Kényszerpihenő

Ma orromra koppintott a gondviselés. Történt ugyanis, hogy nem tudtam elaludni, és miután a programozott tévé elsötétült, fogtam magam, és lejöttem, hogy akkor bringázok egy pár órát, az majd elaltat. Ez működni szokott általában. Most azonban húsz perc után hirtelen baromi furán kezdtem érezni magam, és éppenhogy le tudtam kászálódni a szobabringáról, hogy elvergődjek a kanapéig...kb 20 percig tartott, mire össze tudtam szedni magam, és akkor felmásztam az emeletre, és visszafeküdtem aludni. Szapora szívverés, hidegveríték, szédülés, émelygés....ez reggelre masszív fejfájásra és émelygésre korlátozódott. (Estére már jól vagyok)

Nem tudtam, mi okozhatta, nem ettem-ittam semmi extrát...illetve de: a mákos beigli töltelékét kellett megkóstolnom kb 3-szor, mire tökéletes lett az íze....úgy voltam vele, hogy vagy ez, vagy az újfajta ír gin, amiből koccintottunk, és amit még nem kóstoltunk azelőtt-

De közben az az igazság, hogy a ginből összesen 5-en ittunk, és senkinek nem volt baja, szóval az nem lehetett, és hát a mák meg....az a háromszor fél evőkanál nem kimondottan az a mennyiségű ópiát, ami megütne...szóval végül (mint általában) a feleségemnek lehet igaza, aki közölte hajnalban, hogy megtilt mára minden edzést, és meg kellett ígérnem, hogy nem fogok se bringázni, se súlyzózni, se taposni....és hát igen, október vége óta -amikor Oslo-ban voltunk V-vel egy hétvégén- nem volt szünnapom, tehát minden nap kivétel nélkül edztem.

Pedig pihenőnap kell. Tudom, tisztában vagyok vele, csak valahogy elfeledkeztem róla...és lehet, hogy ez váltotta ki ezt bigyót. Szóval a tanulság: tessék pihenni! Legalább néha....:)

Kalóriák és kalóriák

Biztos nem csak én agyaltam rajta sokat, hanem más is, hogy bár számoljuk a kalóriát, amikor a napi étkezésünket tervezzük, de biztosan nem mindegy a szervezetünknek, hogy azt a kalóriamennyiséget miből visszük be. Csokiból is bevihetem, meg gyümölcsből is, meg pl. sajtból is. Ma ebédre egy fél barna zsömlét ettem, két szelet ementáli sajttal. Az ementáli sajtnak szelete 120 kalória, ami azt jelenti, hogy négy szelet közel annyi kalóriát hordoz, mint egy tábla csoki. De nyilván van különbség a sajt és a csokoládé között. Az egyik egy természetesen előállított, kalciumban, ásványi anyagokban, vitaminokban gazdag tejtermék, szénhidrát nélkül, a másik meg cukros, millió adalékkal dúsított, jó esetben transzzsírt tartalmazó feldolgozott termék, ami lesokkolja a hasnyálmirigyünket. Nem lehet egyenértékű.

Vagy ha fogyás-hízás szempontból nézem, akkor mégiscsak egyenértékű...? Látok itt némi ki nem bogozott csomót....annak is nekifutottam már, hogy egyáltalán ki a fene mondta, hogy mennyi kalóriára van szüksége egy embernek? Ki volt az, és mi alapján döntötte el, hogy pontosan mekkora mennyiségekre van szükségünk? Akkor kiderítettem, hogy ezt pusztán az amerikai emberek fogyasztási szokásaiból határozták meg, emlékszem, ki is akadtam rajta rendesen. De akkor ennek ismeretében ki merem jelenteni, hogy többféle mércére volna szükség. Mondjuk mindegy milyen kalóriából napi kétezer, természetes anyagokból napi háromezer, egészséges és értékes anyagokból meg mondjuk napi négy....? káosz lenne, tudom....mert ki mit értene a természetes meg az értékes anyagokon? 

Természetes lehetne mondjuk a feldolgozatlan, önállóan előforduló alapanyag. Gyümölcs, zöldség, hús, tojás, és az ezekből készült, mesterséges adaléktól mentes étel...a természetes módon készült sajtok, a facsart gyümölcslevek, a húskészítmények....az értékes lehetne mindeaz, amiben a szervezet számára fontos vitaminok, antioxidánsok, enzimek, rostok, stb. vannak, a gonosz meg lenne az, amiben van finomított cukor, liszt, ipari alkotóelemek, glutamát, transzzsír, meg a többi csúnyaság....

