Második éve

Realizáltam, hogy mostanában van pont két éve, hogy elértem azt a súlyt, amit kitűztem magam elé. Őszintén szólva nem is volt kitűzött cél, hiszen a fogyás volt a nagy cél...és én a világ legboldogabb emberének gondoltam volna magam, ha sikerül mondjuk olyan 110-120 kilósra fogyni. Arról álmodni sem mertem volna, hogy a klasszikus "magasság-mínusz 100" eredményt is elérem, de mikor megéreztem az ízét, hogy nálam az irányítás, ezt határoztam meg magamnak.

Aztán hogy elértem az út végét, rádöbbentem, hogy az valójában csak egy entrée volt, nem pedig a végállomás. Sokkal inkább kezdet. Kezdete a még komolyabb kihívásnak...megmaradni nem kövérnek. Baromi nehéz. Már többször írtam erről, hogy ez másfajta harc, mint a fogyás harca. A fogyásnál meg kell acélozni magam, önfejűen, bulldog-szerűen haladni előre, átgázolva mindenen és mindenkin, aki az útban áll. Nem figyelve az eltérítő, megingató hatásokra. Hallatlan önfegyelem, és nagyon erős hit kell hozzá. De ez a másik harc, kifinomultabb.

Ide nem elég az eltökéltség. Bulldogszerű makacssággal nem lehet jó stratégiát kiépíteni. Ide más kell. Türelem, kitartás, kreativitás, fantázia, képzelőerő....ötletesség, bátorság, racionalitás....és nem árt némi affinitás a számokhoz. Na meg persze folyamatos szabályzás, aminek ugye alapeleme a visszacsatolás. Mert a visszahízás olyan alattomos dolog, ami ellen nem lehet lerohanással élni. Olyan, mint amikor belülről bomlasztják szét a hadsereget. Mint a vízcsepp, ami a hajszálrepedésbe fagy, hogy aztán télről télre nagyobb legyen rés, és végül szétrepedjen az erős szikla.

Két év alatt sokmindent kipróbáltam, és sok mindent tanultam, amit felsorolni értelmetlen és lehetetlen is lenne talán. Az ember személyisége nagyon összetett, a sok információ, amivel ütközik, csiszolgatja, alakítja a világképét, így alakul azzá, ami. Mindig változunk, én is változok, nem az vagyok ma, aki két éve voltam, vagy aki 5 éve voltam. Persze az vagyok, de nem pontosan ugyanazt gondolom a dolgokról most, mint akkor. És ez nem azt jelenti, hogy megalapozatlanok a gondolataim.

Olyasminek látom ezt, mint a hiba fogalmát. Mindenki vét hibákat, tökéletes ember nincs. Ami azonban megkülönbözteti egymástól az embereket az az, ahogyan a hibáikat kezelik. Az egyik tanul belőle, megoldja, hasznára fordítja amennyire csak lehetséges, a másik hárít, tagad, bújik ki a felelősség alól. Ilyenkor lehet látni, ki milyen jellem valójában. Ehhez hasonlónak látom azt is, ahogy az ember véleménye formálódik az élet dolgairól. Jogosnak érzem, hiszen a világról alkotott fogalmunk a megismert tényeken alapszik, és ahogy a megismert tények növekednek, úgy befolyásolják a világképünket is.

Többen kérdeztek arról, hogy a bőrömet nem akarom-e leszedetni...a felesleget. Én sokszor hangoztattam azt, amit most is mondok: ha valaki nagy súlyfelesleget dob le magáról, akkor legalább 5 évig kell(ene) élnie úgy, hogy tartja az elért eredményt...és ha erre képes, akkor kellene csak elgondolkodni a bőrműtét lehetőségén. Hány és hány olyan gagyi "celeb" van, aki valahogy lefogy 10-20 kilót a rajta lévő 50 kg feleslegből, és pánikszerűen rohan a kés alá...nem értek egyet velük. Tény, hogy van rajtam minimum 12 kilónyi bőrszövet és zsírcella....amit soha az életben nem leszek képes "lefogyni"...de továbbra sem tervezek a műtőasztalra feküdni ezek miatt. Jól érzem magam így ahogy vagyok, a lógó bőröm meg megérdemlem....hiszen akkor sem foglalkoztam a kérdéssel, amikor meghíztam....amúgy meg nem annyira zavaró ám, hogy ne lehessen vele együtt élni. Legalább emlékeztet arra, egykor hogyan néztem ki :)