Elméletem a visszahízás dinamikájáról, avagy önanalízis így 11 évnyi távlatból

 Van egy elméletem. Mégpedig az, hogy azoknak a túlnyomó része, akik extrém túlsúlyról lefogytak, azok visszahíznak. Szinte kivétel nélkül mind. A kérdés csak annyi, hogy milyen mértékben és milyen gyorsan. Én sem vagyok kivétel a saját elméletem alól. 2011-re fogytam le a testsúlyom durván 60%-át, azaz több mint a felét. Viszont amint leálltam a fogyással, (mert ugye 193 kilóról 75-re lemenni elég extrém volt, és talán ma már röhejesnek vagy hihetetlennek tűnik, akkor az anorexiától félve hagytam abba a fogyást), és elkezdtem felpíteni egy új, egészségesebb életmódra épülő rendszert, elkezdtek visszajönni rám a kilók.

Persze eleinte az első néhány évben ez teljesen oké is volt, hiszen tényleg túl sovány voltam, és a sportokat is elkezdtem behozni az életembe. Futás, tenisz, bicikli, és a gyúrás, azaz a súlyzókkal való edzés bohóckodás. De kb 2015-2016 környékére azt vettem észre, hogy hiába a kontrollált étrend, hiába a nagyon sok mozgás, a testsúlyom masszívan megint 110 kiló körül van. Kicsit lejjebb megy a hétköznapok-hetek hónapok alatt, aztán egy -egy nyaralásnál, ünnepekenél visszajön, aztán megint le, fel, le fel...mint a sinus görbe, kábé...Azt azért látom, hogy nyilván a sportolás, a testépítés során az évek alatt némi izomtömeget is felhordtam a "bőröm" alá, ami egyrészt láthatatlan az ott maradt kinyúlt "bőrkabát" meg a zsírcellák miatt, másrészt a tömeget is, és a méretet is növeli. Ha egy body builder bajnokra ráterítenénk egy 40 kilós zsírszövet-bőr-szőr kabátot, senki sem látná az izmait, nyilván :)

Namost ha kudarcnak akarom megélni, akkor azt mondhatnám, hogy lám, visszahíztam, mégsem sikerült a lefogyás....de a valóság az, hogy még így is 70-80 kilóval könnyebb vagyok, mint régen, plusz összehasonlíthatatlanul jobb a kondícióm, hiszen gond nélkül letolok akár 80-100km-t is egyhuzamban a biciklin, vagy 26 kilóval csinálom a négyszer nyolcas áthúzás szériákat....amiket anno, mikor elkezdtem, 9 kilóval nyomtam....és hozzátehetem, hogy nemcsak az állóképességem és az erőm jó, hanem nincs semmi (lekopogtam), amiben gátolna a súlyfeleslegem. Értem ezalatt a cipőfűzőbekötéstől a seggtörlésen át a lépcsőrefelrohangászásig elég sokmindent, amit most nem fogok felsorolni.

Valószínűleg akkor lenne nagy baj, ha mondjuk nem 75 kilónál állok le, hanem mondjuk 120-nál....és akkor esetleg 150 vagy 160 kilóra híztam volna vissza, ami persze még mindig kevesebb mint 193, de ott már azért olyan jelentős túlsúly lenne, ami eü. kockázatot is jelent, és szinte biztos, hogy se erő, se fittség, se állóképesség nem lenne sehol. Nem beszélve a lépcsőrefelrohangálásról sem például.

Soha nem álltam le a mozgással, folyamatosan csinálok valamit, átlag napi egy óra kardió úgyis megvan, hogy beleszámolom azokat a napokat is, amikor nem csinálok semmit sem, mert nyaralok, vagy karácsony van, vagy húsvét, vagy anyáknapja, vagy gyereknap, vagy az Úr napja....lol....szóval az átlag napi 1 óra éves szinten megvan, sőt. Tavaly 6000 km bringázást rögzítettem a stravan, ami egyéni rekord volt. (mondjuk ez időjárás kérdése is, ez tény.) Az étrendem az év 80%-ában erősen korlátozott, nem eszem cukrot egyáltalán, finomított lisztet sem, péksüteményeket, édességeket sem. Feldolgozott, félkész cuccokat sem. Átlagosan 2000 kalória körül fogyasztok. A maradék 20%-ában az évnek kiélem magam, és a meggyes-mákos rétestől kezdve (imádom) a pizzáig akármit képes vagyok megenni. Igaz, ezalatt a 20% alatt vissza is jön mindaz, ami a 80% alatt lement ....ugye a sinus görbe

Annyi nézőpontja lehet ennek az egésznek. A múltkor családi összejövetelnél nevetve mondtam az immunológus lányomnak meg a mikrobiológus fiamnak, hogy ti tudósok igazán kitalálhatnátok valami olyan bogyót, hogy beveszem, és mondjuk onnantól kezdve 2 órán keresztül bármit megeszek, abból semmi sem szívódik fel, és akkor tök egyszerű lenne lefogyni. Hát mindketten az orrom alá dugták a laptopot, hogy akkor nézzem meg ezt a folyamatábrát, kábé ez mutatja az anyagcserefolyamatokat a testünkben...legalábbis amit tudunk....de millió olyan további dolog van, ami mindenkinél más és más...

...úgyhogy értsem meg, ilyen bogyó nem lesz egyhamar, mert annyira komplex az egész folyamat. És akkor itt tehetem hozzá a genetikát is, mert nyilván a testalkat is része a DNS-ünknek, és nyilván  csak extrém módszerekkel mehetünk olyasmi ellen, ami az életünkbe bele van táplálva...

Szóval talán itt lehetne beszélni/gondolkodni az elfogadásról, a pozitív önképről, a mentális felkészültségről, az életfilozófiáról....ilyen kis csekélységekről. Bár....az utóbbi években rendszeresen húzom fel magam láthatóan egészségtelen mértékben elhízott kategóriájú emberek harsány önelfogadásán. Valahogy én sokszor látom azt, hogy ezek az emberek nem elfogadják a testüket, hanemcsak vastagon leszarják az egész témát, talán kényelemből, talán lustaságból, talán arroganciából, talán valami téveszme által vezérelve....nem tudom.  

Konklúzó szokásosan nem nagyon van, csak mindig amennyit akarok csinálni magamnak :) Úgyhogy végülis fakultatív.

2022 évkezdés, kis bosszankodással és némi technikai tanáccsal fűszerezve

 
Eljött a 2022 is, áthömpölyögtünk belé....kovixosan, karanténosan. Sikeresen túléltük ezt is, jöhet a szokásos éveleji - vissza a nyomvonalba - berendezkedés, ami diétát jelent és sok sok kardiót. A közösségi médiákon, amik miatt egyébként egyre jobban "idegbe rakom magam", vastag sugárban ömlenek a különféle appok, programok, akciók, szerek, és módszerek, amivel pillanatok alatt lefogyhatsz így az év elején, természetesen koplalás, éhezés, és megerőltető gyakorlatok nélkül. ofkorsz.

Hát, a hülyeség sosem megy ki a divatból, gondolom van némi összefüggés a között a tény között, hogy hányan vágnak bele sikertelenül egy életmódváltásba, és a között, hogy mennyi hasznot termelnek ezek az app-ok. Én ignorálni próbálom ezeket, dehát nyomulnak az arcomba bele, nem lehet nem észrevenni őket.

Én továbbra is azt gondolom, hogy nem kell magunkon kívül semmi ahhoz, hogy elkezdjünk fogyni....hiszen rendelkezésre áll a szükségesnél sokkal, sokkal több információ. Tudjuk, hogy miből, mennyi kell(ene) enni, tudjuk, hogy mikor mennyit kell(ene) mozogni, szerintem aki nem tudja, az vagy nem akarja tudni, mert elfordítja a fejét, hogy ne elljen szembenéznie az Élettel....vagy egyszerűen nagyon korlátolt felfogású. Sajnos.

Elméletben amúgy is mindenki penge. Okosak vagyunk, tájékozottak, egy személyben dietetikusok, személyi edzők, kutatási statisztikai elemzők, keleti bölcsek, és mikrobiológusok is. Ja, meg genetikusok, örökléstan kutatók, és így tovább....kozmikus szintű polihisztorok vagyunk, akiknek képtelenség bármi újat mondani, hiszen mindent is tudunk. Elvileg. Csakhogy elméleti alapon még senkinek nem sikerült mondjuk 10 kilót vagy többet ledobnia. Mert ahhoz ugye gyakorlati megvalósítás kell. És hát egy dolog az, hogy tudom, hogy kell megcsinálni, és egy más dolog valóban megcsinálni.

Repülőgépet is tudom, hogy kell vezetni: nyomogatni kell a gombokat, meg húzogatni a karokat. Nem? De. Na kábé ennyi a köze van szerintem az elméleti okoskodásnak a gyakorlati fogyáshoz.

De hogy ne csak arról írjak, hogy nem lehet, írok arról is, hogy mi az, ami működhet: Tűzzünk ki célokat. Nem baj, ha nagyívű célokat is kitűzünk, hogy például le akarok dobni 20 kilót ebben az évben. Ez oké, de bontsuk fel az évet hónapokra, hetekre. Játsszunk a számokkal kicsit! Nézzük meg, mi a tervünk az évre. Mikor megyünk nyaralni, mikor utazunk el üzleti útra, mikor lesznek vendégeink, mikor történik valami fontos családi esemény, stb. Térképezzük fel az évet úgy, hogy a fontos eseményekhez hozzárendeljük a velük járó súlygyarapodást is. Miről beszélek?