Nem tudom, de jó lenne, ha lenne valami támpont ezügyben, mert így elég logikátlannak tűnik, hogy a kalória az kalória, és slussz.

Számok, avagy a mérlegelés lélektana....

Amikor kezdtem a fogyást, egyáltalán nem terveztem meg, hogy hogyan fogom mérni magam. De valahogy adta magát, hogy hetente álljak rá a mérlegre, és hetente mérjem a körfogataimat....mell, has, derék...(később comb és kar is bejött a képbe). Aztán a körfogatmérést ritkítottam, mert nem volt igazán mérhető heti eredmény, de a súlynál megtartottam a heti egyszeri mérést. Ugyanúgy felöltözve (vagy levetkőzve), a nap ugyanazon szakában, ugyanazzal a mérleggel, ugyanoda rakva minden alkalommal. Hogy hiteles legyen.

Aztán nekem is volt a hírhedt plató-effekt, amikor egyszercsak megáll a fogyás, és nem mozdul, noha ugyanaz az étkezési rendszer áll fent. Ilyenkor az ember bepánikol, szigorít, ráedz, mittudomén...és elkezdi magát naponta mérni. Aztán átesik a ló túlsó oldalára, és naponta 2-3 alkalommal rápattan a mérlegre...

Persze a plató sem tart örökké, rendeződött a dolog, és én is visszatértem a rendes heti méréshez. Aztán a súlytartás hullámzásai között is rendre előfordult, hogy valamiért nem úgy alakult a súlyom, ahogy azt gondoltam, és néha elkapott a buzgóság, és naponta mértem magam. A napi/heti mérési adatokból aztán grafikonok segítségével próbáltam különböző trendeket, és folyamatokat megérteni, hogy tökéletesítsem a kontrollt.

Általában azt mondják a legtöbb helyen, hogy a napi mérés nem jó, mert megszállottá tehet. Továbbá azért nem jó még, mert a napi testi folyamatok ideiglenesen nagyon is befolyásolhatják a testsúlyt, és az így kapott adat nem elég korrekt. Tehát például a mérlegre állok, majd megiszom fél liter vizet és újra ráállok, akkor fél kilóval többet mutat majd, pedig a víztől semmit nem fogok hízni. Viszont ha egy tábla csokit eszem meg 5 perc alatt, és úgy állok vissza rá, akkor meg csak 10 deka gyarapodás lesz.

Továbbá ott van a lelki oldala is. Ha egy hét után, amikor fogyást várunk, és hízás lesz....akkor az nagyon el tudja szomorítani az embert, kvázi elrontja a kedvét, és a rosszkedv rányomhatja arra az egész napra a bélyegét, amit nem biztos, hogy kellően tudunk kezelni. Ezért sokan inkább kompromisszumot kötnek, és inkább nem állnak rá bizonyos alkalmakkor a mérlegre - mindegy, hogy pont ideje lenne, mert letelik egy hét -, mert nem akarják, hogy egy nem várt mérési eredmény elrontsa az alkalmat/hangulatot.

A napi mérés előnyei között ott van, hogy láthatjuk a hullámzások mellett is a trendvonalat, és megnyugtatóbb tud lenni a sokkal több adat, mert így részletesebbb képet kapunk a súlyunk alakulásáról. Ha mindennap mérem magam, kevésbé stresszel az adott pillanatnyi eredmény. Plusz megismerem a saját testem, a saját anyagcserém egyedi ritmusát. Ebből következtetni tudok picit a működésre is. Megfigyelhetek trendeket, folyamatokat, amik következhetnek az étkezési szokásaimból. Láthatom, ha egy éjjel nem tudok aludni, az hogyan hat ki a súlyomra, ha nem iszok eleget, az hogyan hat ki, és így tovább.

Azt is kipróbáltam, hogy egyáltalán nem állok a mérlegre, hónapokig. Nem volt jó.... eleinte jó érzés volt, hogy nem kell ezzel foglalkozni, de aztán már egyre jobban zavart, hogy nem vagyok pontosan képben. Nem állítom, hogy az a jó, amit én csinálok. Én nem tudok semmit sem. Csak kísérletezek, csak próbálkozom....keresem az utat még mindig. Tesztelek, megfigyelek, analizálok. Igen, sokszor talán túlbonyolítok, túlcizellálom, túltolom a dolgot, ez biztos. 

Abban viszont erősen hiszek, hogy a számokban bízhatunk, mert segítenek eligazodni. 

