Az első lépés fontossága

Mindig a legnagyobb kérdés, a legnagyobb dilemma az, hogy hogyan induljon el az ember a lefogyás útján. Szerintem ha azt írom, hogy minden túlsúlyos ember elkezdett már valamilyen projektet, aminek a fogyás volt a célja, nem tévedek. Tehát elkezdeni nem nehéz, de úgy elkezdeni, hogy eredmény is legyen.....az már bizony nehéz.

Azt hiszem, ha az összes tényező közül meg kéne neveznem a legfontosabbat, biztosan azt mondanám, hogy a mély, másoktól és környezettől független, önmagunkból táplálkozó, mélyen gyökeredző motiváció az. Tehát ha az elindulást nem egy orvosi lelet, nem egy fitymáló beszólás, nem egy párkapcsolati kudarc, nem egy másik emberrel való konfliktus idézi elő, hanem inkább egy olyasvalami érzés, amit akkor érez az ember, amikor túlsúlyosan rááll a mérlegre, és meglátja azt a számot, ami annyi, amennyi.

Vagy amikor véletlenül meglátja magát meztelenül egy tükörben. Vagy egy fotón, amin nem szándékosan szerepel. A kövér ember ha megméri magát, azt általában egyedül teszi, mondjuk a fürdőszobában, ahol rajta kívül nincs senki más. Ha akár így, akár úgy, de szembesül a számokkal/ látvánnyal, több dolog is történhet:

1. Történhet az, hogy becsukom a lelki szemeimet, elfordítom a fejem, és szándékosan úgy teszek, mintha nem létező probléma lenne. Mintha egy olyan apróság, ami az életünkben nap mint nap előfordulhat, és szembekerülhetünk vele, de megoldjuk, vagy csak simán túllépünk rajta. Mustárfoltos lesz a nyakkendőm ebédidőben, és nincs másik. Valaki letöri a kocsim visszapillantóját a parkolóban. A gyerek rossz jegyet hoz haza magatartásból...ilyenekre gondolok. Bosszantó dolgok, amiket meg kell oldani, de túllépünk rajtuk. Kezelhetem így is a túlsúly problémáját.....vagy:

2. Őszintén, megjátszás nélkül magamba nézek, és megállapítom, hogy baj van. Hogy változnom kell, mert minden nappal növelem a kockázatát annak, hogy olyan messzire jutok, ahonnan már nincs visszaút.

Azt hiszem, hogy a siker kulcsa, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy a válasz a kérdésre ott lesz, hogyha valaki amikor a mérlegre áll, képes a második verzióra, akkor benne van a lehetőség, hogy eredményes változtatást tudjon elindítani.

Régi bölcsesség, hogy az első lépés a legnehezebb. Mert minden következő lépés mögött már van egy megtett út, ami erőt adhat, amibe kapaszkodhatunk. Elindulni tehát a legnehezebb, és talán az első és legfontosabb tennivaló, hogy ne fordítsuk el a fejünket, ne csukjuk be a szemünket, és ne bagatellizáljuk el a problémát.

Hat éve már

Hat évvel ezelőtt ilyentájt léptem át a bűvös száz kilós határt, durván másfél éves, nagyjából lineáris fogyási folyamat során. A kiinduló súlyom 193 kiló volt, onnan indultam el, és bár egyáltalán nem tűztem ki pontos elérendő célt, mindössze azt akartam, hogy lefogyjak, kimondva-kimondatlanul azért nekem ez volt a nagy eredmény, hogy a súlyom végre kétszámjegyű legyen. Nagy öröm volt. Akkor kicsit elkapott a gépszíj, és ráéreztem a dolog ízére, tehát nem álltam le, nem dőltem hátra elégedetten, hogy hurrá, hanem mentem tovább.