Arról, hogy ha tudom, hogy pl. Áprilisban el kell mennem üzleti útra az Államokba, és egy hétig tárgyalni fogok, meg úton lenni, meg éttermekben megbeszéléseket tartani, meg vendégeskedni, akkor ott nyilván nem fogom tudni tartani sem a diétámat, sem a kardió-edzéseimet. Tehát ebben a hétben valószínűleg hízni fogok. Mindenki ismeri a saját testét, aki már valaha próbálkozott a fogyással, és azért tudja, hogyan reagál a teste. Van, hogy valaki ha hízik, akár napi 1 kilót is hízik, ha viszont fogy, csak heti egy kiló megy le. Ijesztő, de nem reménytelen a helyzet ekkor sem!

Csak hétről hétre meg kell tervezni, hogy mikor diétázom, mikor akarok fogyni, és mikor fogok valószínűleg hízni. Ha megvan az agenda, csak tartani kell hozzá magunkat. És hogy ez miért jó? Két dolog miatt:

Egyik, hogy a tervszerűség mindig segít. Hosszú távú célokat megfogalmazni és elgondolkodni a sikeres megvalósításon már fél siker. Egy lépcsőfok, amit megléptünk. Márpedig a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik.

A másik, hogy a folyamatos kontroll mellett már az első szakasznál láthatjuk, hogy úgy működik-e a valóság, ahogy megterveztük, vagy sem. Ha igen, akkor oké. Ha viszont nem, sokkal könnyebb megbirkózni egy kicsi kudarccal, amit időben elkaptunk, mint egy év múlva szomorúan konstatálni, hogy hát, ja, most sem jött össze. Ha én megszabom magamnak, hogy hetente 1 kilót akarok fogyni, és nem sikerül, akkor tudom, hogy változtatni kell. Változtatok, és megyek tovább. Ha a következő héten sem jön össze, tovább szűkítem a mozgásterem. Kevesebbet eszem, vagy többet mozgok, vagy mindkettő. Vagy mittudomén, kiveszek valamit az étrendemből, ami nem a legjobb. Előbb utóbb meg fog valósulni a terv, és akkor tudni fogom, hogy ezen az úton kell továbbmenni De nem szállt el közben egy év.

Szóval véleményem szerint nem application/alkalmazás kell....és nem olyan valami amit letöltesz pénzért, ami majd megmondja a tutit. Nem. Csak és kizárólag Te magad kellesz a változáshoz!

Szembenézés

Nyilván az ember a sikereiről szeret írni, és nem a kudarcairól. De ugye tudjuk azt is, hogy a sikerhez vezető út bizony kudarcokkal van kikövezve. És azt is tudjuk, hogy hibátlan ember nincs, hanem a különbséget inkább az teszi, hogy ki hogyan viselkedik a kudarc vagy a hiba után. Rejtegetem, elhallgatom, nem tudok vele szembenézni...vagy szembenézek vele, kielemzem, legyőzöm, megmagyarázom, és megpróbálok tanulni belőle, és folytatni az utat a siker felé.

Tény, hogy az ember környezete, a család, a barátok, az ismerősök...szóval nem mindig jóindulattal közelítenek, és az ember sérülékeny, és próbál vigyázni magára. Óvjuk magunkat attól, hogy mások belénk rúgjanak, kárörvendjenek, vagy épp tunkoljanak a kudarcainkból....fürödjenek benne, és lássák benne a saját maguk kudarcainak önigazolását. Szóval van egy fajta defenzív túlélőtechnikája az embernek...magyarán szólva óvatosan köll bánni ezekkel a dolgokkal.Legalábbis annak, akit nem kizárólag a jóindulat és a segítőkészség vett körbe élete során LOL

A jóindulat margójára meg: évtizedekig voltam 200 kilós...soha senki nem bántott, imádtak. Nagy darab pali voltam nagy dumával, nagy hanggal, kiterjedt haveri körrel. Kifejezetten szerettek a társaságomban lenni, kimondottan népszerű voltam. Érthető, hiszen egy kövér ember is mellettem kifejezetten slank-nak tűnt, ha együtt mutatkoztunk, kettőnk/sokunk közül messze én voltam a legkövérebb. Aztán amikor elkezdtem lefogyni, eleinte lenéző-lesajnáló együttérző szavakat kaptam, amik mögött leginkább olyan gondolatokat láttam, hogy "csóri, úgysem fog sikerülni neki, de hagy higgye hogy talán mégis"...de sikerült, és onnantól kezdve hogy lefogytam, kábé mindenki elkezdett izélgetni, hogy akkor most hány kiló vagy, meg mostmár elég volt, ne fogyjál tovább, mert ez már nem egészséges....de amikor 200 kilós voltam, senki nem mondta, hogy az nem egészséges. De miután lefogytam, hirtelen mindenki azzal kezdett el foglalkozni, hogy hány kiló vagyok. Az emberi természet ellen nehéz menni, én tudom....de ezek miatt a dolgok miatt alakult ki bennem ez a védekező álláspont. Mert volt olyan, hogy egy buli vagy egy nyaralás után felszaladt pár kiló, és valaki rögtön odaszólt, hogy na akkor ennyi volt, megint irány a 200 kiló? Rendkívül felzaklattak ezek a dolgok.

Viszont alapvetően ezt a blogot őszintének teremtettem, így most írni fogok az elmúlt időszakomról, ami egyértelműen a kudarc kategória, ha a testsúlyom alakulását nézem. 

A tavalyi év végén, miután kitomboltuk magunkat evés-ivás szempontjából, szokásosan ráálltam a mérlegre, de nem mertem ránézni a kijelzőre. Érdekes dolgok ezek, mert ugye van egyszer az, hogy kell a folyamatos kontroll, de van a másik oldalon az is, hogy ezzel is túlzásba lehet esni, és az ember függővé válhat attól, amit a mérleg mutat. Ha nem tetszik a kijelző, akkor hatással van az ember hangulatára, depis lesz tőle, rosszkedvű, mogorva, rossz társaság. Márpedig én nem magamban élek, hanem népes és szerető családdal, szóval akarom vagy sem, igenis az együttélés során befolyásoljuk egymást. A rosszkedv is tud ragadós lenni, és az ember nem akarja elbaszni a jó hangulatot, pláne nem ilyen hányatott időkben, amikor amúgy is hajlik az ember a depresszióra, hiszen be vagyunk zárva. 

Szóval kis feleségemet kértem arra, hogy olvassa le az eredményt, és jegyezze fel nekem. És onnantól kezdve minden héten ráálltam, de nem néztem meg a kijelzőt, hanem csak megkérdeztem Verust, hogy az előző értékhez képest milyen változás van....és beírtam a kis excel táblázatomba, hogy mínusz ennyi meg ennyi, vagy plusz ennyi meg ennyi. Ezzel a módszerrel követtem tehát, hogy hogyan alakul a fogyásom ebben az évben.

Ma reggel viszont úgy éreztem, hogy ez így nem jó. Kifejezetten kövérnek érzem magam, és baromira zavart, hogy nem tudom, mennyi az annyi. Így hát megkértem Verust, hogy ossza meg velem az értékeket. Szembe kellett néznem azzal, hogy százhuszonnégy kiló vagyok. Nem egy katasztrófa, hiszen közel 200 kilóról indultam el, de ha azt nézem, hogy bizony le tudtam menni 76 kilóig, akkor bizony 48 kilós visszahízásról beszélhetünk, ami még akkor sem okés, ha mindezt 10 év alatt sikerült összehozni.

Úgyhogy újraindítom magamat, és visszatérek a saját módszereimhez, hogy visszatérjek a saját magam által választott kategóriába....amihez 20-30 kilót mindenképpen le kell dobnom....legkevesebb. 

Március

Eseménytelenül mennek a napok...ami persze a magánéletemre messze sem igaz :)....de ha kizárólag az evés-fogyás-mozgás témáját nézzük, akkor tényleg eseménytelen a dolog....finoman elkezdtem gyúrni, persze nem naponta, mert azért még fogyni szeretnék.(..kicsit több mint 11 kilót dolgoztam le magamról Január óta, amivel végül is elégedett vagyok...) 

A napi kardiók mellett viszont végre-valahára előfordul olyan idő, hogy a bringámra pattanhatok, és usgyi...Bele kell jönnöm, mert tegnap 30 kilométert mentem, de megviselt....hideg szél azért fújdogált...meg persze már túl voltam egy egyórás HIIT taposáson...de azért végülis jó volt. Inkább az a része volt jó, hogy megint jó idő van...

Sajnos tovább öregszem, bizony a könyököm, a térdem és a csuklóm nem annyira szereti a biciklizést....de majd hozzászoktatom a terheléshez őket :)....meg legfeljebb majd óránként megállok, és iszom egy kávét a termoszomból :D

Megkerülhetetlen a vírus-téma, jelen van a probléma vastagon, egész európa vergődik. Mondjuk ennek életmód-étkezés szempontból túl sok jelentősége nincs hacsak annyi nem, hogy a karanténban felhalmozott élelmiszerekből jellemzően az ember nem fűzselét készít és csökkentett szénhidráttartalmú répás-sütit....hanem kenyeret süt, meg palacsintát....meg nokedlit, meg tócsnit, meg Jókai-bablevest aranygaluskával (lol)

De a lényeg nem változik: kontroll kell, mese nincs. Vírus ide, karantén oda....

Tegnap a tévében valamelyik csatornán láttam valami riportműsort egy hölgyről, aki 64 kilót fogyott, és már 4 éve tartja. Vele beszélgettek a nagy titokról, meg a lányával, aki rettenetesen túlkenve, illetlenül nagy dekoltázzsal ette a kiflit nevetve, hogy hát igen, az anyukája ilyeneket nem eszik, mert hát a szénhidrát.

A műsorban elhangzott egy szakember véleménye is, aki elmondta, hogy az a baj, hogy aki lefogy, az nagy többségben 1-2 év alatt visszaszedi magára a leadott kilókat, éshát ugye ha minden nap egy kicsit többet fogyaszt valaki, mint kéne, akkor szépen 5-6 kilónként évente megy fel a testsúly, aztán pár év múlva nem érti senki hogy lett kétszer akkora.