Fehérje téma ízekre szedve

Ha az élelmiszerek fő összetevőire gondolunk, alapvetően a három legnagyobb rész a zsír, a szénhidrát (CH), és a fehérje. A CH-ról tudvalévő, hogy ha egyszerre túl sokat kap a szervezetünk, akkor nem tud vele megbírkózni, és inzulin segítségével elraktározza a zsírsejtekbe, ugyebár ez az, amit a legkevésbé kívánunk magunknak. A zsírok lebontása nehezebben megy a szervezetünknek, a magas zsírtartalmú ételek eleve dupla kalóriával bírnak, így tehát ezek is kerülendőek. Természetesen ez csak nagyon nagyon felületes megközelítés, hiszen CH-ból is van rossz, meg kevésbé rossz, meg jó, meg maga-az -ördög, és persze zsírokból is van ezerféle.....azonban én most a harmadik csoportról, a fehérjékről szeretnék írni.

Merthogy a fehérje az egyetlen összetevő eme három főszereplő közül, aminél a minimum van optimalizálva, és nem a maximum...azaz azt mondják, legalább ennyi és ennyi meglegyen, és nem azt, hogy legfeljebb ennyi-meg-ennyi fogyasztható. Tehát úgy tűnik, míg a CH és a zsír fogyasztása korlátozódik, a fehérjéből minél többet viszünk be, annál jobban elősegítjük az egészséges étkezésünket.

Itt akkor álljunk meg egy szóra....tehát a sok fehérje az jó. Miből tudunk sok fehérjét bevinni, miben van fehérje? Lássuk csak: tojás, túró, sajtok, tejtermékek, mogyoróvaj, húsok, húskészítmények, halfélék, bab....Az én nagy bánatomra a sajtoknak és a mogyoróvajnak a fehérjetartalmuk mellett a zsírtartalmuk is jelentős, így azok kiesnek a körből. A húsok, halak, tojásfehérje, túró, bab....ezek maradnak. A halat általában nem szeretem, a bab puffaszt és unalmas (vagy macerás ha nem unalmasan akarom elkészíteni), tovább szűkül a kör: a csirkemell, a tojás, a túró. Az ember nem eszik mindennap nagy mennyiségű húst, amellett nem is olcsó. A túróból egyértelműen a light, csökkentett zsírtartalmú jöhet szóba. Errefelé ritkán kapni, de azért van, mégha elég drága is. Mindenestre kilója ugyanott körül van, mint a csirkemellé...tehát az én szűrőmön a tojás maradt fent...a tojásfehérje.

Ez az, amit kizárásos alapon arra ítéltem, hogy sokat fogyasszak belőle rendszeresen. A fehérjét felverem habnak, édesítem, és vagy túróval-citrommal-lime-al ízesítem, vagy tejjel bekevert cukormentes desszertporokkal. Általában este fogyasztom őket, 7 darabot. Sajnos olyan hetente egy alkalommal a wc-be kell öntenem azt a 30-50 tojássárgáját, ami megmarad :-(. Hacsak el nem sütöm-főzöm a srácoknak.

Nagyjából 2 éve fogyasztom ezeket, nem szigorúan minden nap, de a 365 napból 300 nap biztosan.

Eleinte tartottam tőle, hogy mégiscsak nyers tojás....de nincs bajom belőle. Kifejlesztettem a magam technikáját a tökéletesen kemény fehérjehab készítésének, ma már ripsz-ropsz, 10 perc alatt el is készítem a vacsorám. Közben csapágyasra hajtottam a robotgépet, de amíg húzza, addig nem veszek másikat. Kicsit hangos, de szoktam közben nagy hangon énekelni úgyis mindegy alapon ...:) a családom nagy örömére....

Namost jobb későn, mint soha, de mostanában tudtam meg, hogy nem tökéletes a rendszer, mert hőkezeletlen tojásfehérjében egy avidin nevű enzim található, ami a szervezetben lenyúlja az ott lévő biotint, így az nem tudja kifejteni a kellő hatást....azaz a rendszeres fogyasztása biotinhiányt, azaz a B7 vitamin hiányt okoz, aminek viszont fontos szerepe lenne az anyagcserében....Úgy általában véve az okos tanácsok mind óvják az emberfiát a nyers tojásfehérje fogyasztásától....pont emiatt...ez az enzim ugyanis hőkezeléssel ártalmatlanná tehető. Plusz ugye a szalmonella kockázata is csökkenthető. 