Egészen addig feszítettem a húrt, amíg le nem mentem 75 kilóra. Ez nem tűnik annyira durvának, de ha hozzávesszük, hogy 185 centi magas vagyok, és levonjuk azt a 10-12 kilónyi bőrt, ami rajtam maradt a fogyás során, akkor már elég durva az eredmény. Nem bántam meg, hogy ennyire messzire mentem, két dolog miatt:

1. Érdekes élmény volt nagyon soványnak lenni. Sosem volt benne részem azelőtt. Új élmény volt, élveztem sok tekintetben. Fontos tapasztalat lett az életemben.

2. Azóta sok év telt el, rengeteget tanultam, láttam-hallottam-tapasztaltam, és ma már úgy gondolom, minden nagy fogyásnak van egy trendje, ami nagyjából egy hullámvonalszerűen a nagy súlyról lemegy valameddig, majd lassan visszakúszik egy szintre, és ott áll meg. Ez jó esetben még az ideális tartományban mozog, rosszabb esetben közelít a kiinduláshoz, még rosszabb esetben el is éri azt. Tehát ha valaki 150 kilóról lefogy 100-ra, és mindent megtesz azért, hogy megtartsa az elért súlyt, akkor nagyjából 120 körül fog stagnálni. Nem marad meg százon, ahogyan én sem maradtam meg a 75-ön (szerencsére) Szóval jó, hogy annyira lementem, mert így maradt mozgásterem a megfelelő súly bekalibrálására. Úgy is fogalmazhatok, hogy maradt helyem játszani kicsit a súlyommal.

Akkor még nem tudtam ennyire magabiztosan, hogy mekkora energia, mekkora erőfeszítés az eredmény megtartása, ma már tisztában vagyok azzal, hogy ez nagyobb feladat, mnt a fogyás. Persze akkor, amikor az ember a fogyással harcol, nyilván nem érdekli, illetve nem érzi közelinek a problémát, sőt, vállat vonva azt mondhatja, hogy a hídon ugyebár csak akkor tudunk átmenni, ha odaérünk....előbb tehát fogyjunk le, majd aztán agyalunk ezen.

Hat éve tartom a súlyomat a "kétszemjegyű tartományban". Megfogadtam magamnak, hogy soha nem leszek kövér megint. Elég volt, elég sokáig voltam az. Az élet egy nagy kerék, ami forog, és forgatja magával az embert is. A gondolatokat, a célokat, a haladási irányt, a hozzáállást....mindent.

Igazi fogyás sztori kevés van, ami nyilvánosan látható a neten....mit gondolok igazinak? Azt gondoom igazinak, ami nem külső kényszeren, hanem belső indíttatáson alapszik. Ami nem műtéti beavatkozásról, gyomorgyűrűről, bypass-ról, egyéb olyan dologról szól, amit mások csinálnak a testemmel azért, hogy változzak. Hanem ami olyan dolog, amit én csinálok magamért, hogy változzak. Régebben is sokat foglalkoztam azzal, hogy hova tűnnek el a lefogyott celebek, hogy miért nem lehet a fogyás utáni életükről is látni/hallani....

Az elhízás problémája jelen van az emberiség életében, és mindenképpen szükség lenne beszélni róla, tenni ellene, megosztani egymással a tapasztalatokat, a tippeket, a trükköket, segíteni egymásnak motiválódni, harcolni, és megoldani a felmerülő problémákat. Ez egy olyan valami, ami egyszerre jó az egyénnek, és egyszerre a társadalomnak is, meg az egész emberiség jövőképének is. A helyes életmód, az egészséges táplálkozás, a mozgásban gazdag, fitt életmód kiegyensúlyozott, boldog embereket eredményez, akik sokkal inkább képesek minden téren sikereket elérni, mint az elhízott, betegségekkel és frusztrációval harcoló társaik.