A hölgy egyébként természetesen leműttette magáról a felesleges "bőrt", és most már nem átall szégyell fürdőruhát is felvenni....A riporttal kapcsolatban a következő megjegyzéseim lennének:

1. Dicséretes, ha valaki sokat tud fogyni, de könyörgöm, miért kell 5 perc után a plasztikai sebészhez rohanni? A hölgy nem mai csirke már, és valljuk meg....most sem sovány. Tény, hogy nem súlyosan elhízott, de aki 50-60 as BMI értékkel él VALAHA is, az sosem lesz filigrán....akárhányszor műtteti meg magát.
2. Négy év nem elég. Én 10 éve fogytam le, és egyáltalán nem gondolom, hogy most aztán én életem végéig bebiztosítottam magam kövérség ellen. 10 év után is minden nap foglalkozom a témával, 10 év után sem eszem meg akármit, és napi szinten kardiózok/edzek.
3. Én úgy gondolom, valamilyen mértékig mindenki visszahízik. A fejemben ez egy hullámgörbe, ami messze fentről indul, aztán a mélybe esik, majd onnan feljebb jőve, némi hullámzás után megállapodik egy olyan értéken, ami valahol középen a meszi fent és a messzi lent között van. A lényeg, hogy ez az érték mennyi. De ez évek alatt történik, folyamatos kontroll mellett.....
4. Én abban nem hiszek, hogy kérem én mostantól életem végéig nem eszek meg egy szál sültkrumplit sem. Azért nem hiszek benne, mert ha valaki szerette egész életében például a sültkrumplit, és kövér lett, majd lefogyott, akkor az ízlése attól még nem változott meg, tehát vágyakozni fog rá mindig, és előbb vagy utóbb ki fog belőle törni ez a vágy. Ahogy az ember is le tud merülni a víz alá, vissza tudja tartani pár percig a levegőt, de élni nem tud a víz alatt, mert ember és nem hal. előbb utóbb feltör a felszínre, levegőt venni. Én abban hiszek, hogy balanszot kell tartani. A sültkrumpli finom. Az élet rövid. Nem szabad megtagadni magunktól ezeket a jó dolgokat, még akkor sem, ha csúnya szénhidrát meg zsír vagy cukor mondjuk. A kulcs ott van, hogy tudni kell hanyas a kabát. Az életünk nagy részében kerülni kell ezeket nyilván...és edzeni, mozogni, okosan étkezni....De ha néha nem etetjük meg magunkban a szörnyet, akkor végül belepusztulunk. Vagy a bánatba/gyászba, vagy abba, hogy végül a felszínre törve halálra zabáljuk magunkat. Egyik sem jó.

Mert megtehetem

Érdekes dolgot mondtak nekem. A téma a rendszeres mozgás volt, az optimális testsúly megszerzése/elérése okán. Azt találtam mondani az illetőnek, hogy én általában a délelőtt folyamán 2-3 órát edzek. A reakció:

 " Mert megteheted".

Hát igen. Jó kérdés, hogy ki mit tehet meg és mit nem. Akinek például nincs lába, az nem tud járni. Aki például halálos beteg, az nem tud életben maradni. Mert a szabad akarat kevés nekik. El nem tudom képzelni, milyen lehet, ha az élet efféle korlátok közé szorít valakit. Hovatovább vannak, akik lesérülten, lebénultan, hiányzó vagy nem működő végtagokkal is képesek nem feladni, és akár sportolni, edzeni keményen. Ők igazi hősök, nem is vitás.

Aki ezt mondta nekem, nos, ő szerencsére egészséges, és nincsenek korlátai. Szóval a szabad akarat szabhat gátat csak neki, mint nagyon sok más embernek is, köztük például magamnak. Hogy ki mit tehet meg és mit nem, ezekben az esetekben csak és kizárólag az emberen magán múlik. Nem a körülményeken. Én ebben hiszek.

Persze értem én, hogyne érteném, én magam is kifogásokat kerestem és találtam is hosszú éveken át, pedig láttam, tudtam, éreztem, hogy nem oké a súlyom, nem oké az életmódom, ezért nem oké valahogy a kerek egész sem. Nem ismertem senkit, aki megjárta volna azt az utat, amit én szerettem volna megjárni. Ma már más a helyzet....de akkor és ott elég hihető volt, hogy nincs mit tenni, ez van. Egyfelől a gének, az alkat, másfelől a speciális körülményeim, amik ugyebár megkötötték a kezem.....

De valójában ez bullshit. Nincsenek speciális körülmények...a legtöbb embernek ilyen nincs, csak lustaság van, kényelem, tudatlanság, gyengeség, és gyávaság. Na, ezek vannak....nem körülmények. 

Hozzá kell tennem, én úgy fogytam le 117 kilót, hogy egy percet nem sportoltam, nem mozogtam. egyszerűen csak nemet mondtam az ételre....ezt ugye mindenki megteheti, aki képes szabad akarattal meghozni egy döntést.

 Persze mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje az életét, ahogy akarja, és ahogy boldog. És oda és úgy szúrjon, ahogy kedve tartja...ez is a szabad akarat része. Ahogyan az is, hogy kit tekint az ember barátjának.

Mert hátul nincs szemem....

Valamelyik nap így szobabringázás közben visszaolvasgattam a Karácsony előtti posztjaimat....csak úgy "magamnak"....és talán...mondom talán... látok valamiféle mintát végre kirajzolódni a kis életemben :)....mármint az evés-edzés-testsúly viszonylatban. Most lesz tizedik éve, hogy benne vagyok ebben a dologban, úgyhogy Januárban jubilálok....

Mindig arra vágytam, és erről írtam is sokszor a blogban is, hogy legyen egy olyan életem, hogy nem kell mindig számolni, mérni, figyelni, arra, hogy miből, mennyit, miért eszek...kicsit olyan ez, mintha valaki nem tudna végigmenni egy utcán úgy, hogy ne fordulna minduntalan a háta mögé, figyelve, nem követi-e valaki. Namost ez eddig sosem sikerült, és talán most sem fog...nem tudom.

Viszont az egész folyamatnak lett egy valamiféle lüktető, már-már lélegző rendszere, a maga ingadozásaival, a maga kudarcaival és a maga sikereivel. Lehet, hogy egyszerűbb megszokni, hogy mindig hátrafordulok, minthogy elérni, hogy ne kelljen? Végülis ha megállok, és nem megyek előre, akkor nem kell hátranézni sem. Tehát ha beállok egy örök diétába, és egy életre búcsút mondok minden ártalmas ételnek, és egy életre berendezkedem a mindennapi edzésre-kardióra....nos, akkor nem kell figyelni.

Ha a hűtőmben kizárólag zellerszár, uborka, saláta, paprika, paradicsom, kelbimbó, karalábé, meg sovány csirkemell lenne...semmi más, akkor nyilván bármikor belenyúlhatok, és degeszre zabálhatom magam, juhéj...Csakhogy kicsit sem ez, amire vágyok, és gondolom, vagyunk így ezzel néhányan. Mert ez ugyanolyan rendellenesség (ironikus, hogy pont a szigorú rendre írom, hogy rendellenes lol), ugyanolyan rexia lenne. Vannak olyanok, akik mániákusan, sosem kizökkenve ragaszkodnak mindahhoz, amiről úgy vélik, hogy egészséges és jót tesz nekik. De én valahogy nem ebben hiszek. 

Hanem abban, hogy az élet tele van mindennel, amit érezni, élni, élvezni kell....szóval asszem jól van ez így, hogy hullámzik a dolog. Nyilván nem mindegy, hogy a görbe minimum és maximumértéke mennyi....ez az a pont, ahol meg kell húzni a határt. Nálam ezeknek a pontoknak a pozíciói lettek valahogy önkéntelenül rendszerbe állítva, ha az elmúlt éveket nézem. Karácsony, hétköznapok, nyaralás, hétköznapok....utazás....hétköznapok.....fel és le.

Úgyhogy ez végülis jó...hiszen csak elérem lassan, hogy nem kell hátranézegetni, mert mindig ugyanazok és ugyanúgy "jönnek utánam"....szóval tudom akkor is mi újság, ha nem nézek hátra :)

Ten-year-challenge

Ilyentájt minden évben írok valamit ide a blogomra. Valami olyat, hogyhát igen, X évvel ezelőtt pont ebben az időpontban kattantam be, hogy akkor elég volt a kövér életemből, és elkezdtem változtatni. Ez az év sem kivétel ez alól. Próbálom követni (ha kézzel lábbal tiltakozom is ellene) a modern trendeket, ígyaztán az instagramon is valamennyire ott vagyok, és láttam/látom az aktuális őrületeket....most éppen a "tíz évvel ezelőtt" volt műsoron, hát én is összeraktam a 10 évvel ezelőtti formám meg a mostanit.

Sokan graulálnak, ami egyfelől persze tök jó érzés, hiszen pozitív, elismerő dolog....DE....ilyenkor mindig rámtör az ambivalens érzés, hogy oké, jogos és jólesik a hátbaveregetés, és valóban, lehetek büszke arra, hogy sikerült lefogyni/nem visszahízni.....viszont az meg óriási szégyen, hogy annyira el voltam hízva. Arra kicsit sem vagyok büszke, és hát a kép, ami -hogyismondjam- nem tölt el örömmel, az is ott van kérlelhetetlenül.

Kilenc éve volt már, és lassan a normálisabban kinéző énemmel eltöltött idő kezd annyira sok lenni, hogy rendesen szignifikáns időszakká alakul az életemben. Ahogy haladok előre, egyre távolabbinak tűnik az az időszak, mikor két mázsásan éltem a mindennapjaim. Épp ma mondta valaki, akivel általános suliba jártam egy osztályba, hogy én az ő szemében mindig "dundi" maradok. Mert már gyerekként is kövér voltam....Tulajdonképpen egész életemben túlysúlyosként léteztem, csak kamaszkoromban tudtam lefogyni, amikor az iskolai kardiológus azt írta be a kartonomba, hogy a hájrétegtől nem hallani rendesen a szívhangokat. Akkor 15 évesen lefogytam, és a húszas éveim elejéig képes voltam normál maradni, onnantól aztán jöttek fel a kilók....Tehát az eddigi 46 évemből volt mondjuk egyszer kábé nyolc év az életemből (15-től 23 éves koromig), meg most az elmúlt megintcsak nyolc (39-től 47ig), amikor nem voltam /vagyok elhízva. Tehát 16 a 46-ból. Nem sok. Egyharmadnyi.

