Mostanában sokszor gondolok arra, mennyiben változtatta meg a fogyásom az emberekhez való viszonyomat. Nyilvánvalóan mindenkinek folyamatosan változik a környezetéhez fűződő viszonya, csakhogy az embernek megvan az az illúziója, hogy ezt ő maga irányítja. Ami kicsit megrémiszt, az az, amikor érzem, most nem én irányítom a változást. Tehát kívülről jövő hatások nyomására alakulnak a dolgok úgy, ahogy alakulnak.
Ez a világ tele van álszentséggel. Meg hazugsággal. Meg önámítással. És most effektíve lényegtelen, hogy egy nagy fogyás kapcsán, vagy például egy (szenvedély-)betegségből való kigyógyulás, vagy egy megtérés, vagy bármi más olyan dolog kapcsán, ami alapszerkezeteiben változtatja meg az embert, szóval hogy amikor az életünkben részt vevő hazugságokkal, hamis illúziókkal, talmi erényekkel leszámolunk, akkor ez sokkal több annál, mint a folyamat kívülről is jól látható része. Mondjuk például hogy már nem dohányzom, vagy lefogytam, vagy visszanőtt a hajam, vagy józan vagyok mindig, vagy akármi.
Azért több, mert az által, hogy legyőztem a szörnyet, ami bennem élt, azáltal átmentem valamiféle katarzison, átértékeltem a világot magam körül, mintegy új attitűdöt felvéve róla magamban. És még naná, hogy ez megváltoztat mindent. A legkevesebb, hogy a környezetemet is. És ilyenkor mégis mi dübög az emberben...? Több minden. nyilván egyfajta közléskényszer is, ilyenkor az ember érthető módon szétkiabálná mindenkinek, hogy emberek halló!!! Aztán a közléskényszer mellett és által rögtön megjelenik a jehova-szindróma....hogy az ember mindenkit meg akar győzni arról, hogy változzon meg. Ezek mind-mind csak őscsíra jellegű gondolatszirmok, soha ki nem mondott, le nem írt, meg nem fogalmazódó érzések, sokszor még rendesen érezve sincsenek.....csak olyan megfoghatatlan valamik.
És az ember tisztában van azzal, hogy
1. A pék faszát nem érdekel senkit az én nyomorom vagy az én kudarcom, és a sikerem vagy az örömöm a sikerem felett sem.
2. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját maga rendelkezzen a dolgai felett, és nem szereti senki, ha más mondja meg, mi a frankó.
3. Nem én találtam fel a spanyolviaszt, és attól, mert én rendberaktam az életem egy részét, attól még nem leszek több vagy jobb vagy értékesebb más szemében - maximum a sajátoméban.
Egyet viszont bizonyosan érzek: A fogyás túlmutat önmaga tényén. Személyiségváltozást, attitűdváltást takar. Más lett a filozófiám. Más lettem én magam is. Szimbólum lett a fogyásom önmagam számára, szimbólum, ami most már mindig itt fog keringeni a fejemben, és arra sarkall, hogy mélyebbre ássak önmagamban. Szimbólum, mely képviseli az akaratot, a lehetőséget, és a sikert.
Ez a világ tele van álszentséggel. Meg hazugsággal. Meg önámítással. És most effektíve lényegtelen, hogy egy nagy fogyás kapcsán, vagy például egy (szenvedély-)betegségből való kigyógyulás, vagy egy megtérés, vagy bármi más olyan dolog kapcsán, ami alapszerkezeteiben változtatja meg az embert, szóval hogy amikor az életünkben részt vevő hazugságokkal, hamis illúziókkal, talmi erényekkel leszámolunk, akkor ez sokkal több annál, mint a folyamat kívülről is jól látható része. Mondjuk például hogy már nem dohányzom, vagy lefogytam, vagy visszanőtt a hajam, vagy józan vagyok mindig, vagy akármi.
Azért több, mert az által, hogy legyőztem a szörnyet, ami bennem élt, azáltal átmentem valamiféle katarzison, átértékeltem a világot magam körül, mintegy új attitűdöt felvéve róla magamban. És még naná, hogy ez megváltoztat mindent. A legkevesebb, hogy a környezetemet is. És ilyenkor mégis mi dübög az emberben...? Több minden. nyilván egyfajta közléskényszer is, ilyenkor az ember érthető módon szétkiabálná mindenkinek, hogy emberek halló!!! Aztán a közléskényszer mellett és által rögtön megjelenik a jehova-szindróma....hogy az ember mindenkit meg akar győzni arról, hogy változzon meg. Ezek mind-mind csak őscsíra jellegű gondolatszirmok, soha ki nem mondott, le nem írt, meg nem fogalmazódó érzések, sokszor még rendesen érezve sincsenek.....csak olyan megfoghatatlan valamik.