Újratervezés

Valamiért őszintén nem számítottam erre, hogy ez valaha meg fog történni. Hogy egy autós elüt, miközben biciklizek. Szerintem sokan vagyunk úgy azzal, hogy nem úgy ülünk be az autóba, hogy arra számítunk, hogy balesetet szenvedünk. A tőlünk 45 km-re lévő Jenkinstown parkba indultam, ez egy csodás nagy park, szarvasokkal, pihenővel, tanösvényel. Reggel kilenckor indultam, miután a srácokat elvittem az iskolába. Kicsit több mint másfél óra múlva értem oda, az út jó volt, az idő fantasztikus. Ejtőztem a napsütésben egy 10-15 percet, megittam a kávémat a termoszomból, ettem egy banánt meg egy kis sajtot, és irány haza ugyanazon az úton, amerről jöttem. 17 km után ütöttek el. Annyira emlékszem, hogy látok mellettem egy kék színű visszapillantó tükröt, majd tudatosodik bennem, hogy bassza meg, ez túl közel van. Érzem az ütést, meg hogy gurulok, és onnan sötétség. A következő kép, hogy magamhoz térek az út szélén, káromkodva feltápászkodok, és megkeresem a biciklimet, hogy az út szélére húzzam. Láttam, hogy néhány autós megállt, és láttam két alakot mellettem, akik közül az egyik beszél hozzám. Érdeklődik, hogy vagyok. Ő ütött el.

Mivel nem történt még ilyen velem soha, és enyhén kótyagos is voltam, kissé tanácstalanul álldogálltam, néztem a vérző lábamat, leoperáltam magamról az eltört sisakot, és felhívtam az egy helyen tartózkodó feleségemet, és a fiamat. A fiam, aki jogot végzett, azt tanácsolta, ha képes vagyok rá, fotózzam le mindenképpen a gázoló kocsiját, jogsiját, és kérjem el a telefonszámát is, hogy később képesek legyünk megkeresni. Ezt megtettem. A pasas biztosított arról, hogy az okozott kárt megtéríti. A fiamék azon nyomban elindultak értem. Amint kiértek (kb negyed óra), a pasas, aki elütött, és addig a félrehúzódott autóban várt, elhajtott. Mikor kiértek a nejemék, meglátták, hogy nézek ki, és azonnal rendőrt hívtak. Amikor a rendőr kiért, kiakadt azon, hogy miért ment el a gázoló, és megpróbáltuk utolérni, hogy jöjjön vissza, vegyük fel az adatait.

Persze ez nem volt olyan egyszerű, tekintve, hogy amerikai turisták voltak, és a szám, amit megadtak, amerikai volt. Az ír rendőr hivatalosan nem hívhat fel intézkedés során külföldi számot, ezért a fiam hívta fel az embert, és átadta a telefonját a rendőrnek, aki elmagyarázta neki, hogy akármilyen országból jött, olyat sehol nem lehet csinálni, hogy elgázol egy kerékpárost, majd elmegy a helyszínről. Jöjjön vissza, hogy felvehessük az adatait. Miután letették a telefont, hamarosan a központból felhívták a rendőrünket, hogy képzelje csak el, a gázoló a beszélgetés után felhívta a rendőrséget, hogy bejelentse, a fiam telefonszámát megadva, hogy őt erről a számról felhívták, és valaki rendőrnek adta ki magát. A rendőrünk nem kicsit felpaprikázva ismét megkérte a fiamat, hogy hívja fel  a gázolót, és adja a teleont át. Irgalmatlanul letolta, hogy mit képzel magáról, azonnal induljon a legközelebbi rendőrörsre, hogy felvegyék az adatait.

Közben nekünk elmondta, hogy menjünk nyugodtan tovább az orvoshoz, velünk már végzett, Innen tehát a körzeti orvosomhoz mentünk. Ő megvizsgált, kimosta az aszfaltdarabokat a térdemből-combomból, adott egy tetanust, és azt mondta, ha nem rosszabbodok, menjek vissza egy hét múlva.