Hát, majd meglátjuk, 10 év múlva mi lesz a kép. Remélem lesz :)......

Kardió

A kardió szívás. Unalmas, fárasztó, egyhangú, sokszor fájdalmas, kényelmetlen izé. Nyilván sokkal élvezetesebb jó nagy súlyokat emelgetni, kinyomni, hajlítani, hiszen az orrom előtt ott a sikerélmény, látom, hogy megy, hogy jobban megy, hogy ennyi is megy....

Viszont mindenki tudja, aki képben van, hogy igenis szükség van a kardiózásra. Én magam mindennap kardiózom, előfordul, hogy egy-egy nap kimarad, de ritkán. Kezdem egy éhgyomri menettel, általában 1 óra szobabringa...reggel a glikogén ki van ürülve, tehát jó eséllyel rögtön a feleslegből fedezi a szükséges energiát a szervezet. Napközben aztán felváltva a súlyzós edzést, illetve a hosszú, 1 órás HIIT training-et csinálom az elliptikus tréneren. Unalmas, igen.

Szembe velem berakom a laptopom, és nézek valami filmet, hogy lekössem magam. Így előfordul, hogy olyan egyébként szar filmeket is megnézek (belenézek), amik azért annyit nem érnek, hogy csak magáért a filmért leüljek elé, de erre tökéletes.

Szóval aki időt szakít arra, hogy kardiózzon rendszeresen, az megérdemli a hátbaveregetést, mert talán az összes edzésforma közül ehhez kell a legnagyobb elszántság, kitartás, hajthatatlanság. Valaki tegnap megkérdezte tőlem, hogy jó ez a cross traineres kardiózás? Mert neki azt mondták, hogy csak a lusták szoktak ezzel edzeni....hát most erre mit lehet mondani? :)  Semmit.

46

Azt hiszem, a szülinapomon nem szoktam ide bejegyzést tenni, úgyhogy most ezt a szokásomat megtöröm, és posztolok. Ma lettem 46 éves. Érdekes egy korszak ez egy ember életében, én lélekben sokkal fiatalabbnak érzem magam, viszont ha azt nézem, mi minden van már mögöttem, akkor ennél öregebbnek gondolnám magam. 

Nézegettem a régi fényképalbumokat adattárolókat, ezekről a napjaimról...és kicsit furán arra gondoltam, hogyha most valaki idejönne, és felajánlaná nekem, hogy a 10 évvel ezelőtti testemet visszakaphatom a mostaniért cserébe, hát a cirokseprűvel kergetném el nagyon gyorsan. Ez egyfelől jó, másfelől nem az, hiszen ez azért biztosan nem normális.

Mindenesetre szeretném tartani ezt a trendet, és nagyon nagy sikeremnek könyvelem el, hogy meg tudtam tartani az eredményeimet, és sikerült nem visszahízni. Nem tudom, mit hoz a jövő, de azt már elkönyvelhetem, hogy nyolc év telt el, amióta belekezdtem ebbe, és az elmúlt nyolc év során egyszer sem szaladtak vissza velem a lovak.

Mostanában megfigyeltem, hogy jellemző attitűdje az embereknek, hogy pl. valaki bever egy szöget a falba, és a szög nem görbül el, és mellé sem ütött egyszer sem, már esik is ki a kalapács a kezéből, és megy tanítani, oktatni, előadásokat tartani a helyes kalapács tartásról, a megfelelő mozdulatsorról, a szögfajták kiválasztásától, az optimális munkapozíció felvételéről, és az ideális munkavédelmi öltözékről. Hiszen már szakértő...már mester. Ezt én nagyon szkeptikusan nézem, mert a lefogyás nagyon kényes téma, és a többség sajnos elbukik, és visszahízik így vagy úgy. Dicséretes, ha valakinek nagy az önbizalma, és bízik abban, hogy egy elindult folyamat sikeresen be is fejeződik....de nem kéne megbizonyosodni előbb, hogy minden rendben? Hogy képes vagyok arra, amit nekiállok oktatni? Nem kéne alapból azt gondolni, hogy pont a triviális dolgok érthetőek mindenki számára, és pont az, amit tanítani, oktatni, tanácsolni lehetne...az éppenhogy az, ami nem triviális, ami nem egyértelmű, ami a legnehezebb része egy életmódváltásnak....a hosszú távú eredménymegtartás?? Ebben a kérdésben az lehet hiteles, aki ezen a téren is letett valamit az asztalra....de mára ott tartunk már, hogy minden sarkon fürtökben lógnak a kócsok meg az életmódtanácsadók, de olyan hegedűn akarnak muzsikálni, aminek a fáján tavaly még a rigó fütyült...

Jó lenne, ha az én sztorim mögött az lenne, hogy hát kérem, egyszer lefogytam, és azóta élem az életem gondtalanul, és normális emberré tudtam válni....de nem így van. Folyamatos harc ez, egy hullámzó állapot, oda-vissza jövök megyek egy súlytartományon belül. Van, amikor nehezebb vagyok, van amikor könnyebb. És ha kicsit eleresztem a gyeplőt, akkor bizony a lovak elszaladnak, mese nincs.

Sokszor próbáltam már sokféle módon megoldani, hogy ne kelljen a szoros kontroll, de eddig valahogy mindig elbuktam. Ha nincs kontroll, akkor nincs se fogyás, se súlytartás, nekem ezt dobta a gép. Ettől függetlenül megoldom, de mondom, folyamatos munka, és nincs megállás. Illetve ha van, akkor utána mindig vissza kell dolgozni a felszaladt kilókat.

Közben nem is baj, mert úgyis változunk, öregszünk, romlanak az ízületeink, lassul az anyagcserénk, őszül a szakállunk, mittudomén....szóval a kontroll hasznos segítség, és különben is ...életmódváltásról beszélünk, szóval simán úgy is lehet nézni, hogy ez maga az élet módja, ahogy az ember folyamatosan görcső alatt tartja az étkezési/mozgási szokásait. Ezzel a gondolattal be is fejezem a posztot....Az évek múlásával legyünk egyre jobb formában mindannyian, ezt kívánom mindnekinek aki erre jár!

Django és az abilitás

Több életmodell létezik, és nincs sok közünk hozzá, melyik a miénk. Van egy része az életünknek, ami rajtunk múlik, és van egy olyan rész, ami nem. Ami a génjeinkbe van beleégetve. A hajunk színe, a szemünk színe, a magasságunk, a személyiségünk...felsorolhatatlanul sokminden, úgy gondolom, köztük az anyagcserénk is. MI következik ebből? Az, hogy nem lehet mindenkinek egyformán jó egy bizonyos motivációs tréning. Nincs egy személyre húzható tuti módszer.

Tudom, sokszor mondogatom, hogy mindenki egy külön világ...de ez nem csak frázis puffogtatás a részemről, hanem komolyan is gondolom. Az életmód megváltoztatásának mindig vannak olyan nagyon mély vetületei, amik a felszínről egyáltalán nem látszanak. Ha valaki változtatni akar azon a képen, ami hosszú idő alatt kialakult, akkor le kell nyúlni egészen mélyre. Fel kell ismernie, hogy mi az, amink tud változtatni, és mi az amin nem. El kell fogadnia azt, hogy a genetikába nem lehet belepiszkáni. Legalábbis  mindennapi szinten biztosan nem.

Az életünk végéig tartó viselkedés irányítása nem kis feladat. Folyamatos kontroll kell hozzá, és a folyamatos tényleg megállás nélküli tevékenységet jelent. Van aki képes rá..? Ez olyasmi, ami sosem derül ki....ez olyasmi, ami csak elvi szinten létezik.

De miért kell filozofálni az életmódváltáshoz? Ha meg akarjuk változtatni magunkat, akkor az első lépés mindig az kell hogy legyen, hogy megismerjük magunkat. Hogy tudjuk, mit és hogyan akarunk  megváltoztatni. És amikor megismerjük magunkat nem arra gondolok, hogy felismerjük a tükörképünket....hanem a mélyebbről induló dolgokat. Például az egyértelmű, hogy speciel én nem szeretem a pacalt. Ezt világosan tudom magamról. Azt viszont már nem, hogy amikor éhes vagyok, akkor miért leszek az? Mi az a megfoghatatlan biológiai parancs, ami azt súgja, hogy enned kell? És mitől függ vajon az, hogy ellen tudok-e állni? Mitől függ, hogy az akaratom meddig bírja?

Tudjuk, hogy a hormonok komoly befolyással vannak az éhségérzet kialakulására, illetve arra is, hogy mikor mit kívánunk, és őszintén szólva elég félelmetes arra gondolni, hogy egy kis mirigy működése dönti el, hogy valaki kövér lesz-e vagy sem. Még ha áttételesen is...

Hogy van az, hogy van, aki képes motiválni magát ugyanazzal, amivel más nem? Hol kapható el a személyiségnek azon területe, amin ez múlik? Van aki képes lefogyni, van aki képtelen. Ugyanolyan emberekről van szó, mégis mi a különbség? Meg lehet-e változtatni ezt a "képességet", vagy ez is genetikailag kódolt? Le kell csupaszítani a külvilág apró és kevésbé apró nyomait, és a végére kell járni, hol van az a pont, amin képes eldőlni egy ilyen dolog.

