Az egyik olvasóm azt kérdezte tőlem, hogy mi az, ami a leginkább megváltozott bennem az elmúlt évek - az életmódváltásom- alatt. A külsőmön kívül a belsőm is megváltozott persze. A fogyás alatt és után rengeteget tanultam, egyrészt szándékosan, másrészt "szándéktalanul". Ha a mostani állapotomból indulok ki, azt hiszem, a legjobban az "attitűd" szó fejezi ki a változás mibenlétét. Más szóval a hozzáállás.
E mögött az egy szó mögött viszont nagyon sok minden van. Kezdem azzal, hogy ma már a legfontosabb lépés megtételének azt gondolom, hogy ki kell nyitni a szemünket. A probléma gyökere az én esetemben ott kezdődött, hogy se mérleg, se tükör nem volt a közelemben, nem véletlenül. Mintha attól, hogy nem szembesülök a problémával, az megszűnne létezni. Nagyon fontos volt, talán a legfontosabb az egész történetben, amikor beköltöztünk az új albérletbe, és mellbevágott a hálószoba szekrényén lévő egész alakos tükör. Pontosabban a képe, amit mutatott...
Nyilván nem voltam se idióta, se értelmi sérült kövéren sem, nem erről van szó. Ahogy arról sem, hogy ne tudtam volna, mi az a tükör. Csak sokkal könnyebb elfordítani a fejem és azt gondolni ugyan már, nincs probléma. Ha valaki három évvel ezelőtt megkérdezett volna, hogy mit gondolok hány kiló vagyok, megvontam volna a vállam, és azt mondtam volna, olyan száznegyven körül. Ha pedig mindezt egy vékony ember kérdezte volna, talán még rá is mordulok, mondván hogy "nálad nagyobb csirkéket eszem reggelire....bazmeg." És ha valaki közölte volna velem, hogy százkilencven fölött vagyok, egész biztosan kiröhögtem volna.
A világ forog akkor is, ha kövér vagyok, akkor is ha nem. Akkor is, ha nyomorult vagyok, akkor is ha nem. Akkor is ha hazudok magamnak, akkor is ha nem nézek szembe a tényekkel. Attól azok a tények még tények maradnak. Szóval azt hiszem a legfontosabb dolog, ami megváltozott bennem, az annak a tudata, hogy ki kell nyitni a szemem, és nemcsak nézni, de látni is kell vele. Vannak emberek, akik az éremnek mindig csak az egyik oldalát hajlandóak meglátni. És nem azért mert hülyék. Azért, mert elbújnak. mert nem néznek szembe a tükörrel. Helyette kifogások egész hadseregét sorakoztatják fel, és mindenféle tetszetős vagy kevésbé tetszetős elmélet mögül kritizálják a gondviselést. Én a saját példámon tanultam meg, hogy nem kifelé kell nézni, hanem befelé. Nem azt kell nézni, más hogy csinálja, meg miért van úgy, ahogy van. Azt kell nézni, hogy én mit csinálok. Vagy mit nem csinálok. Ha feldobom az érmét, és írásra esik, az is igazság. Ha fejre, az is. Nincs egyformán mindenkire érvényes, egyetemes, állandó igazság. Csak élet van. Az én életem, a Te életed.
3 comments:
Ha tőlem megkérdezik hány kiló vagyok, vissza szoktam kérdezni : miért akarod tudni?
És már megint igazad van :):):)
Köszi, hogy ezt is megosztottad velünk.
Szeretés van:):):)
Én még kiegészíteném a tükör és mérleg félredobása mellett, hogy nem engedjük magunkat fényképezni. Félünk a valóságtól,hogy mit látunk viszont a képen, tükörben, és a mérleg kijelzőjén.Vajon miért látjuk egy fényképen sokkal kövérebbnek magunkat, mint a tükörben?Sokan akkor döbbennek rá, hogy milyen szörnyen néznek ki, amikor megpillantják magukat egy fényképen.Lehet, hogy a túlsúlyos embereknél a realitásérzékkel van gond. Vagy ez önámítás,
struccpolitika, akaratgyengeség?Csupa negatív emberi tulajdonság.És ez mind megszűnik, felszívódik,mire eltűnik a túlsúly? Vagy csak vár alattomban, és várja, hogy újból elkezdjenek felszaladni a kilók, és ismét előbújjanak rejtekükből.Hát én többet nem vagyok hajlandó teret engedni, hogy újból kitörhessenek rajtam.
Rajongó,
Teljesen egyet értek. Ha elkerülhetetlen volt egy fénykép, gyorsan magam elé húztam 1-2-3 gyerekemet :D:D:D Komolyra fordítva pontosan így van, ahogy írod...Hogy a túlsúly eltűnésével a negatív emberi tulajdonságok is eltűnnek-e? Hát én valahogy úgy látom, hogy ez egy folyamat, ami alatt az ember gyorsabban és intenzívebben változik, mint rendesen. De nyilván a múlt nem tűnik el nyomtalanul...Köszönöm a kommentet.
Post a Comment