Közben kiderült, hogy az amerikai turista egy bérelt kocsival gázolt el, tehát a rendőrünk megkért, hogy jelentkezzünk be a kocsikölcsönző cégnél, mert az ő biztosítójuk kell, hogy a keletkezett kárt megtérítse.

Hazatérve ahogy levettem a ruháimat, úgy derült ki, hogy gyakorlatilag az egész jobb oldalam tele van sérülésekkel....a bokám, a lábam jobb oldala végig, a könyököm, a kézfejem, a vállam, és a tarkóm. A fejemen is lett egy pukli, amellett, hogy a sisakom eltört. Ezek ugan fájdalmasak voltak, de az igazi szutyok az éjjel jött: szenvedtem, nem tudtam elaludni....aztán valahogy sikerült, de minduntalan csak a baleset járt a fejemben. Hogy hogyan történhetett, hol ütött meg a kocsi, hogyen, merre repültem, hova gurultam....meddig nem voltam magamnál, meg ilyesmi. Aztán valamikor hajnalban arra keltem, hogy baromira fáj a nyakam, minden mozdulatra egyre jobban, és rettenetesen fázom. Csatakos voltam a verejtéktől, de hideg voltam mindenütt. A szám különösen. Az egész fejem elzsibbadt, kiszáradt a szám, és nem tudtam, hogy hányni fogok-e vagy elájulok. Felébresztettem a feleségem, aki megnyugtatott lefektetett, hozott egy lavórt....és lassan jobban lettem. Valahogy eljött a reggel, nem mondom, hogy aludtam addig, de szakaszosan félálomban eltelt az idő. Mivel hétvége volt, az orvoshoz nem lehet csak úgy elmenni, úgyhogy irány az ügyelet. Mindenképpen akartam valami gyógyszert a nyakamra, mert akármerre mozgattam csak fájt. Fekve is, minden pozícióváltás, minden apró mozdulat nagyon fájdalmas volt.

Ügyelet, ott egy szimpatikus doki kifaggatott, mevizsgált, majd továbbküldött egy kórházba, hogy röntgenezzék meg a vállam és a nyakam. Irány a kórház. itt némi várakozás után egy újabb doki kérdezett ki, és erősítette meg a röntgen szükségességét. Megvolt a felvétel, azt mondták szerencsére minden rendben, írtak fel gyógyszert, amit majd a háziorvosomnak kell rendes receptre felírnia, ahova ma délután tervezünk elmenni.

Tegnap este a rendőrünk felhívta a fiamat, hogy érdeklődjön a hogylétem felől (!)....elmesélte, hogy az amerikai pali azt nyilatkozta, hogy szerinte én a szembe sávban bicikliztem, a rossz oldalon....na ezen kiakadtam megint. Hogy lehet valaki annyira arrogáns, hogy idejön Massachusettsből pár hét vakációra, egy balkormányos közlekedéshez szokott országból, kölcsönöz egy jobbkormányos autót, és elüt engem a biciklimmel, majd közli, hogy én, aki itt élek kilenc éve, és csak ebben az évben több mint háromezer kilométert mentem biciklivel az utakon probléma nélkül, én megyek a rossz oldalon....Szerencsére a Strava bizonyítja, hogy honnan jöttem és merre tartottam, sőt, még azt is rögzíti a műholdas nyomkövetéssel, hogy az út melyik oldalán haladtam, tehát bizonyíthatom az igazam...DE...rohadtul nincs kedvem évekig pereskedni, vállalva annak a költségét, plusz itt áll a bringám romokban, arról nem beszélve, hogy rettegek, ha arra gondolok, hogy felüljek egy biciklire, és kimenjek a forgalomba. Kedvem ugyan nincs, de nem fogom annyiban hagyni, az biztos. Holnap megyek a fiammal ügyvédhez, és meglátjuk, hogyan tovább.