Visszatérve az életmodellre: az sem rajtunk múlik, hogy hova születünk, milyen környezetben vagyunk felnevelve, milyen útravalót kapunk a szülőktől....nyilván a testfelépítés-anyagcsere-neuro endokrin rendszer milyensége sem szándékfüggő. Mindenkinek olyan, amilyen jutott. Ebből kell kihozni mindenkinek, amit tud. Ahogyan ki lehet törni a mélyszegénységből is.....és ahogyan Django Reinhardt annak idején két ujjal leiskolázta a világot a gitárjátékával. Két ujjal!...

Szóval van egy hozott anyag, és van egy akaratunk. Ezeket kell összehangolni, vagy inkább alárendelni egyiket a másiknak. Soha nem könnyű. De bizonyosan segít, ha tisztában vagyunk azzal, hogy képesek vagyunk rá. A képesség adott, csak valahogy elő kell bányászni. Kinél innen, kinél onnan, az már megint az egyéntől függ. Szerintem.

Gyúrunk, vazze...? Nem.

Egy éve kezdtem el az edzésemet. A cél az volt, hogy izmosra gyúrjam magam, és hogy elősegítsem az anaerob mozgás által kiváltott zsírégetési folyamatokat. Az egy év alatt 176 edzést csináltam meg. Abszolút látható a fejlődés, hiszen bár régebben is gyurogattam, de 73 kilóval sosem tudtam rendes 4*8-as szériákat fekvenyomni, vagy egykezes bicepszgyakorlatot 19 kilóval végigtolni. Szóval eredmények vanank, mégis leállok vele. Miért...?

Valahol tisztában voltam azzal, hogy a tömegnövelés az azt jelenti, hogy növekszik a tömegem, de valamiért azt gondltam, hogy optikailag, érzetileg ez csak pozitív irányú változást hoz majd. Viszont nem így lett. Egy olyan súlyt tartok ezzel az edzéstervvel (a súlyzós edzések mellett aktív kardió, napi 2 óra átlag meglegyen összes mozgásra, mellette 1800-2200 közti átlagolt kalóriabevitel), ami nekem túl sok. Fittnek, erősnek érzem magam, de ahhoz, hogy a felszedett izmok optikailag is megjelenjenek, ahhoz nekem kés alá kéne feküdnöm. Oly nagymértékben voltam elhízva olyan sokáig, hogy rengeteg bőr/zsírszövet rajtam maradt a lefogyásom után, így akármennyi izmot építek alá, az sosem fog meglátszani, ellenben tolja ki az izomszövet feletti zsír- és bőrszövetet, amitől a tömegem mellett a testkörfogataim is csak növekednek.

Gondolom, ha leműttetném magamról a felesleget, és rásegítenék valami cuccal a gyúrásra, hogy jó sok vizet kössenek le az izmaimban a szteroidok, akkor lehetnék optikailag is esztétikus, de ezek közül egyik sem fog megtörténni soha a jószántamból. Kés alá sem megyek, és cuccolni sem fogok.

Inkább a gyúrásokat lecsökkentem heti 2-3 alkalomra, és a súlyokból is visszaveszek, mert az ízületem eléggé megviselték ezt az egy évet....és rámegyek a kardiógépekre....bicikli, cross trainer, evezőpad....inkább ezeken nyomom le azt a napi két órát, és meglátjuk, hogy az átlag 2000-es kalória bevitel meleltt hogy alakul a súlyom. Ha nem indul meg lefelé, akkor csökkentem tovább. Most ez a tervem.

Panaszra amúgy nincs okom, mert alapvetően megvagyok, de nekem egy 10 kilóval kevesebb súly kényelmesebb lenne, azt hiszem. Úgyhogy most ezt kitűzöm magam elé, és majd meglátom, ha odaérek, akkor hogyan tovább.

Mindig a középútról papolok, nyilván a nagy fogyásom utáni gebe állapot nulla mozgással sem volt jó, meg ez a mostani medve-style sem az igazi...úgyhogy irány a középút.

Érdekes amúgy, mert ezekből a súlyingadozásaimból még a közvetlen családtagjaim sem vesznek észre semmit, azt hiszem igazán csak engem zavar az a plusz, de hát elsősorban ugyebár magammal kell együttélnem, szóval nem hagyhatom szó/tett nélkül a saját érzéseimet...

5 év

Újabb bizonyság arra, hogy a béemmí nem minden. Féltem megborotválkozni, pedig többen mondták, hogy kéne....de emlékeztem arra, hogy 5 éve, mikor levágtam utoljára a szakállamat, bucifejűnek láttam magam. Az 5 évvel ezelőtti énemhez képest momentán 5 kilóval vagyok nehezebb, mégsem lett bucibb fejem, sőt.

Nyilván az elmúlt évek alatt végzett gyúrás, bringázás, és egyéb sporttevékenység áldásosan hat ezekre a dolgokra, pedig ha csak a súlyból indulnék ki, azt mondhatnám, hogy kövérebb vagyok, mert évi 1 kilót híztam haha.

Az egyensúlyról sokadszorra

Sokszor érzem azt, hogy ez a blog is olyan, mint valamilyen szinten az életem: sokkal több a kérdés, mint a válasz. Az ember keresi a választ, de van, hogy válasz helyett csak még több kérdés jön. Megszámlálhatatlanul sokszor írtam már az egyensúlyról. De mire is gondolok, amikor ezt a szót kimondom/leírom?

A helyes életmód önmagában is magyarázatra, pontosításra szorul. Kinek mi a helyes? Kit mi motivál? Kinek mi a cél, és kinek milyen út vezet odáig? Ha az ember veszélyes mértékben túlsúlyos, akkor relatíve világos, mi a cél: lefogyni, és beletartozni abba a tartományba, ami.....na hova is? Ami egészséges? Ami szép? Ami vonzó? Mert ha az egészséges tartományt vesszük, az azt jelenti, hogy az illető fitt, nincsenek a súlyából adódó egészségügyi problémái, nem akadályozza a súlya semmiben. De ez csak a fizikai egészség. Mi a helyzet a mentális egészséggel? Mert akkor hozzá kell tenni azt is, hogy mindezek mellett még jól is érzi magát a bőrében. Ami viszont már sokkal összetettebb.

Mert mi a helyzet, ha valaki nem akkor érzi jól magát a bőrében, amikor fizikailag egészséges? Hanem akkor, ha szépnek, vonzónak, karcsúnak látja magát? És mi van, ha torzult az önképe, és még akkor is csúnya kövérnek látja magát, amikor másvalaki, kívülálló normálisnak látja? Mi van, ha jön egy rexia, és magával ragadja az alanyunkat? Akkor ki mondja meg, merre tovább?

Nyilván kell valamiféle kapaszkodó, ami független, amihez etalonként lehet hozzányúlni, de az az igazság, hogy ilyen szerintem nem létezik. Van persze BMR, meg BMI...de én ezekről azt gondolom, hogy nem alaposak, mert nem lehet őket egyénre szabni. A testzsírszázalékmérő csodamérlegeket meg említeni sem szeretném.

Talán a kapaszkodó, ami igazán független, és igazán mérvadó, az mi magunk vagyunk. Ki ismerheti jobban a testünket, a teljesítményünket, a munkabírásunkat, a lelki nyűgjeinket, a motivációinkat, a kifogásainkat, a mentségeinket....mint saját magunk? Túl a fogyáson, a normális életmód felé vezető ösvényen igazán csak magunkra számíthatunk, azt hiszem.

Kettesben önmagunkkal, visszatekintve a múltra, és előrerévedve a jövőbe....úgy kell átgondolni a miérteket, és úgy kell az egyensúlyt megtalálnunk. Hogy ne legyünk se elhízottak, se anorexiások, se exorexiások. Hogy ne szaladjunk egy olyan eszmény felé, ami elérhetetlen. A fiatalkori súlyunk az nem a fiatalkori életünk. Tudni kell elengedni azt, ami elmúlt, különben nevetségessé válhatunk, és egy olyan útra tévedhetünk, ami nem a helyes életmódhoz vezet.

El kell fogadni a kort is, a lehetőségeket is, és önmagunkból kiindulva megteremteni azt az egyensúlyt, ami képessé tehet minket arra, hogy boldogan éljünk. Adott esetben akár valamennyi túlsúllyal is. Vagy akár kicsit túl soványan is. Nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, és irreális eszmékben élni, és olyan célokat kitűzni, amit lehetetlen elérni. Mert az időt sajnos nem tudjuk visszafordítani. Sok ember nem találja a helyét ebben a világban, és azt hiszem az életmódkeresésnek ez valamiféle kulcsfontosságú alapigazsága, ami folyamatosan kihat az életünkre.

Egyensúly

Sokszor visszautaltam már arra a meghatározó egyik élményemre, amikor egy étteremben dolgozván arra figyeltem fel, hogy az emberek többsége hogyan gondolkozik. Heti menü volt, egy komolyabb leves és egy gyöngébb második, vagy fordítva... A menü, B menü. Mondjuk gulyásleves, krumplistészta, és erőleves, pörkölt-nokedli. És rendre jött a kérdés, hogy lehet-e variálni a menüket...? De persze senki sem arra gondolt, hogy erőlevest és krumplistésztát kér, hanem a vastagabb verziót akarták egymás mellé rakni...húsleves, és pörkölt. Naná....