És az ember tisztában van azzal, hogy
1. A pék faszát nem érdekel senkit az én nyomorom vagy az én kudarcom, és a sikerem vagy az örömöm a sikerem felett sem.
2. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy saját maga rendelkezzen a dolgai felett, és nem szereti senki, ha más mondja meg, mi a frankó.
3. Nem én találtam fel a spanyolviaszt, és attól, mert én rendberaktam az életem egy részét, attól még nem leszek több vagy jobb vagy értékesebb más szemében - maximum a sajátoméban.
Egyet viszont bizonyosan érzek: A fogyás túlmutat önmaga tényén. Személyiségváltozást, attitűdváltást takar. Más lett a filozófiám. Más lettem én magam is. Szimbólum lett a fogyásom önmagam számára, szimbólum, ami most már mindig itt fog keringeni a fejemben, és arra sarkall, hogy mélyebbre ássak önmagamban. Szimbólum, mely képviseli az akaratot, a lehetőséget, és a sikert.
5 comments:
Kedves Alan!
Sajnos csak most találtam meg a blogodat, és már a 3. napja olvasom... nem is olvasom, iszom szavaidat. Minden munkából ellopott percemet arra fordítom, hogy egy-egy bejegyzésedet elolvassam. Elképesztő vagy. Nem csak a csodálatos fogyásod, hanem a fantasztikus meglátásaid, a stílusod, mind-mind könyvért kiált. Még csak itt tartok az olvasásban, de nem tudtam megállni, hogy ne írjak pár sort. Annyiszor ismertem magamra. Annyiszor éreztem én is pont ezeket a dolgokat amelyeket megfogalmaztál. Amikor a 90 napos fogyókúrával leadtam 20 kilót könnyedén, minden erölködés nélkül először, úgy 10 évvel ezelőtt, én éreztem folyton azt, hogy minden kövér embert meg kellene győzni, hogy van egy olyan módszer, ami neki is segítene, és nem is olyan vészes. Az agyam csak ezen kattogott. Hihetetlen, hogy majdnem minden bejegyzésedben magamra ismerek. Nekem "csak" 30 kilótól kellene megszabadulnom, de -27 volt eddig a maximum, aztán yoyo, azzal a mázlival, hogy az eddigi maximuzmokat soha nem léptem át fölfelé. 2 évenklnt sikerül annyira megutálni magamat, hogy belevágjak egy kúrába, de ahogy öregszem, egyre hatástalanabb minden módszer, és egyre kevesebbet fogyok, egyre hosszabb idő alatt. Legutóbb tavaly sikerült 14 kilócskától megszabadulnom fél év alatt. Napi 1000-1500 kalória (annak nagy réstze is Update1-es ebédrendelésből, 4 után egy falatot sem, és a végére már napi 1 órát tekertem az elipszis tréneren. Szinte dekánként mentek le a kilók. A nyári szabadság aztán betett, néhány baráti vacsora, vidéki nyaralás, ahová nem vihettem a kedven sporteszközömet sem, aztán az a pár száz kalória plusz naponta 1800-1900 már elég volt, hogy visszakússzanak a kilók. A napi mozgás is szép lassan elmaradt, pedig meg voltam győződve, hogy életmódot váltottam, és bármikor ott folytatom, ahol a szabi előtt megszakadt, de sajnos nem. Talán 1-2 kg minusz maradt az akkori fogyásból, de a többi azóta visszajött. Nekem sokszor volt szünet a fogyásbasn.:( Amikor érlelődik bennem az önutálat, akkor sikersztorikat keresek, mert mindig ezek adnak egy utolsó lökést, hogy tegyek végre valamit. Így találtam rád is, és meg kell mondanom, hogy ha újra lesz erőm belevágni, azt nagy részt a Te irományodnak is köszönhetem.:)
Kedves Zsike, nagyon köszönöm a soraid, és a sok kedves gondolatot :) Gratulálok az eddigi eredményeidhez, az, hogy sokszor sikerült megszabadulnod a felesleges kilóktól, az azt jelenti, hogy a "csí" benned van, csak csiszolnod kell a kis apró finomságokon....a részleteken, amikben -mint tudjuk- pont a lényeg bújik meg :) Szóval kitartás az egészhez, és örülök, ha a blogom bármilyen kis részben, de segíthet a dologban.
Köszönöm szépen a válasz.:)
Hogy a csudába tudtad leírni 2 évvel ezelőtt, amit én Ma érzek??? Elképesztő!
Üdv: Silverke
:)
Post a Comment