De a lényeg: Újra kell terveznem sok mindent. A súlyom kordában tartásában szerves része volt a biciklizésnek. Futni nem tudok, nem szeretek, nem megy....úszni nincs a környéken lehetőség, a bringa az a fajta sport, ami kivitelezhető - volt eddig. Ha nincs, akkor marad a koplalás, vagy a visszahízás, amit biztosan nem fogok megengedni magamnak. Mellette a költségeim...a biciklim, a eltört órám, a széttört sisak, a szakadt kabát, nadrág, kesztyű, stb...a feleségem és a fiam kiesett keresete (azonnal otthagytak csapot-papot, hogy jöjjenek segíeni) , az orvoshoz-ügyeletre-kórházba  rohangálás költsége (üzemanyag, parkolás)....az ügyvéd, a gyógyszer, és ki tudja mi lesz még :-(

Bringás kihívás

1-2 évvel ezelőtt, a nagylányom mutatta meg ezt az "app"-ot, hogy milyen tök jó, mert ha biciklizek, akkor ez méri, hogy mennyit mentem, meg milyen sebességgel, mennyi idő alatt, stb. Megtetszett, és ma már szinte el sem indulok anélkül, hogy ne indítanám el a Strava-t. Valamikor hónap közepén túl vettem észre, hogy a program felületén van olyan fülecske is, hogy kihívások. Rámentem, és kiderült, hogy mindig van valami aktuális kihívás, a legfrissebb az volt, hogy "meddig jutsz el májusban?" vagy valami hasoló, szóval hogy verseny, ki mennyit teker a hónap folyamán. Ha valaki eléri az 1250 km-t, akkor hivatalosan teljesítettnek számít a küldetés. Nosza, csatlakoztam, és bár még nincs vége a májusnak, de ma sikerült átlépnem a 1250.edik kilométert, azaz a küldetést hivatalosan is teljesítettem, ami nagy örömmel tölt el.

Továbbá annak is nagyon örülök, hogy meg lehet nézni, országos szinten is a besorolást, és jelen pillanatban Írországban a majd' 1300 résztvevő között én a 20. helyen állok. Az összesített listán pedig a 4323. vagyok a több mint 209ezerből.

Jó, ezek csak számok, de engem akkor is boldoggá tesznek, mert én, akinek valaha még egy cipőfűzőbekötés is komoly előkészületet igénylő fizikai megerőltetés volt, én....aki lihegett, ha felmentem egy emeletet a lépcsőn.....én, akinek csak a zuglói óriásboltban lehetett aranyáron vásárolni mondjuk egy pólót....én, akinek harmadjára sikerült csak olyan mérleget venni, ami nem akadt ki a több, mint 190 kilós súly alatt.....szóval én benne vagyok az első 20 bringásban az ezerháromszázból!

Nagyon jó érzés. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy a hét harmadik napján már több mint 300 kilométer van mögöttem két keréken, és különösebben nem vagyok kimerült sem, és az esti 30 kilométeres körömre is csak azért nem mentem el, mert ezt a posztot írom...de képes lennék rá, simán.....

Biztos az is bennem van, hogy a mélyen bennem élő kisfiú tombol....mert sosem vettek a szüleim biciklit, pedig nagyon szerettem volna. Dehát ugyebár veszélyes...ezt mondták. Én pedig mindig irigykedve láttam a többi gyereket a lakótelepen, akik száguldoztak boldogan a camping bringájukkal....szóval biztos ez is szerepel az okok között, hogy miért pont a bicikli. De a futást nem sikerült megszeretni, nyilván a rajtam maradt feleslegek -(bőr, zsírszövet, mittudomén), amiket eddig sem operáltattam le, és eztán sem fogok-, önálló életet élése sem segített benne....de végülis mindegy, A lényeg, hogy egy hosszan végezhető, nem feltétlen megerőltető, alapvetően kardioszerű mozgással együtt járó tevékenységet találtam, ami segít abban, hogy megmaradjak olyannak, amilyenre átváltoztattam magam.