Most ez megint eszembe jutott...hogy az emberi természet milyen szokott lenni...mert bizonyára egy alaposan kigyúrt férfitest vonzó tud lenni egy nő számára, ahogy egy tökéletesen karban tartott női test is vonzó lehet egy férfinak. Csak a nagy kérdés az, vajon akkor is fennállna a vonzalom, ha tudná a másik, hogy mennyi minden van a mögött a test mögött. Mennyi munka, mennyi idő, mennyi energia. Hogy akkor is vonzó lenne-e az a férfi, ha úgy élne vele együtt a nő, hogy a pasas napi sok órát töltene azzal, hogy úgy nézzen ki, ahogy. Vagy egy megfoghatatlan idea csak az egész... egy eszmény a férfiról, akinek fullra kigyúrt teste van, aki bajnok az ágyban, aki romantikus, és tele van pénzzel, de nem jár el dolgozni sem....aki figyelmes, gyöngéd, de ugyanakkor határozott és férfias....aki biztonságt ad, de mellette szabad és önálló is lehet a nő....stb

A legtöbb tökéletesre gyúrt test mögött akár rejtőzhet ugyanolyan oldalra esett elme, mint amilyen egy kórosan elhízott ember esetében. Lehet az a tökéletes testtulaj egy mániákus, valóságtól elrugaszkodott valaki, egy végtelenül nárcisztikus, önző ember, aki mással sincs elfoglalva csak saját magával. Aki szeretkezés közben is feszül, és saját magát érzi-nézi, hogy húdejól nézek ki.... 

Természetesen női verzióban ugyanez. A tökéletes testű hölgy is lehet egy önző valaki, akinek az élete a diéta, a fitnesz, a sminkvilág, az öltözködés, és a férfi kizárólag egy szexuális eszköz, vagy egy pénzforrás (jó esetben mindkettő) szerepét tölti be.

Én úgy gondolom, ez a világ az egyensúlyról szól. Megtalálni az egyensúlyt a kövérség és a soványság között. A fitnesz-őrült és az elhanyagolt között. Az önzés és az önfeláldozás között. Az adni és a kapni között. Szerintem a boldogság nagymértékben függ attól, mennyire tudjuk megtalálni az egyensúlyt.

És ez nem könnyű. Ahogy sokszor írtam arról is, hogy a lefogyást baromi nehéz megcsinálni, de a know-how egyszerű. Nem kell sokat agyalni rajta. Keveset enni, többet mozogni. Minél kevesebbet enni, minél többet mozogni, ésszerű határon belül. Azonban a súlytartás már más tészta, ott meg kell találni az egyensúlyt. Ott stratégia kell, hosszútávú elgondolás, fenntartható rendszer.

Hasonlóan látom az élet egyéb dolgait is. Szétgyúrni magad "könnyű". Nem megcsinálni, az lehet nehéz természetesen, hanem a módszer könnyű. Nincs benne semmi különös. Diéta, és edzés ezerrel. Sok fehérje, jó időzítés, és rengeteg idő. Ennyi. Nem azt állítom, hogy könnyű, hanem hogy az a könnyű, hogy lássam, merre kell menni. Lehet, hogy attól még nem megyek arra az útra, mert meredek, mert nincs kedvem, stb....de az út látható. A kiegyensúlyozottság útja nem látható, azt meg kell keresni. Lépéstől lépésre haladva a ködben. Óvatosan, lassan helyezni a testsúlyt a lábakra, ha borul, még legyen lehetőség visszalépni.

De ha rátaláltunk, akkor szerintem működik. Nem könnyű ez az út sem persze....de a boldogság kulcsa szerintem itt van...a középúton, ahol egyensúly van. Ahol nincs túlzás, ahol nincsenek szélsőségek, ahol normalitás van....(egyáltalán van ilyen szó?)

Van konklúzió: ésszel. Nem átesni a ló oldalaira, folyamatos kontroll mellett törekedni az egyensúlyra, törekedni a szélsősgémentes középútra.

Hintaelmélet és a létezés tartományai

Vajon mi normális? Mi számít annak, ha helyes életmódról, helyes életről van szó? MI a jó, az értelmes középút, nagyon sok posztom, talán túl sok is...csak erről szól, az útkeresésről, a hogyanokról. Mert nem tudom a válaszokat. Keresem, de nem találom....

Nyilván ha veszek két extrém szésőséget egy adott témában, akkor az mindkét oldalon túlzás. Egyenlő arányban lépegetve közép felé, elérek a mértani középpontba. Itt van a mérleg nyelve, tűpontosan megállva. Azonban egy élet, egy életmód, egy életfilozófia ha tűpontosan ki van mérve, az ugyanolyan beteg, mert akkor már mániáról beszélünk, elvakultságról, elmebetegségről, rögeszmékről, valóságtól való elszakadástól, és így tovább. Világos tehát, hogy egy tartományban kell gondolkodni. Na és akkor jönnek a kérdések: mekkora tartományban? Honnantól számít normálisnak, és hol van a határ, ahonnan már nem az?

MIndenki egy külön világ, ez is a vesszőparipám....nincsenek egyenszabályok, nincsenek olyan axiómák, amik mindenkire egyformán igazak és működnek, és megállják a helyüket. Az egzakt módszerek sem tökéletesek, gondoljunk csak arra, hogy pl. egy BMI érték mit mutatna egy testépítő-bajnok esetében. Azonnal kezdjen fogyókúrázni, mert túlsúlyos....Annak idején én próbáltam utánamenni, hogy ki találta ki, és honnan jött az a szám, ami azt hivatott mutatni, mennyi az optmális bevitt kalória naponta. Akkor kiderült, hogy ez a dolog amolyan farkától a fejéig módszerrel került bevezetésre.....tehát a fogyasztásból lett visszakalkulálva....ha jól emlékszem. Tehát nincs tudományos alapja.

Örök kérdés a túlysúllyal küszködőknek: miért? Mitől? Hogyan lesz túlsúlyos, amikor pedig nem is eszik annyit, mint sokan mások, akiknek nincs ilyen gondja. Hányan menekülnek aztán a különféle megoldhatatlan pályán mozgó indokokba....hormonok, pajzsmirigy, gének....de közben érdekes módon általában mindenki tud hatni a súlyára, megfelelő elszántság és kitartás mellett. De felmerül a kérdés: meddig? Személy szerint sok embert ismerek, aki ideiglenesen lefogyott...egyszer kétszer többször....de mint a meglökött hinta, idővel ahogy az is visszaáll az eredeti, függőleges helyzetbe...úgy ők is egy idő után visszaállnak a túlsúlyos létezésbe. Persze értem én, folyamatos lökés kell a hintának is, hogy mozgásban maradjon...de

A kérdés az, hogy lehet-e állandóan ott állni és lökni? Mi van ha elfárad a karunk? Mi van ha el kell menni pisilni...Mi van ha sürgős hívást kapunk? MI van ha elered az eső? Egyáltalán hogy jó, hogy van a világ egyensúlyban....ha a hinta áll, vagy ha leng?

Az ember nem akar a rexiák fogságában élni, meg persze kövér se lenni. Ezért kell a kontroll. De mi van, ha a kontrollal kapcsolatban is kialakul valami "rexia"...van olyan, hogy kontrolrexia...??? Szerintem nincs, de olyan biztosan van, hogy valaki nem normális módon viszonyul a kontrollhoz. Az elmúlt években mindig azt mondtam, hogy a számok fontosak, kellenek, és abszolút igazak, tehát bátran támaszkodhatunk rájuk. Vajon igazam van?

Ez az egész mentális kalamajka bennem addig dúlt, míg ma dacolva a saját beidegződésemmel, nem álltam rá a mérlegre, pedig egy hete mértem magam utoljára, tehát ideje volna. És hogy miért nem?...Mert nem tetszett, hogy napok óta ez járt a fejemben, hogy vajon majd mit mutat...mert nem érzem, hogy fogynék, pedig a napi két óra bringa és a heti három súlyzós edzés megvan, és kajakontroll is megy, igaz nem koplalok, de átlag 2200 kalória fölé nem megyek. Persze tudom, hogy az aktív tömegnövelő edzésnek pont az a lényege, hogy növelje a tömeget, de az azért mégiscsak nem normális, hogy mondjuk azért aludjak rosszul az éjjel, mert tudom, másnap mérem magam....miközben ugyebár már nem vagyok az a 200 kilós pali, akinek SOS fogyásra van szüksége. Meghát van a kisördög aki a vállamon csücsül, és azt suttogja a fülembe, hogy nehogymár a mindennapi 2óra kardió, a heti három edzés, és a max 2200 kalória mellett mérni kelljen magam...a kalóriaszámolós oldalak szerint napi kétszer ennyit kellene ennem, hogy megadjam a testemnek, ami jár...

Lehet, hogy ez is a fejlődés egy foka....elengedni a kontrollt, vagy részben legalábbis korlátozni...mondjuk normális periódusokra, vagy inkább úgy írom normális érzésekre. Meggyőződésem, hogy az életet élni kell. És abban is hiszek, hogy van aki túlsúlyosan boldog. És van aki úgy boldog, hogy napi 6 órát edz. Mert mindannyian mások vagyunk. Mindőnknek úgy kell megtalálni a boldogságot, hogy működjön. És persze, hogy a működésbe ne zavarjon bele semmilyen egészsgügyi rizikó....mert ugye a szélsőségek nem jók, hiszen úgy hiába akar boldog kövér lenni valaki, ha közben retteg az infarktustól vagy a cukorbajtól, vagy keringési problémáktól. Vagy ha olyan fizikai akadályokba ütközik, hogy pl. nem tudja bekötni a cipőfűzőjét vagy kitörölni a fenekét...csakhogy két triviális példát mondjak.

Szóval van egy tartomány, ahol a túlsúlyos alany egészséges, nincs fizikailag akadályozva semmiben, nem cukorbeteg, nem jelent fenyegetést a túlsúlya az egészségére..fitt is..és boldognak érzi magát (már ha képes rá). Kell-e ennél több? Ugye jön a lényeges kérdés: de mekkora az a túlsúly? Mert 1 kiló is más, 5 kiló is más 15 kiló is más és 30 kiló is más....ennyi túlsúllyal még mind igaz lehet a fent leírt definíció....ilyenkor ki és milyen alapon dönt arról, hogy mi tartozik a helyes életmódba, és mitől lesz az alany boldog? Talán ez is genetikailag van kódolva....a boldogságra való képesség. Ebben a tartományban ugyanis inkább filozófiai útra terelődik a dolog: mert a kockázatmentes túlsúllyal élő esetleg nem látja magát szépnek, kívánatosnak, és ezért nem boldog. Mert a szépnek kommunikált idea az a csontsovány, egy deka felesleggel nem rendelkező emberpéldányokra van ráhúzva.  Ebben az esetben tehát mentális tréning tárgyát képezheti az is, hogy elfogadjuk magunkat, és ne mások által kreált skatulyák szerint tekintsük a világot olyannak, amilyennek ők akarják láttatni velünk.