Az az igazság, hogy én elég összeesküvéspárti vagyok, szóval nem szeretem a különböző fehérjeporokat, amiket lehet vásárolni 10 kilós vödrökben például. Tudom, hogy sokan használják ezeket, merthogy nem kell félni fertőzéstől, merthogy egyszerű, csak össze kell shakeelni, és kész is van, örökké eláll, és finom ízű, és optimálisan van beállítva minden összetevője. Én akkor is csak affél öreg gyanakvó iszapszemű rája vagyok, aki arra gondol, hogy annak is van fehérjetartalma, amit a csirke kiszarik, szóval pusztán egy számtól, ami a 100 grammonkénti fehérjetartalmat mutatja, még nem esek hasra.

Jobb szeretem a természetes alapanyagokat, azt, amit látok....a tojás az tojás, a túró az túró, a csirkemell meg csirkemell. Tudom én, hogy a tojást is kezelik, meg hormoninjekciók, meg stresszhormonos hibrid tartás, embertelen körülmények...ezeket mind tudom. De attól még egy darab hús vagy egy marék túró az még az, ami. Nem egy feldolgozott por alakú akármi, amit vagy elhiszek, hogy az van benne, amit ráírnak, vagy nem. Annak idején a kávébabra is azért tértem át, mert nem értettem, hogy miért drágább a szemes kávé, mint a ledarált, hiszen drágább valamit leőrölni, mint nem leőrölni....nem? Na igen, csak a kávébabon látszik, hogy micsoda, ott nem lehet kamuzni...egy finom kávéillatú barna színű őrleményben meg ki tudja mivan....?

Naszóval nem vagyok egyszerű eset....és most nem tudom, tojás-ügyben mi legyen....kezdjek el B7vitamint szedni....(soha életemben nem szedtem vitaminokat, kivéve mikor a fél arcom lebénult és mindenki már temetett, mert tuti agyvérzésem van.../200kilós manus/...közben én kiderítettem, hogy egy ún. Bell-féle arcbénulásom volt...na ehhez kellett B1 vitamin...ekkor szedtem utoljára, ez olyan 8+ évvel ezelőtt volt), vagy álljak le a tojással...?

Hát, a jó papa is holtig tanul, hátmég a gyakorló életmódváltó....majdcsak lesz valami, amit kiötlök.

Mentális hadviselés

Számomra az életmódváltás mindig mentális tréninget is jelentett egyben. Miért? Azért, mert amikor elkezdtem az egészet, és gyakorlatilag az evést mint olyat majdnem megszűntettem saját magam részére, akkor realizáltam, hogy ugye nem egyedül élek egy házban valahol a világban, hanem van egy családom, akik velem élnek. És akik esznek, és nincs szükségük fogyásra.

Alapvető, hogy ha valaki éhezik, és nem adja meg a szervezetének, amit addig megkapott, akkor ingerültebb, érzékenyebb lesz. Tegyük hozzá még a frissen kisült pizza, vagy a forró almáspite illatát, és fűszerezzük meg mindezt a család iránti szeretettel, ami  sehogyan sincs összhangban az éhezés keltette negatív hullámokkal.

Ahogy harcot vívunk saját magunkkal azért, hogy ellenálljunk a rossz beidegződés-szokás által keltett fogyasztási indíttatásnak, úgy azért is harcolnunk kell, hogy ne haragudjunk azokra, akik abban a helyzetben vannak, hogy nincs szükségük efféle korlátozásra. És nemcsak a közvetlen családtagokra gondolok, hanem úgy általában az emberekre.

Most nem akarok nagy szavakat leírni, hogy ki kell tárni a szívünket, meg ilyenek....de tény, hogy ez az egész életmódváltás magával hoz valamiféle zen-es fílinget....amikor megtanuljuk szétválasztani az Én-t a Mások-tól, és külön kezelni mindkét oldal érzelmeit, vágyait, lehetőségeit, és reakcióit.

Érthetőbben fogalmazva például képesnek lenni mosolyogva, jókedvűen legyártani 40-50 darab islert a gyerekeknek anélkül, hogy egy morzsányit is megkóstolnánk belőle. Probléma nélkül beülni egy gyorséttermbe, és képesnek lenni jól érezni magunkat, miközben csak egy salátát eszünk.

Igen...ezekehez a dolgokhoz bizony mentális erő kell, ami pont úgy, mint a fizikai, nem terem magától csak úgy. Ahogy sokat kell edzeni, hogy legyen karizmunk vagy mellizmunk, ugyanúgy a lelket, az elmét is edzeni kell, foglalkozni vele, tréningezni. Oda is kell valamiféle edzésterv, egy elgondolás, egy kis elmélyedés. Csak úgy magától senki nem lesz erős.....meg kell érte dolgozni.