Természetesen nem tudom és nem is akarom felvenni a versenyt az igazi atlétákkal, vagy a profikkal, akiknek a teljesítménye messze meghaladja az enyémet. De arra igenis büszke vagyok, hogy közel 45 évesen, 193kilós múlttal, a mindennapi életem mellett képes vagyok ilyen számokat produkálni.

Élet, trendek, gyerekek, irányok

Mostanában divat, hogy ha valaki túlsúlyos, akkor nem le akar fogyni, hanem megtanulja elfogadni magát. És micsoda fair play tőle, hogy ha vállalja a testét egy tengerparton, vagy egy strandon, vagy akár az utcán is! Értem én, hogy ez a léleknek jó…de mi van a testtel? Mi van az egészséges életmóddal, a vér értékekkel…a koleszterinnel, az állóképességgel, a fittséggel….az abilitással, ami a mindennapokban annyiszor jöhet jól….? Ugye azért gyógyír a léleknek, mert ha nem képes elfogadnia magát, akkor ott van a bűntudat, a stress, nincs lazulás, tehát az élete egy rendkívül feszült, folyamatos fogyniakarástól fáradt és erőtlen, végeláthatatlan harc. Ezzel szemben ha elfogadja magát, és “megtanulja szeretni önmagát”, akkor sokkal szebben látja majd a világot, és a világ is őt (Legalábbis “ezt állítja a sajtó” ). De kérdezem én, nem az volna a legegészségesebb, ha a lélek azért lenne ép, mert a test is az?

Tegyük fel, hogy nem megy, sajnos előfordul. A bennem felmerülő kérdés viszont ilyenkor az, hogy mennyivel lesz jobb, ha feloldozást adunk a tenniakarás alól, mert elfogadja magát, és vállalja, mitöbb, büszke rá….ha a ló túlsó oldalára esik, akkor egyenesen cikizni fogja mindazokat, akik viszont akár több, akár kevesebb erőfeszítéssel, de megoldották a kérdést, és képesek a testüket egészségesebb formába hozva tartani. Gyakran igen sok lemondással, és igen sok munkával.

Mindig felmerül ilyenkor a társadalmi szerepvállalás mértéke. Hajtjuk a pénzt, és a gyerekeink arra tendálnak, amerre a tömegmédia lökdösi őket. Megmondják, hogy hogyan kell gondolkodnunk, megmondják, hogy mi a jó. Hogy mi a trendi, a menő, és közben valahogy mintha elvesznének az értékek menet közben. Vagy legalábbis emosódnának.

Tudom, hogy én vagyok az, aki kilóg a sorból. Én vagyok az, akit elmondhatatlanul zavar, hogy az operációs rendszer jobban akarja tudni a gépemen, hogy én mit akarok és hogyan akarom. Akit idegesít, hogy miért kell “app”-nak hívni a programokat, és miért akarja minden “app” alapból mindig tudni azt hogy hol vagyok, mit nézek, mit keresek, mit írok, mik a szokásaim, mikor ülök a gép elé, és miért…..Én vagyok az, aki viszketőrohamot kapok a sok “mainstream” hülyeségtől, mégis megveszem a gyereknek a fidget spinnert, mert látom, hogy megőrül érte, és különben is mindenkinek olyan van, mert az a menő. Az is én vagyok, aki ha tehetné, sokszor Zsanklódfándám-féle rúgással távolítanám el a kamaszaim kezéből a mobiltelefont, mert nem tetszik, hogy akkora részt vesz el az életü(n)kből, amekkorát.

Közben azért az is én vagyok, aki együtt zenél, focizik, bringázik, filmeket néz, vagy snapszerozik velük, és ilyenkor több értelemben is szárnyalok, és úgy érzem, jól csináljuk. Azért azt nem mondom, hogy bármelyik gyerekem volna annyira “nem normális”, hogy biciklizés közben a menő workout mix helyett Bulgakovot hallgatna hangoskönyvként….de talán nem is baj.