És meg is érkeztünk a jelenkor másik nagy divatjához: amikor jelentős, egészségügyi kockázatot hordozó túlsúlyos emberek vadul, ezer százalékos erőbedobással "fogadják el magukat", és büszkén vállalják a nem 5, hanem akár 50 kiló túlsúlyt is, mondván, hogy ez vagyok én és én így szeretem magam. A társadalom jelentős része pedig gratulál, és azt mondja, milyen szép dolog, ez igen, így is kell ezt csinálni...közben pedig haladnak egy egészségügyi katasztrófa felé ezerrel, és nem biztos, hogy lesz majd visszaút. Persze simán lehet, hogy ez sem véletlenül van így (CONTHEO megint), hiszen végső soron a társadalomnak az a jó, ha a polgár minél korábban elhalálozik, ha már nem aktív pénzkereső....tehát a hosszú, boldog és egészséges öregkor nem cél....

Hát mit írjak: megint elcseszett sok kérdés van bennem, és még mindig keresem a válaszokat, szóval summázva annyit is írhattam volna a mai posztomba, hogy: nincs semmi különös, csak a szokásos agyalás a dolgokon.... 

Kötéltánc, avagy a sokadjára ismétlődő gondolatok

Az ember azt hinné, hogy a szélsőségek azok, amik ritkák...pedig nem. Én valahogy úgy látom, hogy a ló két oldala megtelt.Középen meg van a penge, rajta meg a kevés fehér holló...elég sok embert ismerek, aki nem igazán foglalkozik az helyes életmód témával, (vagy legalábbis csak a szándéknak az árnyéka van jelen náluk), és olyat is sokat tudok, aki 110%-al nyomja, és mind a táplálkozás vonalon, mind  mozgás terén gyakorlatilag kompromisszumok nélkül létezik. Természetesen nem definiálnám magam fehér hollónak. Nyilván én vagyok a tetű a ló szőrében, aki mászkál ide-oda....vagy nem tudom. Életem jelentős részében baromi kövér voltam, ez tény. Sajnos a fiatal éveimben bizony egyáltalán nem látszott, hogy mégcsak az árnyéka is ott lenne mögöttem a helyes életmódra való szándéknak....és a legtöbb esetben nem is volt ott. Aztán persze a szándék megvolt, de hát istenem, az mennyire kevés még!...

De vajon egyáltalán lehetséges megülni a lovat? Most persze nem azokra a szerencsésekre gondolok, akiknek ugye tökmindegy mit és mennyit esznek, mert sosem lesznek túlsúlyosak, hanem a többiekre, ahova én is sorolom magam....Az ember multifunkciós, jó esetben. Értem ezalatt, hogy képesek vagyunk mondjuk egyszerre autót vezetni, gyereknek válaszolni a kérdésre, rágógumiért nyúlni a középkonzolhoz, bekapcsolni az ablaktörlőt, és csendesen mormogva elküldeni melegebb éghajlatra az eléd kikanyarodó idiótát....tehát nyilván az ember az élete során kénytelen összehangoltan létezni, cselekedni, tervezni és kivitelezni a dolgait. És ez a helyes életmódra is fokozottan igaz. Igaz, mert ugyebár nemcsak hogy helyesen kell étkezni, de kell még elég vizet inni, mozogni hozzá, és közben pihenni is. Továbbá ne feledkezzünk meg arról sem, hogy azért az életben van ám még más is. 

Vannak gyerekek/szülők, van elvégzendő munka, vannak tervek, vannak közelgő ünnepek, éshát pláne ahogy öregszünk, van az is, hogy csak egyszer élünk és egyszer csak meghalunk majd. Ki tudja mikor...klasszikust idézve remélem fiatalon halok meg, de minél később. És ugyenezen a pályán halad az a vonat is, ami az infarktus-cukorbetegség-helytelen táplálkozás-mozgásszegény élet- megállóknál áll meg, és az is, ami a fitnesznáci- ünneprontó - elmebeteg ortorexiás- besavanyodott- élet örömét képtelen megtalálni megállóknál. Tudom, hogy az attitűd esszenciális ennél a dolognál....de ugye attitűdöt se boltban vesz az ember, hanem az kialakul. Kialakul a gondolkodásmódból, az életről alkotott elképzelésekből, a célokból, az indulatokból, az érzelmekből, a tapasztalatokból, az élményekből. Persze folyamatosan változik, alakul, fejlődik....de csak lassan s közvetve tudjuk befolyásolni, gyorsan, hirtelen nem lehet. Ahogy elhízni vagy lefogyni sem lehet egyik napról a másikra. Mindkét folyamathoz hosszú időn keresztül fenntartott, célzott viselkedés kell.

Tehát az élet összetett. Megülni a lovat nem könnyű. Sokminden van, amire figyelni kell, és sokminden van, amivel kapcsolatban nagyon könnyű megcsúszni, és hirtelen a ló másik oldalán találni magunkat. Az egész egy kötéltánc, ahol billegni ér, de ha leestél, akkor nagyon nehéz felkapaszkodni a mélyből, és újra megtalálni az egyensúlyt.  És nem leesni megint.

Viszont már maga a helyes életmód kifejezés is elég rugalmas dolog. Mert szerintem kijelenthető, hogy nincs olyan helyes életmód, aminél ne lenne még helyesebb...inkább én valahogy úgy látom, hogy az iránynak kell megegyeznie...nagyjából. De ugye kinek-kinek más a helyzete, mások a körülményei, mások a lehetőségei, és mások a képességei. Nyilván folyamatosan törekszik ezeknek a fejlesztésére, tágítására, dehát lássuk be, én pl. akármilyen faszagyerek is vagyok, sosem lesznek olyan körülményeim, mintha mondjuk megnyerném az itteni lottófőnyereményt, és eurómilliók felett kéne ülnöm, kitalálva, hogy mihez szottyan az úri kedvem....

Tök jó, mert most megint ott vagyok, hogy keresem a válaszokat, de az egy kérdésből lesz ezer, válasz meg sehol, csak ködös, többféleképpen értelmezhető frázisok, elméletek, elképzelések....meg olyan igazságok, amikkel nehéz bármit is kezdeni. Megfoghatatlan, dodonai, örökké változó, minden más által befolyásolás alat álló, kiszámíthatatlan, szeszélyes, és sokismeretlenes egyenletek, aminek a megoldásához ugyan nekikezdhetünk, de igazán megoldani sosem fogjuk. Szerencsés esetben az eredmény használható lesz, talán még jó v agy helyes is....de bizonyítani, levezetni nem tudjuk majd. Ha mégis visszatekintve meg akarjuk majd érteni a folyamatokat, majd lehet hivatkozni az egyediségre, a szerencsére, a tehetségre....vagy a speciális helyzetekre, a balszerencsére, és az adottságokra.....vagy tulajdonképpen bármire...

Konklúzió? Hát igen, kéne valami...azt hiszem, akkor nem rontunk sokat, ha képesek vagyunk mindig önmagunkhoz viszonyulva fejlődni, jobbak lenni, többet tenni...akkor talán feljebb tudunk mászni a ló oldalán, és ha a hátára nem is jutunk fel, de jobb helyzetbe hozhatjuk magunkat. Fehér holló meg amúgy sincs sok, én pl sosem láttam egyet sem még :)

Lassú haladás, avagy túlélési mechanizmusom a gyakorlatban

Nyilván sokan csinálják így, ahogy én....az életem két részre osztható: amikor épp haladok egy cél felé, és amikor lazítok. A kettő között még nem sikerült élhető átmenetet találnom, ahogy erről már sokat írtam ezen a blogon. Próbáltam, de nem ment. Úgy tűnik számomra ez a két alapvető létezésforma van, ezt kell szeretni. A lazítós szakaszok különösebben nem bonyolultak, bár azért ott is kell némi mentáls ráhangolódás, hiszen időről időre felmerül bennem, hogy megéri-e a nagy nemtörődömség a későbbi munkát....de mindg oda lyukadok ki, hogy igen, meg.

Most viszont a másik szakaszról írnék: arról, amikor kitűzök egy célt, és haladok. Már jó esetben. Mert ha így van, nincs is miről agyalni, megy minden ahogy köll. Az agyalós rész ideje akkor jön el, amikor a haladás megáll, vagy lassul. Ilyenkor sarkalatos, hogy hogyan reagálunk. Például egy megadott ritmusú egyenletes fogyás egyszercsak megáll, vagy oly mértékben lelassul, hogy egy palack víz megivása, vagy egy nagydolog már elbillentheti a tendencia irányát. Ilyenkor óriási a kísértés, hogy vagy hagyjuk a francba az egészet, hiszen úgysincs értelme....vagy átessünk a paci túlfelire, és sanyargassuk a testünket....vagy nekiálljunk kifogásokat gyártani, hogy ránk miért nem vonatkoznak az Univerzum törvényei.

Nos, szerintem a helyes út, ahogy általában lenni szokott, az a legnehezebb: a kitartás. A túlélés. Ehhez az kell, hogy először is az ember higgyen magában. Higgyen a céljában, higgyen a módszereiben, és végső soron higgyen a sikereiben. Mert úgy könnyű hinni a sikerben, hogy benne élsz. Akkor nehéz hinni benne, ha a közelében sem vagy. A hit ha megvan, akkor az már fél siker.

