma mögé, és egy vállrándítással elintézheti a felelősség kérdését.

Időbe telt nekem, míg megértettem, hogy soha sem szabad mást nézni, sohasem szabad összehasonlítani. Mindenki egy külön világ, egy külön, egyedi rendszer. És mi van, ha a karmánk pont hogy a harc valami ellen? Nagy dilemma, amikor az ember dereka meghúzódik: mit tegyek, pihentessem, vagy kimozgassam? Ez a karma kérdés is hasonló volt nekem....mit tegyek, elfogadjam, hogy így nézek ki, vagy tegyek ellene? Vajon az a karmám, hogy kövér vagyok, vagy az, hogy harcoljak a kövérség ellen?

Kifogás mindig van. Mindenre. Az ember kreatív tud lenni, ha meg kell magyarázni a saját viselkedését. Pillanatok alatt összedobunk egy elméletet, csak hogy igazoljuk önmagunkat. Én azt mondom azelmúlt évek tapasztalatai alapján, hogy a kétség az, ami igazán értékes dolog. Az mozgatja előre az embert. Kételkedni kell, kérdezni, menni előre. Én lélekben azt hiszem nem nőttem fel, és egy gyerek őszinte tudniakarásával kételkedek mindenben. Legfőképp persze saját magamban. És hiszek abban, hogy a kétely nem rossz, hanem jó, ami képes arra, hogy jobb legyen a nyomán az élet.