Jönnek az ünnepek...

Közeleg a karácsony, persze hogy terítékre kerül a szaloncukor....nyilván ha már, akkor egészséges formában, cukor nélkül. Az igazi persze úgy lenne, ha zsír- és cukornélkül lehetne valamit csinálni, de azt gondolom, ha meg is lehet csinálni, az már nem szaloncukor lenne, hanem valami műanyag kaja....mert elvileg agar agarból, vízből, édesítőszerből, és aromából gyakorlatilag nulla kalóriás zselés szaloncukrot lehetne csinálni, ami inkább lenne csak simán zselé....

De ne merüljünk el ebben túlságosan, pláne, hogy egyszer van egy évben Karácsony, és maximum három napig tart, tehát ha minden normál hétköznapon az ember tartja a diétát, akkor mikor ne engedje el magát, ha nem ilyenkor. És ha így van, akkor bőven elég, ha "csak" cukormentes az az édesség...az is jobb, mint a sok cukros ártós bigyó.

Alkottam narancsos zseléset, "belvárosi" zselatinból....édesítővel. Aztán ki akartam próbálni a nemrég beszerzett agar agart is (Kari talált nekem valami eldugott Diblini kínaiüzletben :))...úgyhogy ebből is készítettem fahéjas-szilvásat (Zoli barátom inspirált), és az általam már sokszor, sokféleképpen fogyasztott, "mákusz"nak elkeresztelt cuccból is (aminek az alapja a kókuszvaj....ezt a húszdekás tömböt kell megolvasztani mikróban, csapni hozzá annyi darált eritritet, amennyi öreganyám kávédarálójába belefér, és akkor mehet bele vagy az őrölt mák, vagy a dió....ízesíteni a mákot citrommal, a diót naranccsal szoktam...és kicsit behűtve, majd szobahőmérsékleten fogyasztva nagyon finom....), csak most behúztam csokival.

Jók lettek, érdekesek, mások, mint a megszokott. Emlékszem az első években még rendeltünk Mo.-ról mindenféle finomat...volt a Milkától még feketeerdei ízesítésű is...meg gesztenyés, meg vajkaramellás.....aztán leszoktunk róla, mert irreálisan bonyolult és drága volt a beszerzése, meg amúgy is igen bőségesen van ilyenkor édesség minden háztartásban.

Mese nincs, 9 nap múlva Karácsony....közeledik megint egy évnek a vége...

Sziklák

Az élet sokszor tele van nehézséggel. Akadályokkal, problémákkal, harcokkal. Az embernek sokszor kell valami fix pont, valami szilárdan álló, bombabiztos dolog, ami mindig ott van, amire támaszkodhat, ami -történjen bármi- minden körülmények között megingathatatlanul rendelkezésre áll.

Sok sziklánk lehet. Egy jó házastárs, egy barát, egy eszme, egy hit.....és bizony mi magunk is lehetünk a saját sziklánk. Egyik sem zárja ki a másikat. Ha mellettünk összedől minden, ha semmi sem úgy alakul, ha minden kötél szakad....én akkor is tarthatom magam sziklaszilárdan. 

Mert a saját testemmel jogom van bármikor azt csinálni amit akarok. Jogom van úgy etetni és úgy mozgatni, ahogy akarom. Nem szólhat bele senki, csak én. 

Talán megszállottságnak vagy nem normálisnak tűnhet, ha valaki extrém körülmények között sem hajlandó lemondani az edzéséről, vagy épp az étrendjéről. Kívülállóknak furcsa lehet....de ha onnan közelítjük meg, hogy az illető azért ragaszkodik hozzá, mert szüksége van arra, hogy támaszkodhasson saját magára....akkor sokkal inkább megérthető és elfogadható.

Természetesen mindenki egy külön világ, amit én állandóan hangoztatok...mindenkinek a saját ritmusában, a saját módszerével, a saját döntéseivel kell együtt élnie, és ez egy állandóan mozgó egyenlet, amiben sok a változó.

De a motiváció fontos dolog, és sokaknál nem könnyű megtalálni azt a pontot, ami képes arra, hogy erőt adjon, ami képes, hogy tovább mozdítson egyik pontról a másikra. És számtalan esetet tudok elképzelni, amikor pont saját magunk, a saját, jól felépített rendszerünk tudja nyújtani pont azt a biztonságot, azt a motivációt, ami az előrelépéshez szükséges.