A siker másik fele az állhatatos, bulldog-szerű menetelés. Ehhez bizony legalább annyira makacsnak kell lenni, mint egy ír autókereskedőnek....tehát nagyon. Végletesen, irracionálisan, és nevetségesen (ugyeugye petkonolli :)). Makacsul rgaszkodni a már egyébként bevált, bizonyított módszernek, miszerint a számok nem hazudnak...és egyszercsak, ahogy a viharfelhők eloszlanak, és kisüt a nap, egyszercsak meg fog indulni a fogyás megint.

Ezek az én tapasztalataim. Többször átestem már ezen, és nyilván sokszor is át fogok még. Egészen addig, míg valahogy ez is rutinná válik. Egy olyan "lelkigyakorlattá", amit a megfelelő időben elő kell húzni, és bemutatni. 

Tudtam én, hogy nem könnyű ez.  Most már hatodik éve vagyok benne, hogy az elért eredményt meg is kell tartani, és bizony igaz a mondás, miszerint lefogyni sem könnyű, de annak maradni még nehezebb. Az én tanácsom ebben a témában ez: sose kételkedj magadban! Tarts ki a végsőkig, az eredmény nem marad el!

Házimunka- beleszámít, vagy nem?

Hányszor hallhatjuk jobbára háziasszonyoktól, hogy minek nekem edzőterem, mozgok én eleget, meg sem állok egész nap. Vajon a házimunka végzése minek számít? Vajon a puszta létezéshez szükséges energiafelhasználáson túl mennyire számít extra kalóriaégetésnek a vásárlás-főzés-mosogatás-mosógéppakolás-tergetés-hajtogatás-felmosás-porszívózás-stb?

Nyilván nem gondolhatja senki, hogy ha egész nap ül valaki egy asztalnál, vagy a kanapén fekszik, az egyenértékű kalóriafelhasználást jelent egy egész nap sürgő-forgó ember felhasználásával szemben, aki meg sem áll mondjuk délutánig, maximum egy kávéra ül le. A nagy kérdés az, vajon felmentheti-e az embert a sok házimunka az alól, hogy lejárjon edzeni, vagy futni, vagy bármilyen egyéb testedzést végezzen?

Utánaolvastam itt-ott, és azt kell mondanom, hogy az általános vélekedés azt mondja, nem számít bele közvetlenül. Ugyanakkor hivatalos kimutatás van arról, hogy azok, akik aktívan élik a mindennapjaikat, azok tovább élnek, és általában egészségesebb állapotúak idős korukra. De akkor létezik, hogy semmit nem számít a házimunka?

Dehogynem. Csakhogy házimunka és házimunka között is van különbség. Más dolog a kanapén ülve, tévét nézve fél szemmel hajtogatni, és más havat hányni, vagy kertet asni fel. Nyilván a két végletet írtam, de csak hogy jobban szemléltessem a különbséget. Felmosni, porszívózni is lehet lagymatagon, lassan, kényelmesen, és lehet úgy is, hogy 15 perc után az emberen folyik a víz. Na az már egész biztosan beleszámít a napi mozgással elégetett kalória egyenlegünkbe.

Azt hiszem az igazság félúton van. Ha rendszeresen karban tartjuk a testünket, és mindennap heti rendszerességgel végzünk valamilyen igazi kardió mozgást és/vagy súlyzós edzést, akkor beleszámít az otthon végzett munka is, de ha nincs semmi más, csak a házimunka, akkor sajnos azt kell mondanunk, hogy az önmagában  mint mozgáskiegészítés, nem elég a súlytartáshoz, depláne a fogyáshoz,

Mentális hadviselés

Számomra az életmódváltás mindig mentális tréninget is jelentett egyben. Miért? Azért, mert amikor elkezdtem az egészet, és gyakorlatilag az evést mint olyat majdnem megszűntettem saját magam részére, akkor realizáltam, hogy ugye nem egyedül élek egy házban valahol a világban, hanem van egy családom, akik velem élnek. És akik esznek, és nincs szükségük fogyásra.

Alapvető, hogy ha valaki éhezik, és nem adja meg a szervezetének, amit addig megkapott, akkor ingerültebb, érzékenyebb lesz. Tegyük hozzá még a frissen kisült pizza, vagy a forró almáspite illatát, és fűszerezzük meg mindezt a család iránti szeretettel, ami  sehogyan sincs összhangban az éhezés keltette negatív hullámokkal.

Ahogy harcot vívunk saját magunkkal azért, hogy ellenálljunk a rossz beidegződés-szokás által keltett fogyasztási indíttatásnak, úgy azért is harcolnunk kell, hogy ne haragudjunk azokra, akik abban a helyzetben vannak, hogy nincs szükségük efféle korlátozásra. És nemcsak a közvetlen családtagokra gondolok, hanem úgy általában az emberekre.

Most nem akarok nagy szavakat leírni, hogy ki kell tárni a szívünket, meg ilyenek....de tény, hogy ez az egész életmódváltás magával hoz valamiféle zen-es fílinget....amikor megtanuljuk szétválasztani az Én-t a Mások-tól, és külön kezelni mindkét oldal érzelmeit, vágyait, lehetőségeit, és reakcióit.

Érthetőbben fogalmazva például képesnek lenni mosolyogva, jókedvűen legyártani 40-50 darab islert a gyerekeknek anélkül, hogy egy morzsányit is megkóstolnánk belőle. Probléma nélkül beülni egy gyorséttermbe, és képesnek lenni jól érezni magunkat, miközben csak egy salátát eszünk.

Igen...ezekehez a dolgokhoz bizony mentális erő kell, ami pont úgy, mint a fizikai, nem terem magától csak úgy. Ahogy sokat kell edzeni, hogy legyen karizmunk vagy mellizmunk, ugyanúgy a lelket, az elmét is edzeni kell, foglalkozni vele, tréningezni. Oda is kell valamiféle edzésterv, egy elgondolás, egy kis elmélyedés. Csak úgy magától senki nem lesz erős.....meg kell érte dolgozni.

Off nap

Tegnap szülinapot ünnepeltünk, az enyémet. Vendégek, torta, buli. Ilyenkor általában Off napot tartok, azaz feloldozom magam a diéta kötelezettségei alól. Mit is jelent ez? Egyfelől plusz 2,5 kilót (ennyivel többet mutat a mérleg ma reggel, mint tegnap reggel), másfelől egy kis önfeledt lazítást, harmadrészt viszont kiváló alkalom arra, hogy átgondoljuk újra, mit miért csinálunk. Az életben vannak alkalmak, nemcsak szülinapok, hanem ünnepek, nem várt események, hirtelen megváltozó körülmények, stb. Mit lehet ilyenkor tenni, hogyan oldjuk meg, hogy ne csússzon szét az étrend?

Nyilván több szint van...ha arról beszélek, hogy valaki beteg, vagy súlyos mértékben el van hízva, és rettentő komolyan kell venni mindent, akkor persze mese nincs, tartani kell a kontrollt az offos napokon is, és akkor úgy kell megoldani az ünneplést, hogy illeszkedjen az aznapi étrend a kialakított, megtervezett folyamatba. Ha nem erről van szó, akko úgy gondolom, vállalható a kisebb elhajlás, de két dologra nagyon figyelni kell:

1. Ne essek túlzásba....azaz csak azért, mert off napom van, ne vigyek be tízezer kalóriát, és ezer gramm  szénhidrátot, mert azzal igen rosszat teszek magamnak. Egyfelől nagy megterhelésnek teszem ki a szervezetemet, másfelől ekkora bevitel nagyon megnehezíti a visszaállást a meghatározott pályára.
2. A lelki része. Az ember hajlamos beleesni abba, hogy oké, ez a nap már úgyis el van szúrva, akkor már az egész hetemnek annyi, akkor már mindegy, ezen a héten már nem is számolok, nem is figyelek arra, mit eszem. Mozogni sem mozgok annyit, hiszen úgysem ér ez a hét.

Mindkét verziót átéltem. Nem jó egyik sem. Az első esetén a szervezet totál lesokkolódik, összezavarodik, az anyagcsere nem tud mit kezdeni a logikátlan bevitellel. Beteg voltam, minden bajom volt, sehogy se volt jó. A második verzióban meg később nem egy nap elhajlásával kell megküzdeni, hanem egy hétnyi lazasággal, és nem tudom ki hogy van vele, de nekem általában háromszor-négyszer annyi idő kell, hogy egy bizonyos tömeg lemenjen, minthogy feljöjjön. Azaz ha minden alkalomból lesz egy hét dőzsölés, akkor gyakorlatilag az egész életmódváltás értelmét veszti, mert hízás lesz a vége.

Az az igazság, hogy csináltam végig Karácsonyt úgy is, hogy egy árva szelet beiglit, zserbót, vagy flódnit sem ettem, egy szelet rántott húst sem, sem töltött káposztát. Sőt, mivel nagy család vagyunk, ezeknek a finom ételeknek az illata, a látványa végig ott volt a szemem előtt. Továbbmegyek: egy részüket én magam készítettem el úgy, hogy még csak meg sem kóstoltam, hogy milyen lett, kell-e bele még valami. Hát mit mondjak....felér egy ötcsillagos lelkigyakorlattal valami tibeti kolostor tetején....de megcsináltam, tudom milyen.

Olyat is megcsináltam, hogy szülinapi tivornya, eszem-iszom után (ez ugye nálam december elseje) már azt mondtam, mindjárt itt a karácsony, a téli szünet, a lazítás, a bulizás, most mit bohóckodjak itt a diétával, majd januártól....nem is álltam rá a mérlegre, minek stresszeljem magam. Eredmény? Három és fél hét alatt 15 kiló plusz. Tartott nyárelejéig, mire ismét pályára álltam.

Konklúzió? Én azt mondom, megint a középút. Legyen az ünnep ünnep, ne tagadjuk meg magunktól a finomságot, emeljük a dolog fényét az evés-ivás adta élvezettel, de ne engedjük, hogy elszaladjanak a lovak, mert nehéz lesz majd visszaterelni őket az útra.