Meg kell mutatni a helyes irányt, de közben több helyes irány van, és több irány van, ami lehet így helyes, de amúgy helytelen….szóval baromira nem könnyű. És visszatérve a testkép-témakörre: nagyon örülök, hogy ebben elég vastagon egyet értünk a gyerekeimmel, és hogy képes vagyok előttük jó példával elöljárni.

Ki vagyok én?

A személyiség folyamatosan változik, így minden ember nyilvánvalóan ahogy múlnak az évek, úgy lesz kicsit mindig másmilyen. Valahogy én is látom saját magam, ami nem feltétlenül egyezik meg azzal, ahogy esetleg mások látnak engem. 6-7 évvel ezelőtt kezdtem ezt a blogot, és sokmindenen mentem keresztül mostanáig. Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt rám nézett, látott egy baromi kövér faszit, és aki ismert, azt kb azt mondhatta volna, hogy egy alapvetően vidám, extrovertált, nagydumás pali vagyok, aki imádja a gyerekeit, és a család a mindene. Hobbim a gitár volt, és otthonról irányítottam a saját vállalkozásunkat. Budapestről vidékre költöztünk a sok gyerekünkkel, legfőképpen a jobb levegő és a nyugodtabb élet miatt. A nagyfiam asztmás, ahogy én is az voltam. Egy kis faluba költöztünk, beintegrálódtunk a helyi közösségbe, ahol tulajdonképpen hamar elfogadtak, miután kiderült, hogy nem pályázunk senki állására....

Néhány év alatt, ahogy a gyerekeink egyre nagyobbak lettek, egyre inkább aggódtunk a jövőjük miatt, mert bár a vállalkozásunk nem ment rosszul, de annyira nem ment jól sem, hogy előreláthatólag finanszírozni tudtuk volna az összes gyerekünk egyetemi képzését. Ekkor merült fel, hogy külföldre mehetnénk. Angol nyelvterületet kerestünk, mert angolul beszéltünk....mondjuk a gyerekek németesek voltak, mert egy sváb faluban laktunk, de végül Írország lett a befutó. 

Azóta is itt élünk. Beintegrálódtunk ide is, és itt végre valahogy jutott energia, idő, pénz, akarat, stb. arra, hogy foglalkozzunk a testünkkel, az életmódunkkal és az egészségünkkel is. Ígyhát végül a közben 193 kilós súlyomat sikerült ledolgozni egészen 76 kilóra. Csak étrenddel, mozgás nélkül. Ezután kezdtem fokozatosan normális étkezést alkalmazni magamon, és elkezdtem a mozgás különböző fajtáit kipróbálni. Futottam, teniszeztem, bicikliztem, súlyzóztam, eveztem.....

Ha ma valaki jellemezni akarna, kb azt mondhatná rólam, hogy egy továbbra is vidám alapbeállítottságú pali vagyok, aki se nem sovány, se nem kövér, aki fél szemmel mindig az időjárást nézi, és ha teheti, felpattan a biciklijére, és megy. Heti 9-10 órát minimálisan biciklin töltök, ha jó idő van, akkor az országúti biciklimen, ha rossz, akkor a szobabringán. Olyan szinten elsajátítottam az élelmiszerüzletekben kapható termékek tápértékeit, hogy fejből tudom szinte mindennek a kalóriatartalmát, és akkor is tudom, kb hány kalóriát fogyasztok, ha valamiért nem írom fel napközben sehova. Akkor is este, lefekvés előtt az excel táblázatomba beirogatom emlékezetből azt is, hogy mit ettem, és azt is, az mennyi kalória volt.

Életem része lett nemcsak a sport, de a folyamatos kontroll is. 

Ma 101 km-t mentem egyszerre a biciklivel (háromszor álltam meg kb 5 percre pihenni), ami -de aminek csak a törtrésze is- elképzelhetetlen lett volna akárhány évvel ezelőtt. Mert változunk ugyebár...mindenki. És bizony tetszik vagy sem, a változás mértéke és iránya az bennünk rejlik. Rajtunk múlik, a tetteinktől függ. A tetteink pedig a szándéktól és az akarattól, ami képes megvalósítani a szándékot.

A motivációról -sokadszorra.

Legutóbbi bejegyzésem óta eltelt közel egy hónap és közel ezer újabb bringán megtett kilométer. Végre nincs olyan hideg, és az eső sem annyit esik, így kedvemre "röpködhetek" a biciklimmel, amivel egyébként száz százalékig elégedett vagyok. Nagyon szeretem, nagyon kezes, pontosan tudja mikor mit akarok tőle, szóval öröm vele a haladás.

Sajnos azonban glukozamin ide, fitt életmód oda, az idő halad előre, és nem leszek fiatalabb. Bizony az ízületeim néha azért be-beszólogatnak a maguk módján. 30-40-50 km általában nem gond, de ha egy izmosabbat megyek, 80-90 km-t, vagy többet egyszerre, akkor már nyilall a térdem, fáj a csuklóm, és hasogat a derekam. Valószínűleg ebben azért az is vastagon benne van, hogy 200 kilósan éldegéltem jópár évig, amit természetesen nem lehet büntetlenül. Mindezek mellett továbbra is rajongója vagyok ennek a dolognak, és minden percét élvezem,

A jótékony élettani hatás mellett arra is kiváló a biciklizés, hogy ugyan a zene közben csak szól az ember fülébe (márha), de közben a gondolatai szabadon cikázhatnak. Nem tudom ki hogy van ezzel, de nekem nem olyan az életem, hogy akármikor nyugodtan végig tudok gondolni dolgokat. Általában mindig vagy csinálok valamit, amire figyelek, vagy beszélnek hozzám, amire szintén figyelek, vagy esetleg ezek keveréke, ami néha még akár káoszba is fordulhat :) Ilyen a nagycsalád, ez kicsit sem panasz, én imádom, ha zajlik az élet, nekem ez ad energiát. Viszont sokszor tud nagyon jól jönni az a pár óra magány, amit tekerve egyedül töltök el, mert el tudnak zavartalanul kalandozni a gondolataim, és bizonyos dolgokat végig tudok rendesen gondolni magamban.

Például ilyen dolog a motiváció. Rengeteget írtam már erről itt, hogy én hogy állok a témához. Szilárdan hiszem, hogy mindenkinek megvan az a belső motivációs pontja, amit ha megpöcköl az élet, akkor beindul, és keresztülviszi azt, amit akar. De a motivációnak kell, hogy legyen egy konstans része is, ami folyamatosan fennáll...vagy rendelkezésre áll, talán úgy jobb a megfogalmazás. Amihez nyúlni lehet bármikor. És arra jöttem rá, hogy mint annyi minden más az életben, simán lehet, hogy ez is sokkal inkább attitűd-, mint tényfüggő.

Arra gondolok, hogy tulajdonképpen bármiből lehet motivációt meríteni, és bárminek az ellenkezőjéből is. Ha valakinek megvan az a képessége/tulajdonsága/attitűdje, hogy ezt megcsinálja, akkor mozgatóerő lehet a kudarc is, és a siker is. A fájdalom és az öröm is. A könnyedség és a nehézség is. A kihívás és az elismerés is. A félelem és az öröm is.....és így tovább a végtelenségig.

Jó ezt így leírni tisztán....mert akkor kimondhatjuk, hogy egyfajta önfejlesztés során olyanná válhatunk, akik mindenből képesek motivációs erőbázist létrehozni.

Lehet hogy ez a kulcsa annak, hogy szinten maradjunk? Hogy képesek legyünk megtartani mindazt, amit már elértünk....?